Vissza kell nyerni a szeretetet

Pörgessük vissza egy kicsit az elmúlt napokat, egészen pontosan szerdáig, amikor is a válogatottunk 4-1-re kikapott. Azt a vereséget a koncentrációhiányra és leginkább a pechre fogtuk, hiszen tényleg rengeteg helyzetet dolgoztunk ki, azonban a döntő pillanatokban mindig elpuskáztuk a lehetőségeinket. Ezt látta a kilátogató, majd kétezer fős magyar közönség is, akik a meccset követően elénekelték maguk között a magyar himnuszt, és még vagy fél óráig éltették a csapatot, az elvesztett találkozó ellenére.

Ehhez képest szombaton olyannak lehettünk szem- és fültanúi, amire egyáltalán nem volt példa addig a vb során. A magyar közönség, mely még a nyolc ezer fős szlovén publikummal is felvette a versenyt a hangorkán tekintetében szerdán, elhallgatott, és a kevesebb létszámban jelenlévő britek rigmusaitól volt hangos a csarnok. Ennek oka igen egyszerű: a válogatott a biztos bronzérem birtokában lelketlen, fantáziátlan játékkal rukkolt elő Nagy-Britannia legjobbjai ellen.

Ebből is kitűnik az, hogy vereség és vereség között is van különbség. Míg a szlovének ellen végig hajtott minket a tűz, meg az osztrákok ellen is két harmadon keresztül, addig a britek ellen látszódott a játékosainkon, hogy tiszta teher számukra, hogy még ki kell állniuk a vb utolsó napján is. Valószínűleg, ha a japánok nyertek volna a kora délutáni mérkőzésen, akkor felkészültebben és odaadóbban játszottunk volna, de ez már sosem derül ki. A végeredmény egy magyar vereség lett, azonban a jégen látottak után még Kangyal Balázs, a válogatott szakmai igazgatója is csak a rossz jelzővel tudta illetni a magyarok játékát.

Hogy mennyire volt rossz?! A magyar közönség ugyebár elcsitult, ez már alapból példaértékű, de leginkább az volt szembetűnő, hogy miután a harmadik harmadban a büntetőlövést értékesítette a brit csatár, mennyire nem hajtottunk az egyenlítésért. A tűz teljesen kiveszett a játékosainkból.
Már felröppentek olyan találgatások, hogy az ukránoknak nem akartunk szívességet tenni, és jövőre inkább a britekkel mérkőznénk meg ismét, mintsem északkeleti szomszédunk válogatottjával.

Remélhetőleg ez nagyon távol áll az igazságtól, mivel az már az idei világbajnokságból is kiderült, hogy bármikor hasonló szituációba kerülhetünk mi is, és ha pont az ukránokon múlna a közeljövőben a bent maradásunk, akkor ne lepődjünk meg azon, ha visszatérítenék ezt az idei keresztbetevést.

Úgyhogy ezt a gondolatot hessegessük is el, hogy netalántán direkt nem hajtottunk a győzelemre. Inkább fogjuk a fáradtságra, az összpontosítás hiányára, Budai peches napjára az egészet. De mégis ott marad a tüske, hogy nagyon nem látszódott a fiúkon a szombati napon, hogy akarják a sikert.

Igazi csodára lesz szükség

Már az előző, osztrákok elleni vereséget követő elemzésünkben is foglalkoztunk a válogatott jövőjével. A generációváltás megkezdődött, és mindenképp van okunk a bizakodásra, hiszen a fiataljaink remekül teljesítettek a vb-n, kezdve Bálizs Bencével a kapuban, de nem szabad megfeledkezni Bartalis Istvánról vagy Hári Jánosról sem, igaz utóbbinak nem igazán jött ki a lépés az idei vb-n. Viszont mindannyian fiatalok, és az ilyen tornákból sokat tanulhatnak a későbbiekben.

Ettől függetlenül szembesülnünk kell vele, hogy a kiesés valódi fenyegetés lesz minden vb előtt és alatt. Az ideit, mint már említettük, két győzelem mellett három vereséggel abszolváltuk, és ha nem lettek volna körbeverések, akkor könnyen pórul járhattunk volna. A válogatott legfontosabb feladata az elkövetkezendő időszakban a speciális egységek hatékonyságának feljavítása lesz, valamint a fegyelmezettség belekódolása játékosainkba. Amíg ezeket nem sajátítjuk el kellő mértékben, addig a reális helyezés a harmadik-negyedik hely valamelyike lesz a gárdától, illetve ha nagyon pechesek vagyunk az egész torna során – mint pl. a szlovének ellen, szerdán – akkor rághatjuk a körmünket rendesen.

Az első két nap után elkezdtünk álmodozni a feljutásról, és nemcsak mi, szurkolók, hanem a válogatott játékosai egyaránt. A következő két játéknapon azonban megtapasztaltuk a szomorú valóságot, hogy még nem tudunk átlépni egy bizonyos szintet, aminek révén versenybe szállhatnánk a magasabban jegyzett csapatokkal. Ez a bizonyos szint lenne elsődlegesen a hatvan perc magabiztos jégkorong a csapat minden részegységétől. Bálizstól és a négy sorunktól ezt meg is kaptuk a vb-n, azonban a már emlegetett speciális egységektől nagy formajavulásra lenne szükség. Nem is beszélve védőinkről, akiknek jobban be kellene segíteni a támadásokban – a vb-n a mi bekkjeink szerezték a legkevesebb pontot a mezőnyben.

Summa summarum: élvezzük ki ezt a harmadik helyet és a fiataljaink jól sikerült beépülését a keretbe. A britek elleni kiábrándító teljesítményt meg felejtsük el, mert a jövőben nem ez a játék lesz a válogatott védjegye, legalábbis nagyon reméljük. Ezek a fiúk már számtalanszor bizonyítottak nekünk, és nem véletlen nyerték el egy ország szeretetét. Jövőre pedig, ha sikerül az említett hibákat kijavítani, ismét sok örömben részesíthetnek bennünket.