A Sisa-féle tétel logikáját követve, miszerint a csatárok száma és a góllövés nem egyenesen arányos, a hétvége másik magvas megállapítása az lehet, hogy a napsütés nem a forrófejűeknek kedvez. A március 15-ével induló négynapos ünnep, a 48-as eseményekhez igazodva forradalmi hangulatban folytatódott a stadionokban, ám ezúttal nem a szurkolók harcoltak egymással, hanem a játékosok vették a szokottnál agresszívebbre a figurát. A nyolc mérkőzésen ötvennyolcszor került elő a sárga lap, ebből három pirosat ért. Volt itt vérző száj (Pollák), szalagszakadás (Somalia), s bár szándékosságot egyik esetben sem kell keresni, általánosságban elmondható: a melegfront a kelleténél jobban megviselte a mezőnyt. Ezt persze lehetne magyarázni azzal, hogy a szezon kétharmadához érve élesedik a küzdelem, a kiesés veszélye féltucatnyi csapatot érint, a dobogós helyezésekért is ádáz csata zajlik, és ilyen helyzetben bizony az idegek nem mindig bírják a tempót az izmokkal. Van ebben némi igazság, ugyanakkor éppen az ilyen kiélezett szituációkban azt várná az ember, hogy a feszültség, a győzni akarás nem elsősorban a szabálytalan megmozdulásokban, hanem látványos megoldásokban, taktikai és technikai finomságokban csúcsosodik ki, vagy legalább is az utóbbiak kapnak nagyobb hangsúlyt. Nem ez történt.

Az még valahogyan megmagyarázható, hogy a ,,nyugati derbi", Zalaegerszeg és Szombathely futballcsapatának és szurkolótáborának ősi rivalizálása miért volt túlfűtött, az viszont már nehezen védhető - és most elsősorban a két hazai játékosra, Bogunovicsra és Kocsárdira gondolok -, hogy ártalmatlannak tűnő akció közben miért kell kísérteni a sorsot, és belemenni olyan szituációba, aminek második sárga lap, majd piros a vége. Az amúgy is egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő ZTE akkor vesztette el két, amúgy meghatározónak számító védőjét, amikor a következő körben a szintén az életéért, az NB I-es létéért küzdő Vasashoz látogat. Nem azt mondom, hogy a kiállított játékosokkal a zalaiak az első győzelmük biztos tudatában utazhattak volna Angyalföldre, így azonban jócskán csökkent az esélyük a három pont megszerzésére. Abban azért bízhatnak, hogy mostanában a fővárosiaknál sem a tervszerűség és az ésszerűség diktál, és hátha a jövő héten valaki másról derül ki, hogy nem érvényes a sportorvosi igazolása. Mehmedagics esete hű tükörképe mindannak, ami a Vasasnál történik, és ha ehhez még szerény játéktudás is párosul, nem kell csodálkozni azon, ha az amúgy sem visszahúzódó természetű Urbán Flórián azt is kimondja, amit egyébként nem kellene. Vagy legalább is nem úgy, ahogyan neki sikerült, bár ebben a helyzetben badarság lett volna azt várni tőle, hogy körülírja a melegebb éghajlatra vonatkozó mondandóját.

Jutott két rangadó is erre a fordulóra, az egyiket ráadásul csúcsnak minősítettük. Joggal, hiszen a két jelenleg legjobb formában lévő csapat, a bajnokságban még veretlenül listavezető Debrecen, és az egyre stílusosabban futballozó, az idén megállíthatatlannak tűnő Videoton találkozott. Hogy milyen volt a színvonal, és végül mi döntött, azt láttuk, maradjunk annyiban, hogy a meccs nívója olyan messze volt a csúcskategóriától, mint sok esetben a két együttes játékosai az ellenfél kapujától. Szegény Bozsovicsra is ráragadt egyszer ez a tanácstalanság, és zavarában olyan gólpasszt adott Coulibalynak, hogy az ijedtében el is döntötte a meccset. Óriási hiba lenne a pályafutása legnagyobb bakiját bemutató montenegrói válogatott kapus nyakába varrni a vereséget, Paulo Sousa sem tette ezt, a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón megvédte játékosát, mondván, ez benne van a futballban. A portugál tréner minden bizonnyal tudta, érezte, hogy ezen a délutánon sokkal inkább középen és elöl mondott csődöt az utóbbi hetekben gólokat és sorozatos győzelmeket hozó taktika. A debreceniek meg köszönték szépen a gólpasszba csomagolt ajándékot, éltek vele, bár nyilván akkor sem estek volna kétségbe, ha egy ponttal utaznak haza, hiszen - ha bevallják, ha nem - láthatóan annyiért is mentek.

Mint ahogyan a Honvéd sem szaggatta szét magát. Ismét bebizonyosodott, hogy a Fradit mintha nyomasztaná a máskor plusz energiát adó Albert Stadion légköre, a zöldek most már jó ideje képtelenek kihasználni szurkolóik támogatását. Ezúttal ráadásul egy pécsi bravúrgyőzelem után kellett volna tartani a tempót a támadójátékban nem igazán brillírozó kispestiek ellen. Ha a fehérvári meccset utólag jóindulattal sem lehetett rangadónak minősíteni, akkor az Üllői úti mérkőzés egyes (hosszú) periódusai alapján a fakó kategóriába sorolható. Hogy ki tehet erről? Détári Lajos szerint a Honvéd, amely nem akart futballozni, egészen pontosan arra koncentrált, hogy elrontsa a Fradi játékát. Nos, ha nagyon pikírt akarnék lenni, azt mondanám, hogy az összképet tekintve aligha volt mit elrontani, finomabban fogalmazva, és ezzel talán a ferencvárosiak is egyetértenek, a deffenzív taktika ellen is van megoldás, és ha ezt Détáriék megtalálják, begyakorolják, akkor az eredmény sem marad el. Aztán volt egy kis ,,bírózás" is a meccs végén, de hát ezt tudjuk be a lefújás utáni felfokozott idegállapotnak, azzal együtt, hogy a kispesti kapus valóban a tizenhatos vonalán túl fogta meg a labdát. 

A Détári-Ferguson-Wenger féle párhuzam pedig jól hangzik, csak hát az egy más dimenzió. Ott nem csak a padon ülők, hanem a negyedik játékvezető is profi. A pályán lévőkről nem is beszélve...