Nincs a „barátságos mérkőzés” szófordulatnál nagyobb oximoron a futball világában, hiszen eleve, hogy lehetne már tét nélküli bármilyen találkozó egy olyan sportban, melynek a győzelem adja a sava-borsát. Különösen igaz ez a magyar válogatottra, a mi belterjesen önelégült, tízmillió szövetségi kapitánnyal súlyosbított speciális futball-közegünk számára ugyanis a nemzeti csapat jelenti az alfát és az ómegát, itt nem csak a vereségre, a rossz játékra sem létezik mentség. Éppen ezért nem lehet szó nélkül elmenni a tény mellett, mely szerint a moldávok elleni szeptemberi 2-0 óta, nem hogy jól nem játszott (a Liechtenstein elleni ego-nagyítást most vegyük ki a kalapból) a csapat, de még az egymáshoz passzolással is bőséggel akadtak problémák, nem is csoda, hogy előbb a finnek rontották el az itthoni örömünnepet a selejtezők lezárásaként, majd pedig a lesajnált bolgárok rángatták meg a gárda bajuszát. A kettő között ráadásul elcsattant egy saller Lengyelországban is, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, benne vagyunk az Egervári-éra első (igaz, csak amolyan mini-) krízisében - az okok pedig természetesen a taktikához, azon belül is a 4-4-2 és a 4-2-3-1 örök harcához vezetnek vissza.

Nem voltak még olyan régen az idők, amikor Várhidi Péter kerek-perec kijelentette, a magyar válogatott számára a 4-2-3-1 jelenti az egyetlen megváltást, ez az a játékrendszer ugyanis, amelyben leginkább kidomborodnak a gárda erősségei, miközben relatíve kicsire tudjuk redukálni nyilvánvaló hiányosságaink felbukkanásának esélyét is. Volt is vele néhány fellángolásunk, de hosszú távon nem bírtuk el a védelem totális esetlegességét, az akkor még többnyire lustának és nagyképűnek titulált Tőzsér labdavesztéseit a középpályán, és azt sem, hogy a Priskin miatt elfelejtett Torghelle hiányában bójacenterből is kifogytunk. Kicsit olyan érzése volt az embernek, hogy bár a csillogó lószerszám már megvan, a paripa még hiányzik, vagyis, bár megtaláltuk a megfelelő rendszert, játékosaink azért még nincsenek hozzá. A szövetségi kapitány persze annak rendje és módja szerint megbukott, hoztunk újat, jobbat, külföldit, hogy aztán a létező legelső, ráadásul itthoni tétmeccsen azon kapjuk magunkat, hogy hiányzik a csatár a kezdőcsapatból. Lett is a dologból haragos népnemzeti ellenállás és keresztes háború (persze csak miután kátyúba futott a sokáig szaladni látszó szekér), mert hát micsoda dolog már az, hogy magasról ejtünk a szépséges magyar hagyományokra, tessék csak megnézni, Puskásék is mennyien rohamozták az angolok kapuját, meg egyébként is, Rákosi-Albert-Bene-Farkas-Tichy, ki ne fújná kívülről. Azóta szenved a magyar, mióta farmotorral szerelt a válogatottja, úgyhogy ez a Koeman is jobban tenné, ha vigyázna magára és legalább kettő csatárt tolna a mágnestáblájára, mert a végén még munka nélkül marad.

Most persze nem is az a lényeg, hogy szóról szóra így alakult a dolog (vagyis, hogy Koeman munka nélkül maradt), hanem a tendencia, amely a magyar csapat taktikai szerkezetváltásait jellemezte az utóbbi néhány évben. Az az egyszerre elszomorító és végtelenül dühítő jelenség, hogy rendszeresen tévképzetekből építünk légvárat, ráadásul mivel egy teljes koncepciót húzunk fel kapkodva elpuffogtatott dogmákra, fikarcnyi esélye sincs, hogy bármin is változtassunk menet közben. Most éppen a 4-4-2 van kőbe vésve, és Alaptörvénybe iktatva, ezt kell erőltetni, ha esik, ha fúj, holott már rég nincs meg az oka, ami miatt annak idején elővette Egervári.

