Taktikai Zóna

Klasszikusok felpörgetve - meccselemzés, Chelsea-Napoli

  • Kele János

Hagyományos angol értékeket csillogtatva támadt fel a Chelsea, de ez is kevés lett volna, ha kulcsemberei nem hagyják cserben a Napolit.

Nem is vitás, ennek a Napoli-Chelsea-nek oda-vissza a legklasszikusabb BL-hirigek között a helye, és nem pusztán azért, mert lüktető és izgalmas párharc végén torkollott hosszabbításba a küzdelem. Ritkán adódik ugyanis alkalom arra, hogy két ennyire vérprofi kontracsapat ütközzön meg egymással, arra pedig aztán végképp kevés példa akad, hogy a visszavágón az győzzön, amelyiknek a siker lehetősége érdekében le kell vetkőznie saját stílusjegyeit. Most viszont szóról szóra ez történt, a tudatosan visszaálló Napoli csúnya pofonba szaladt bele a végére eksztázisban finiselő Chelsea otthonában, elsősorban azért, mert rendes olasz csapathoz illően képtelen volt megbirkózni a hagyományos angol erényeket csillogtató ellenfelével.

Az alapvető taktikát illetően sok újdonsággal nem szolgált a mérkőzés, előre eldöntött tény volt ugyanis, hogy a Chelsea-nek kell felállnia az ellenfél térfelén, még akkor is, ha ezzel éppen a Napoli legnagyobb erényének dolgozik alá. Ehhez egyébként a lehető legjobb választásnak tűnt az aszimmetrikus 4-2-3-1, ami ráadásul Ramires hihetetlen munkabírásának és sokoldalúságának köszönhetően óramű pontossággal csúszott át 4-5-1-be, ha éppen arra volt szükség. A Chelsea ezzel a húzással megteremtette a lehetőségét annak, hogy középütt nyomás alá helyezze a Gargano-Inler kettőst úgy, hogy közben a szélekben rejlő potenciált sem dobja teljesen sutba – a dolog igazi jelentősége abban csúcsosodott ki, hogy Ramires ál-szélső játékának hála, Hamsiknak többet kellett a saját védő harmadában tartózkodnia, mint megszokott helyén.


Ramires balszélső létére a pálya közepén, szinte a klasszikus 10-es pozíciójában vezeti a labdát, és jól látszik az is, hogy a Chelsea mind a két szélt teljesen üresen hagyja. Cserébe viszont középütt, a bekarikázott területen 3 a 3 ellen startolhatnak a védelem mögé belőtt labdára.

Ha ehhez hozzávesszük Maggio 37. percben bekövetkező sérülését, és a tényt, hogy Cavanit Essien gyakorlatilag emberfogással radírozta le a pályáról, már könnyű belátni, hogy a Napoli igencsak beszűkült lehetőségekkel volt kénytelen dolgozni. Nem véletlen, hogy alig tudtak értelmes kontrát végigvinni a pályán, hiába lőttek a 120 perc alatt 23-szor is kapura (éppen eggyel többször, mint a Chelsea), ezeknek a próbálkozásoknak csak a 4%-a született klasszikus ellentámadást követően. Egyébként is, a 23 lövés önmagában nagyon csalóka képet mutat, hiszen ezek nagy részét (65%) a tizenhatoson kívülről eresztették el az olaszok, miközben a Chelsea próbálkozásainak majdnem háromnegyede a büntetőterületen belülről érkezett De Sanctis kapujára.

Ebben nagy szerepet játszott a tény, hogy az angolok pontrúgásai nagyon nagy hatásfokkal ültek, az összes lövésük majdnem fele (10 darab) rögzített szituációt követően született. Pedig nem végeztek el több szabadrúgást, mint a nápolyiak, mind a két csapat 23-23 szabálytalanságot követett el – igaz, míg a londoniaknál a faultok csupán 20%-a esett a védő harmadra, a vendégeknél ez az arány közelítette az 50%-ot.

A Napoli tehát hiába állt vissza és töltötte a mérkőzés nagy részét 5-4-1-es falanxban (főleg Maggio lecserélését követően), csak az esetek kevesebb, mint felében tudott szabályosan labdához jutni – sokat elmond a védőfal hatékonyságáról, hogy az egyébként is pocsékul játszó Dossenának kevesebb jó szerelése akadt (3), mint ahány szabálytalanságot elkövetett (5). Drogba, Mata és Lampard kedvére lövöldözhette a veszélyes helyről járó szabadrúgásokat, ez pedig máris felért az első csapás megrendítő erejével, hiszen a Napoli fejjátéka igencsak messze van a kiválótól – a hétvégi, Cagliari elleni meccsen például a szinte teljesen ismeretlen Larrivey bólintott nekik hármat.


Ramires kivételesen a szélen keverget, jellemző a Napoli védekezésére, hogy ellentétes lábbal is zavartalanul adhatja be. Sturridge és Mata egy-egy embert elvisz magával, Drogba pedig inaszakadtából sprintel be a két középső bekk közé, akik magunk sem tudják, hogy a labdát, vagy a babát figyeljék. 1-0.

Itt pedig elérkezünk a három középhátvéddel operáló rendszerek legnagyobb problémájához, nevezetesen a klasszikus kilenceshez. Egy csatár ellenében ugyanis a védelmi hármas már jelentős, sőt, túlzott létszámelőnybe kerül - az ugyanis, hogy hárman jutnak egyetlen támadóra, már valóságos pazarlás, a túlbiztosítás révén lekötött ember azon nyomban hiányozni fog a pálya valamelyik másik pontjáról.

