Taktikai Zóna

A passzjáték felsőbbrendűsége - meccselemzés, City-Chelsea 2-1

  • Kele János

Mindenható passzjátékával verte a City a Chelsea-t, de Carlos Téveznek is bőséggel volt szerepe a sikerben.

Roberto Mancini, a Manchester City vezetőedzője

Nem a meglepő és korszakos taktikai húzások bajnoksága az idei Premier League, persze ebben sok újdonság nincsen, hiszen a Csatornán túl eddig sem volt túlzottan jellemző a játékelméleti kérdések agyongondolása. Ebbe a sormintába kiválóan illeszkedett a szerda esti Manchester City-Chelsea rangadó is, azzal az apró különbséggel, hogy mindkét oldalon akadt egy-két érdekesség: a vendégeknél Di Matteo reformjai, a hazaiaknál pedig Carlos Tévez visszatérése jelentette a talking pointot. Mivel taktikai vonatkozásai inkább előbbinek voltak, mi természetszerűleg nem az argentin botrányhős „rebootolásával” foglalkozunk hosszabban, de kár lenne tagadni, Tévez becserélésének is volt szerepe abban, hogy a City végül kínnal-keservvel ugyan, de csak behúzta a kötelező hazai győzelmet.

Hiába érkezett remek formában a Chelsea az Etihadba (Villas-Boas kirúgása óta négyből négyet nyertek), a kártyák többsége jó előre leosztottnak tűnt, így Di Matteónak valószínűleg meg sem fordult a fejében a túlzott fickándozás. A City zsinórban 19 hazai bajnoki meccsén maradt hibátlan, méghozzá nem is véletlenül, a gyilkos labdabirtoklási fölény és a passzjáték mindenhatóságára építő, (éppen ezért döbbenetesen stabil) rendkívül mobilis játékrendszere révén legtöbbször fikarcnyi esélyt sem hagy az ellenfeleinek. A szerepek tehát már a kezdő sípszó előtt tisztázódtak: Mancini labdát tartva próbált nyomást gyakorolni, a Chelsea pedig összenyomott rugóként várta kiugrásra éhesen a City elveszített labdáit.

Ez utóbbi megfontolás indikálta Torres csatasorba állítását is, a spanyol ugyanis elméletileg akkor a legjobb, ha van elegendő területe a gyorsuláshoz - a Liverpoolban például annak idején számolatlanul lőtte a kontragólokat. Most viszont a Leicester elleni dupla ellenére is a szokásos hamuszürke alteregóját hozta, nemhogy helyzetére, de hasznos megmozdulására is alig emlékszünk; nem véletlen, hogy nála kevesebbszer a kezdőjátékosok közül csak a középhátvéd David Luiz ért labdába.

A gyakorlatban leginkább 4-2-3-1-re hasonlító, de a Villas-Boas által alkalmazott 4-3-3 hagyatékait is magán viselő Di Matteo-féle játékrendszer Mata bal- és Ramires jobboldalra való kihúzásával lett tökéletesen a City ellen hangolva: igaz, a féloldalasság így is meglátszott a Chelsea játékán. Ramires ugyanis hiába fogta meg mesterien Clichyt, Mata a maximum tisztességes iparosnak számító Zabaleta ellenében sem volt képes megállni a helyét védekezésben, így pedig az argentin jobbhátvéd többnyire zavartalanul állomásozhatott az ellenfél térfelén. Ezzel persze teljesen lekötötte az egyébként is eléggé álmoskásan futballozó Ashley Cole figyelmét, és mivel a túloldalon Ivanovics (majd a helyére beálló Bosingwa) a befelé kalandozó Nasrival volt elfoglalva, a Chelsea nemes egyszerűséggel felfutó szélsőhátvédek nélkül maradt.

Sokatmondó tény, hogy a vendégek mindössze 19 szerelést voltak képesek bemutatni a mérkőzésen (Lampard például egyszer sem vette el a játékszert City-játékostól) - a kontrajáték ilyen mutatók mellett egyszerűen nem működhet, pláne nem akkor, ha mindössze három, maximum négy játékos sprintel fel a támadásokkal.