A szerdai, bolgárok elleni mérkőzést például nagyjából azon "buktuk" el, hogy az ellenfél konstans emberfölényben játszott a középpályán, a mi vegytiszta, két centerrel operáló 4-4-2-nk pedig ahhoz is kevés volt, hogy legalább pillanatokra mezőnyfölényt alakítsunk ki. Ez persze nem újdonság a futball véráramában, a 2000-es évek elejétől fokozatosan felfutó 4-2-3-1 legnagyobb erénye éppen az, hogy az ortodox, négy fedezetre építő szisztémák ellen mezőnyfölényt alakít ki a középpályán - a Penev-féle bolgár válogatott pedig mit ad Isten, éppen 4-2-3-1-ben játszott.

„Csupán annyi volt a célom, hogy nyomást gyakoroljak az ellenfélre, és az ő térfelén szerzett labdákkal gyorsan a kapu elé érjek” - vallott színt néhány éve a 4-2-3-1-es játékrendszer megálmodójaként ismert Juanma Lillo, aki még az 1991/92-es évad hajnalán, a spanyol másodosztályban porosodó Cultural Leonesa mestereként vágott bele a nagy kalandba. Ebből is jól látszik, hogy a 4-2-3-1 alapjaiban véve reaktív rendszer, a nyomásgyakorlás, vagyis az uralkodó trend (4-4-2) leváltásának szellemében fogant, és bár az idők során - elsősorban José Mourinhónak köszönhetően - jelentős arculatváltáson ment keresztül, ebbéli sajátosságát azóta sem veszítette el. Éppen ezért lehetséges az, hogy bár alapjáraton brutális balgaság egyetlen játékrendszer felsőbbrendűségét kihirdetni valamelyik másik felett, nem lehet elvitatni azt, hogy tízből legalább hat alkalommal a 4-2-3-1 győzedelmeskedik a 4-4-2 felett. Hiszen ezért jött létre, ez volt a küldetése, erre tervezték.

Így folytja meg a 4-2-3-1 a 4-4-2-őt.

A két formáció évek óta folyó öldöklő küzdelme már csak azért is roppant érdekes, mert a magyar válogatottnak köszönhetően a saját bőrünkön érezzük a változás szelét. Várhidi és Koeman alatt a 4-2-3-1, az Egervári-érában viszont a 4-4-2 (és annak különböző származékai) számítottak megkerülhetetlennek a nemzeti csapatnál, a vak is látja tehát, hogy nem pusztán formációt és játékrendszert, de stílust is váltottunk. Az már jóval érthetetlenebb, hogy miért éppen a középpálya rovására, ami ugye elméletben a legerősebb csapatrészünk, sőt, az egyetlen, ahol több, nemzetközi szinten is ismert és elismert játékosunk szerepel - de az eredmények jöttek, a szurkoló pedig hajlamos volt azt gondolni, hogy ez most már az idők végezetéig így megy majd tovább.

Az igazság azonban az, hogy a kétcsatáros játékunk sohasem működött igazán, az Egervári-korszakot legitimáló nagy sikerek alkalmával ugyanis a legritkább esetben formált csak 4-4-2-őt a csapatszerkezet. A győzelem, vagy az eredményes játék kulcsát minden esetben a támadósorból visszalépő, középpályán szabad emberként felbukkanó secunda punta, vagy másik néven second striker jelentette, ennek a szerepkörnek az eljátszására ráadásul akadt egy európai szinten is kiemelkedő képességű Rudolf Gergőnk – nem kell hozzá pro-licenszes szaktekintélynek lenni, hogy észrevegyük, a gárda éppen azóta szenved, mióta a Panathinaikosz légiósa nem áll a rendelkezésére. Rudolf tehát pótolhatatlan, mint ahogyan azt egyébként már a svéd-mérkőzést követő eufóriában is közhírré tétettük.

