A szezon negyedik Milan-Barca klasszikusán végleg bebizonyosodott, hogy a katalánok még mindig külön kasztot képviselnek Európában, magukhoz képest átlagosnak is csak nagy jóindulattal nevezhető játékuk ellenére ugyanis tükörsimán, és ami még fontosabb, megérdemelten jutottak tovább - bár bírózni és csalást kiáltani (a régi szép hagyományoknak megfelelően) ezúttal is tud majd, aki nagyon akar. Pedig a Milanra egy szavunk nem lehet, a hazai meccsükön hozták a szinte maximumnak számító nullanullát, aztán idegenben is továbbjutásra álltak (igaz, mindössze tíz percig), és annak ellenére is sokáig meccsben voltak, hogy a pálya szokás szerint majd’ felborult a Barcelona hatalmas fölényének köszönhetően. Allegri remekül gatyába rázta együttesét, ráadásul érdekes módon egészen tűrhetően oldotta meg a klasszikus rövid takaró esetét is: úgy döntött a stabil védekezés mellett, hogy időnként azért focizni is leállt a Barcával, és bár a kapuralövések száma ezt nem mutatja, Ibrahimovic csapnivaló játéka ellenére is volt kurázsi a Milan támadóharmadbeli teljesítményében. Szívesen kihagynánk az elemzésből a második tizenegyest megelőző jelenetsort, mégsem lehet, a holland játékvezető döntése ugyanis alapvetően befolyásolta nemcsak magának a mérkőzésnek, de az alkalmazott taktikának az alakulását is – nem kell talán hosszan ecsetelni, miért minden merőben más, ha a Milan fordul kedvező eredménnyel a második játékrészre.

Érdekes kettősség jellemezte a meccs kezdő fázisát, hiszen egyrészről Allegri is tisztában volt vele, hogy a Camp Nou-ba bizony nem győzni járnak a csapatok, másrészről viszont a Milannak mindenképpen gólt kellett rúgnia a biztos továbbjutáshoz. Játszhattak volna nulla-nullára persze, Wenger is megpróbálta egy éve az Arsenal élén, de egyik percről a másikra mégsem hasonulhat meg teljesen egy csapat, márpedig a Milanról sok mindent el lehet mondani, de, hogy sajátja lenne a kilencven percen át tartó kétségbeesett bekkelés, azt nemigen. Az olaszok így aztán kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, a mind gyakoribb, és mind sikeresebb labdakihozatalok érdekében Robinho és Ibrahimovic csak kamuból lépett vissza a középharmadba, valódi védekezést nem nagyon mutattak be, igaz, többnyire puszta jelenlétük elég volt ahhoz, hogy embertelen sűrűségűre varázsolják a pálya közepén hömpölygő masszát.

Allegri ugyanis, ahogyan azt a Barcelona ellen kell, zártan, közvetlenül a tizenhatos előterében állomásoztatta védelmi vonalát, szabadon hagyva a széleket, mondván, adjon csak be nyugodtan Alves, kíváncsi lesz ő arra, mikor veri meg fejjel Messi/Fabregas a Mexes-Nesta párost. A védelem és a középpálya közötti zsebben Ambrosini őrködött (és vette fel az ide visszamozgó Messit újra és újra), Inestára Nocerino, Xavira Seedorf próbált kullancsként ragadni, és mivel utóbbi igencsak visszafogott ténykedése miatt a Barca passzjátéka helyenként a szokásosnál dadogósabbra sikeredett, alkalmi megugrásokra is volt lehetőség.

Guardiola azonban összességében jól sakkozott, Alves és Cuenca együttes bevetésével ugyanis pontosan annyira erősítette meg a szélsőjátékot, hogy Antonini ne húzódhasson be minden következmény nélkül a tizenhatosra, Fábregas szerepeltetése pedig azt volt hivatott biztosítani, hogy Ambrosini körül az odavágón tapasztaltakhoz képest jóval többször alakuljon ki létszámfölényes helyzet. Messi ugyanis szokás szerint fals kilences volt, Iniesta messze nem balszélsőt játszott, és Cuenca sem kérdezett kétszer, mielőtt megindult a pálya közepe felé – vagyis gyakorta 5 a 4, még gyakrabban pedig 4 a 4 ellen vezethette akcióit a hazai csapat.