A City eközben szokásához híven a pálya közepét próbálta uralni, ennek szellemében fogant Mancini alapfelállása, majd félidei (némiképp meglepő) cseréje is. Az első félidőben látott 4-2-3-1 valójában inkább egy speciális 4-1-4-1 volt, Yaya Touréval, a rendszeresen visszalépő Agüeróval, és a befelé kalandozó két szélsővel a főszerepben. Silva és Nasri sokszor egyidejű középre kóricálása már önmagában sokkoló emberfölényt jelentett a Citynek a pálya középső harmadában (gondoljunk csak bele, Agüeróval kiegészülve 3 a 2 ellen fogták közre a Lampard-Mikel kettőst), de ezt vastag tussal húzta alá Yaya Touré teljesen szabad irányító munkája is a kezdőkörben. Raúl Meireles ugyanis többnyire légüres térben mozgott, fogalma sem volt róla, hogy mit kellene kezdenie a De Jong mellől rendszeresen fellépő elefántcsontpartival, és mivel a gyors döntéshozatal egyébként sem az erőssége, inkább megrekedt valahol a két játékos között félúton. Ez aztán persze azt eredményezte, hogy sem védekezésben nem tudott csapata hasznára lenni, sem pedig támadásban nem nyújtotta a tőle elvárható teljesítményt.

Mivel a játék képe tökéletesen megfelelt a hazaiaknak (csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak be), kissé érthetetlen volt Balotelli cseréje a félidőben, úgy pedig pláne, hogy az a Gareth Barry jött a helyére, aki maximum a középpálya stabilázására használható. A szándék nyilván az volt, hogy Agüero és Yaya Touré közelebb kerüljön a kapuhoz, annak az okát viszont nagyon nem látni, hogy ez miért segített volna megnyerni a mérkőzést a Citynek - a középharmadban addig is stabil volt a játékuk, Agüero visszalépései ráadásul kézzel fogható eredményt hoztak számukra az első játékrészben. Sosem tudjuk meg, meddig erőltette volna ezt a sehová sem vezető, túlbiztosított tötymörgést Manicini, ha nem esik be a semmiből Cahill gólja a hatvanadik percben, annyi azonban biztosnak látszik, hogy innentől kezdve jelentősen felgyorsultak az események.


A második félidő elején Mancini egy ilyesfajta 4-2-3-1-gyel próbálkozott

Touré visszament a szűrő (a labdabirtoklási fölény tudatában inkább nevezzük biztosítónak) középpályás mellé, De Jong helyére pedig érkezett Tévez, és egy az egyben átvette Agüero első játékrészben látott szerepkörét. Talán hatásvadásznak hat, de ez volt a döntő húzás: az argentin zseniálisan képes játszani a „kilenc és felest”, nagyon él a védelem és a középpálya közötti zsebben, betömörülő védelem ellen ráadásul sokkal hasznosabb is, mint az általában első szándékból a kaput támadó Yaya. Ráadásul összjátékban is jobb, mint az elefántcsontparti, Nasri és az egyébként gyengén játszó Silva is remek játszótársra lelt benne, a kiismerhetetlen kényszerítőknek pedig az lett az eredménye, hogy a Chelsea (főleg az egyenlítő gólt követően) embert próbáló nyomás alatt találta magát.

Az utolsó döfést Dzeko beállása jelentette, az ekkor már szinte a saját ötösén belül védekező Chelsea ellenében a lehető legjobb húzás volt beküldeni egy klasszikus bójacentert. Agüero kimozgott a lecserélt Silva helyére, és jobbról segítette a mindent elsöprő offenzívát, a bosnyák pedig bemasírozott az ő helyére, csak épp vitt plusz 20 kiló izomtömeget a csatatérre.

A győzelem innentől kezdve szinte borítékolható volt, főleg, hogy a Chelsea védelmében többen is igen rossz napot fogtak ki, Ashely Cole két szerelése mellé például három eladott labda párosult, ami nem túl szívderítő statisztika. A City minden létező statisztikai mutatóban felülmúlta ellenfelét, másfélszer annyit passzoltak, azt is jóval pontosabban (88% vs. 79%), 21 kapuralövésükre csak héttel tudott válaszolni a Chelsea. A játék mindössze 19%-ban folyt a hazai térfélen, miközben a vendégek a játékidő több mint harmadát kénytelenek voltak a saját kapujuk előterében tölteni - ahogy Bánki Dodó mondta a stúdióban, a végére már jócskán elkélt volna egy kis testápoló, annyira törte a hátukat a háló.

A mérkőzés összefoglalója

Érdekel a futball elmélete, kiváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!