Ha nemzetközi kontextusba akarjuk helyezni a 4-4-2-problematikát, két csapatot kell mindenképpen megemlítenünk: egyrészt a BL-döntőig menetelő Van Gaal-féle Bayernt, másrészt pedig Sir Alex örökifjú Manchester Unitedét. Mindkettő úgy volt ugyanis sikeres az utóbbi néhány évben, hogy nem dőlt be az egyre hisztérikusabbá váló 4-2-3-1-mániának, sőt, nemegyszer képes volt bizonyítani, hogy a sokak által ódivatúnak hitt fourfourtwo-nak is teremhet még babér a XXI. században.

Bár a két csapat játékstílusa alapvetően különbözik egymástól (ami ugye nem meglepő, lévén a brit illetve a német-holland iskola egy-egy képviselőjéről beszélünk), az alkalmazott taktikában akad két elem, amely kottára ugyanaz: a felfutó szélsőbekk és a visszalépő második csatár szerepköre. Nem meglepetés, hogy ez a két megoldás a modernkori 4-4-2-ők alapvetése, mint ahogyan az sem, hogy mindkettő a 4-2-3-1 által megteremtett középpályás emberfölény kiegyenlítését célozza meg. Mindegy melyiket alkalmazzuk, a lényeg, hogy valamilyen úton-módon megakadályozzuk, hogy az ellenfél kettő a három ellen támadhasson a középpályán. A Unitednél ez a szisztéma Evra fel- és Rooney visszalépéseire támaszkodik, a Bayernben pedig Phillip Lahm és Thomas Müller voltak a BL-menetelés alapkövei, nekik ráadásul a maguk védekezésben használhatatlan Dzsudzsákja is megvolt Robben személyében.

Életkép egy BL-döntőről: Van Gaal Lahm fel- valamint Müller visszalépésével ellensúlyozza Mourinho Interének középpályás emberfölényét.

A gond az, hogy hiába keressük nagyítóval a használható és versenyképes bajnokságban rendszeresen szereplő magyar szélsőhátvédeket, egyet sem találunk belőlük - Gera és Rudolf hiányában ráadásul secunda puntánk sem akad.  A 4-4-2 viszont ilyen előfeltevésekkel használhatatlan, jobb híján tehát azzal vagyunk kénytelenek próbálkozni, hogy a jobbszélső helyére egy befelé játszó irányítót dobjunk be (a finnek és a lengyelek ellen Koman, a bolgár-meccsen Hajnal próbált hasonlót eladni), hátha ezzel sikerül kiegyenlíteni a létszámot középen. A gond ott kezdődik, hogy az ilyen módon jószerivel evakuált jobbszélen nem tűnik fel gyors és erős, támadásban is használható jobbhátvéd - azon egyszerű oknál fogva, mert nincs nekünk ilyen, Varga Józsit bármennyire is szeretjük, be kell látni, soha az életben nem lesz belőle nemzetközi szintű wingback.

Ezért nem lesz Varga Józsiból wingback: előtte a folyosó, ő meg épp nem fér rá a képre. Kérdőjel...

Hogy szemléltessük a példát: a svédek elleni bravúros győzelem alkalmával a 4-4-2 igazából inkább 4-2-2-2 volt, Dzsudzsák hiányában Hajnal befelé játszott a balszélről, Koman pedig ugyanezt tette, csak épp jobbról. Ezt ráadásul sikerült még megfejelni Rudolf állandó visszalépéseivel, így fordulhatott elő az, hogy Svenssont és Källströmöt is sikerült lekötni, Elmander pedig egyszerűen nem mozoghatott annyit hátra, hogy kiegyenlítse a létszámhátrányt - az eredmény Rudolf szinte teljesen szabad szerepköre lett, ami láss csodát, meg is hozta számunkra a győzelmet.

Nem a legjobb a kép, de talán látszik a lényeg, Rudolf teljesen szabad szerepköre, amit ráadásul Szabics kihúzódása a szélre csak még tovább erősít.

Be kell látnunk, hogy a védelmünk nem elég erős ahhoz, hogy elbírja az ellenfél középpályáról érkező nyomását, éppen ezért a taktika kialakításánál elsőbbséget kellene élveznie annak, hogy a középharmadban még véletlenül se váljunk sebezhetővé. Dzsudzsák visszatérésével ez ráadásul csak még hangsúlyosabbá válik, hiszen Balázs védekezésben még a létszám kiegyenlítésére is csak vészhelyzetben használható.