Erősödött a Barca szélsőjátéka az első meccshez képest

Egy ilyen különös módon szintetizált 3-3-4-nek persze hátránya és gyenge pontja is akad, mint ahogyan egyébként erre Nocerino gólja tökéletesen rá is világított. A három védő előtt ugyanis túlzottan feltolva játszik a két szélső (sőt, a Barcánál a bal oldali futó, mint olyan, Adriano beállásáig nem is létezett), következésképpen az ellenfél középpályásainak tízméterekben mérhető folyosók állnak rendelkezésükre ahhoz, hogy a védelem utolsó vonala mögé kerüljenek. Ez volt az oka annak, hogy ahányszor csak a Milan képes volt megtartani a labdát az ellenfél térfelén (vagyis az addigi foggal-körömmel védekező fedezetek megkezdhették a felfelé poroszkálást), mindjárt veszélyes, vagy veszélyeshez közeli helyzetet alakított ki – Nocerino és Seedorf ugyanis azonmód sprinteltek be az Alves és Iniesta mögött nyíló folyosóba, ahogyan az megnyílt, s csak a Puyol-Mascherano páros éberségén múlott, hogy egy alkalomtól eltekintve nem lett nagyobb baj a dologból.

Az, hogy a Barcelona leghatékonyabb és legveszélyesebb fegyvere a könyörtelen letámadás, már senkinek nem hat újdonságként, azt azonban nem árt megjegyezni, hogy a 3-3-4 elképesztő módon ráerősített a Barca sokkolóan rövid labda nélküli periódusaira. Mivel Alves agyig feltolva játszott, az ellenfél játékosaival is hamarabb találkozott, Antonini speciel ki sem mozdult a saját térfeléről, de Ambrosini sem gyakran lépte át a félpályát. Allegri azonban nem akarta felesleges ívelgetésekben kivéreztetni csapata támadójátékát, különösen nem a gyorsan bekapott első gól után: a Milan többet passzolt, mint egy hete az odavágón, mégis kevesebb hosszú labdával operált, nem véletlen, hogy ha minimálisat is, de előre tudott lépni a labdabirtoklásban. Ezzel összefüggésben az sem véletlen, hogy míg az odavágón csak támadásai 59%-át vezette valamelyik szélen az olasz csapat, kedden este az arány 70% fölé kúszott – holott, ha van csapat Európában, amelyiknek egyáltalán nem erőssége a szélsőjáték, az éppen a Milan.

A Milan támadásvezetései

Sosem fogjuk már megtudni, hogy mi történt volna, ha 1-1-ről veselkednek neki a második félidőnek a csapatok, nagy valószínűséggel persze a Barca nyomása akkor is góllá érett volna – utólag mégis egyfajta kihagyott helyzetnek tűnik a dolog. Főleg, mert a második Barca-büntető meglehetősen véleményes körülmények között született, és bár azt semmiképp nem lehetne rá mondani, hogy ex has, a semmiből fújta be a spori, talán a legvérmesebb katalán drukkerek sem vitatkoznak az állítással, miszerint némiképp könnyű síppal állt az esethez Kuipers játékvezető. Ha csak a mezrángatás tényét nézzük, akkor valóban szabálytalan volt Nesta, faultra pedig ugye minden körülmények között jár a büntető, ám azok sem járnak messze a valóságtól, akik azt hajtogatják, ilyen esetből van ezer és egyszáz egy mérkőzésen, ha pedig mindegyikre tizit fújnának, az angol bajnokság helyén akár non-stop büntetőpárbaj is alakulhatna. Az eset tipikus példája a jogos, de nem feltétlenül igazságos büntetőnek, minket, semleges nézőket pedig leginkább azért érdekelhet ez utóbbi kitétel, mert egy nagyon érdekes taktikai csatát vágott gallyra a vitatható ítélet. Az ugyanis már nem volt kérdés, hogy két gólt csak ritka nagy mázlival találhat a Milan, ha pedig Allegrinek az egészségesebbnél nagyobb rizikót kell vállalnia (márpedig Pato és Maxi becserélése valami hasonlót jelentett), könnyen egy nagyobb maflásba is beleszaladhatnak a vendégek. Ez utóbbi végül nem jött be, de a kávé ettől függetlenül az 53. percben, Iniesta góljánál lefőtt – és valamikor ilyentájban kezdett békés labdázgatássá is alakulni a mérkőzés.

Összességében érdekes birkózást hozott a párharc, hiszen tulajdonképpen egyik csapat sem játszott kiemelkedően, elsősorban azért, mert mindketten a szokásos sémáiktól eltérő alapvetésekkel vetették magukat harcba. A Barcelona szemmel láthatóan mindkét meccsen tartott a Milantól, Allegri csapata viszont még képtelen 180 percre kifordulni magából, anélkül pedig ez a Barcelona egyszerűen nem verhető.  Másrészről viszont nagyon is tiszteletre méltó, hogy az olaszok nem próbálták összerugdosni az ellenfelet: a két meccsen összesen 33 szabálytalanságot követtek el a Milan futballistái, ami elsőre persze akár soknak is tűnhet, de legyünk őszinték, ennyit Pepe jobb napjain gyakorlatilag egyedül összehoz.

Érdekel a futball elmélete, kiváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!