Azzal ráadásul, hogy teljesen visszaállt, a Napoli az ellenfél szélső hátvédeinek is megadta a lehetőséget, hogy kedvükre fellépjenek a támadásokhoz. A mérkőzés hőtérképén kiválóan látszik, Ivanovics gyakrabban tűnt fel az ellenfél térfelén, mint a sajátján – ezzel a húzással ráadásul magára irányította Gargano figyelmét is, aki a szerb ténykedésének hála csak elvétve tudott összekötő kapocsként működni a védelem és a támadóegység között, jól jellemzi ezt mindössze 67%-os passzhatékonysága is.

Ezzel együtt vígan továbbjuthatott volna a Napoli, ha kulcsemberei legalább elfogadható produkciót nyújtanak, vagy, ha képesek egy az egyben levédekezni a pontrúgásokat. Nehezen elképzelhető, hogy ne készültek volna erre külön, hiszen angol csapathoz méltóan a Chelsea rendkívül erős a beívelt labdáknál, Terry, Drogba, Luiz, vagy Ivanovics kiváló fejjátéka és Mata valamint Lampard pontrúgásai már önmagában garanciát jelentenek erre. Ehhez képest Terry szögletből fejelte a másodikat, Dossena szögletet követően kezezett és ajándékozott tizenegyest az ellenfélnek – vagyis egyéni hibák egész sora előzte meg a kapott gólokat.

A krónikához hozzátartozik még, hogy a Chelsea sokkal inkább a jobb oldalon volt aktív, Sturridge, és Ivanovics (a hosszabbításra Malouda cseréjével összehozott 4-4-2-ben pedig Ramires) kiválóan használta ki Dossena védekezésbeli hiányosságait, és mivel Ramires középre húzódása miatt Hamsik és Inler is kötésben volt, számtalan alkalommal hozhatták fel galoppban a labdát – ebben egyébként a visszalépő Drogbának és a később beálló Toresnek is nagy szerepe volt.

A Napoli eközben csak szenvedett, hiába töltötte a mérkőzés nagy részét a kezdőkörben Cavani, alig találták a társak, az pedig, hogy Hamsík csak 38-szor ért labdába, egyenesen hihetetlen. A cseréje talán túl későn jött, a játék képére gyakorolt befolyása alapján már sokkal hamarabb le lehetett volna kapni a pályáról – de az vesse az első követ Mazzarira, aki szívfájdalom nélkül lehozná legjobb emberét egy sorsdöntő BL-partiban, mondjuk Pandev javára. Na, ugye.
Összességében a Napoli nagyon óvatos volt, végig hitt a kontrajáték mindenhatóságában (mondjuk a játékidő nagy részében továbbjutásra állt), és valószínűleg igaza is lett volna, ha a rögzített szituációkat követően nem vétenek arcpirító egyéni hibákat játékosai. A Chelsea eközben nem tett mást, csak kihasználta a tálcán nyújtott lehetőségeket – igaz, ebben nagy segítségére volt az is, hogy a három, egyenként legalább 10 literes tüdővel rendelkező Ramires fáradhatatlanul rohangált fel és alá, már puszta jelenlétével összezavarva az eddig a BL-ben mindvégig olajozottan működő nápolyi szisztémát. Az sem mellékes persze, hogy Terryéknek egy ilyen, hosszabbításba torkolló parti már a kisujjában van, a Napoli viszont a hosszabbítás második félidejére csak egy olyan Vargast tudott beküldeni, aki talán még TV-ben sem látott eddig BL-meccset – nem is csoda, hogy nem lett belőle hős.

Tipikus angol-olasz párharc volt ez a maga minden bájával és esetlegességével, de annyiban egyértelműen erősíti a sormintát, hogy ezúttal is világosan eldőlt, ki a felsőbbrendű a csörtében. A két iskola ugyanis annyira különbözik egymástól, hogy gyakorlatilag esélytelen egy szoros mérkőzés, ha valamelyik fél képes ráerőltetni az akaratát az ellenfélre, akkor minden fronton a földbe tudja döngölni azt – nem is kell messzebbre mennünk az idei Milan-Arsenal párharcnál, ahol két teljesen ellentétes mérkőzés után, méretes malaccal ment csak tovább az olasz gárda. Ezúttal megfordult az előjel, hiába nyerte az első meccset magától értetődő természetességgel a Napoli, a visszavágót már a Chelsea uralta, és végül tovább is jutott.

Érdekel a futball elmélete, kiváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat, vagy extra tartalmakért kedvelj bennünket a facebookon!

Bajnokok Ligája nyolcaddöntő 2. mérkőzés
Chelsea - Napoli h.u. 4-1 (1-0, 3-1, 4-1)
London, Stamford Bridge, vezeti: Felix Brych (német).
Chelsea: Cech - Ivanovics, D. Luiz, Terry (Bosingwa, 98.), Cole - Essien, Lampard - Ramires, Mata (Malouda, 95.), Sturridge (Torres, 63.) - Drogba. Megbízott menedzser: Roberto Di Matteo.
Napoli: De Sanctis - Campagnaro, Cannavaro, Aronica (Vargas, 110.) - Maggio (Dossena, 36.), Gargano, Inler, Zúniga - Hamsík (Pandev, 106.), Lavezzi - Cavani. Vezetőedző: Walter Mazzarri.
Gólszerző: Drogba (28.), Terry (48.), Lampard (75. - 11-esből), Ivanovics (105.), ill. Inler (55.)
Sárga lap: Lampard (43.), Cole (98.), ill. Cannavaro (53.), Dossena (68.) Inler (107.)