Egy nyitott, létszámhátrányban fuldokló magyar középpálya eredménye az esetek kilencven százalékában vereség lesz, még nálunk nem erősebb csapatok ellen is; jó példa erre a novemberi, lengyelek elleni mérkőzés. Akkor egy Tőzsér-Sándor középpályás tandemmel, valamint Dzsudzsák és Laczkó együttes szerepeltetésével gyakorlatilag tálcán nyújtottuk a fejünket az Eb-házigazdának, sorra záporoztak a beadások Bogdán kapuja elé, és annak ellenére esélyünk sem volt megtartani a labdát, hogy Gera becsülettel lépegetett vissza a támadósorból. Elgondolkodtató tehát, hogy érdemes-e egy ennyire törékeny és sok sebből vérző 4-4-2-vel nekimenni az őszi vb-selejtezőknek, főleg, mert a rendszer kulcsembere, Rudolf Gergely továbbra is csak hánykolódik, kölcsönről kölcsönre. Most épp a Panathinaikoszban játszik, illetve dehogy, mert sérült, így viszont igencsak nehéz lesz kibuliznia, hogy végleg elhozzák Genovából - vagyis az őszt jó eséllyel ismét új közegben, új csapatban, új poszton kezdheti meg. Persze mondhatjuk, hogy ott van a helyére Gera, de egyrészt ő most egy igen súlyos sérülésből lábadozik, másrészt pedig kár lenne tagadni, hogy a szeptemberben látott Rudolfhoz képest jelentős minőségbeli visszalépést jelentene a csatasorba állítása.

Erősen indokoltnak tűnik tehát egy új, a rendelkezésre álló játékosokhoz jobban passzoló hadrend kialakítása - lassíthatja viszont a folyamatot, hogy ehhez Egervári Sándornak egyik csatáráról minden bizonnyal le kell mondania. A 4-2-3-1-nél alkalmasabb váltó-szisztéma ugyanis aligha akad, ebben a rendszerben például azt is meg lehet oldani, hogy a szélső védőkre kisebb feladat háruljon. A védekezni nem tudó Dzsudzsák mögé be lehet vezényelni Vanczákot, ráadásul a kínos lassúságától sem kellene tartani, hiszen Elek Ákos a kettős fedezetsor bal oldalán szerepet kapva könnyen odaérhet besegíteni neki az esetleges egy-egyeknél. Szalai tökéletes választás magányos csatárnak, hiszen jól tartja meg a labdákat, magas, erős, remekül fordul, állandó életveszély a kapura. Mögötte Koman végre szerepet kaphatna egyszer irányítóként is, elvégre az az ő igazi vadászterülete, a jobbszélre pedig akár Gerát, akár Buzsákyt ki lehet zavarni, de egy szépreményű ifjonc (Bódi, Dudás) beépítése sem lehetetlen feladat. A 4-2-3-1-ben már Tőzsérnek is jobban menne, mint a merev 4-4-2-ben, Elek mellett nem kellene annyi energiát az ütközésekre és a favágásra pazarolnia (ezekben egyébként kvázi használhatatlan is), nyugodtan játszhatná a Genkben védjegyévé váló Pirlo-szerű stílust, labdabiztossága és pazar indításai pedig arra is lehetőséget adnának, hogy kombináljuk a labdatartást a gyors és direkt támadásvezetéssel.

A jó és hatásos megoldás kidolgozása persze a szakmai stáb feladata, az mindenesetre már most biztató, hogy Egervári Sándor (a bolgárok elleni mérkőzés után tett nyilatkozat tanúsága szerint) észlelte a problémákat. A legfontosabb ugyanis igazából nem az irány, inkább az, hogy elmozdulás történjen, ilyenek révén tudjuk lecsipegetni a rendszerrel együtt születő téves beidegződéseket (lásd még: egy csatár nem csatár), és elindulni egy olyan úton, melynek végén a 2016, Franciaország tábla található.

Érdekel a futball elmélete, kíváncsi vagy, mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!