Taktikai Zóna

Három védővel dübörög az olasz új hullám

  • Kele János

Gasperini nagyot bukott három védővel az Internél, de vajon biztos, hogy a 3-5-2 felett már eljárt az idő? Nápolyban és Torinóban másképp gondolják, Allegri az ellenerővel próbálkozik.

Ahogyan az a legtöbb játékrendszer esetében lenni szokott, a 3-5-2 eredetét is nehéz behatárolni, és mivel az ősidőkről javarészt lemaradtunk, szinte lehetetlen is a vállalkozás. Maradonát és az 1986-os argentin válogatottat azonban jó eséllyel rengetegen látták játszani, és bár a Bilardo által tökéletesített háromvédős szisztéma az utóbbi egy-két évtizedben szinte tejesen kikopott a mainstream vonalból, nem lehet nem észrevenni, hogyan dübörög a ciklikusság a modern futballban – elég csak végigfutni a Serie A meglepetés-csapatain a bizonyítékhoz. Mai Taktikai Zónánkban (a zseniális Jonathan Wilson útmutatásai alapján) általánosságban elmélkedünk a 3-5-2 reneszánszán, de kitérünk a Juventus milánói vendégjátékára és a Chelsea-t elgázoló Nápolyra is.

A futballban igazság szerint minden relatív – főleg, ha taktikai elgondolásokról van szó. Egyszerűen nincs olyan őselem, vagy formáció, amely végképp kikopna a körforgásból, egy évtizedekre elhalt rendszer is feltámadhat még poraiból, pusztán annyi kell hozzá, hogy kellően elfelejtse a világ. Valami ilyesmi történt a 3-5-2-vel is, amelyet az 2000-es évek elejére látszólag végképp kinyírt a 4-2-3-1 és a José Mourinho-féle, összenyomott rugóra emlékeztető 4-3-3 térhódítása, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a rendszer legnyilvánvalóbb előnyeit oltotta ki. Amíg ugyanis két csatár ellenében kiválóan lehetett alkalmazni az emberfogás a területvédelem speciális elegyét (a három középső védőből kettő kullancsként csüngött a csatárokon, a harmadik pedig a passzsávokat reteszelte el), három támadójátékos csapásaival szemben már tehetetlennek bizonyult a szisztéma – legalábbis elméletben. A háromvédős rendszerek kulcsa ugyanis a két wingbackben rejlik, ha őket sikerül konzisztensen a saját térfelükre szorítani, akkor a munka dandárja már el is van végezve, a középpálya közepén automatikusan jelentkezik az emberfölény. Ennek köszönhető, hogy a 4-2-3-1 ellen például totálisan esélytelen a három középhátvéddel operáló szisztéma, hiszen az ellenfél emberelőnyben támad és emberelőnyben védekezik egyszerre. Nem véletlen tehát, hogy a 4-2-3-1 melegágyának tekintett Spanyolországban jó ideje egyetlen csapat sem próbálkozik a 3-5-2-vel vagy annak valamelyik módosulatával.

Mivel a három középhátvéd szerepeltetését megcélzó játékrendszerek egyik leginkább nyilvánvaló előnye a játékosok egymáshoz való minél közelebbi helyezkedésén alapuló biztos védekezés, nem túlzottan meglepő, hogy a formáció éppen a taktikai manőverezés és a mindenható bekkelés őshazájában, Olaszországban állt leghamarabb talpra. Szintén a Serie A-ban történő újrakezdést irányozta elő a tény, hogy a 3-5-2-őt lassabb játékosokkal is kiválóan lehet játszani, és mivel a csapat 90%-a (kivétel a két szélső) támadásban és védekezésben egyaránt tartja pozícióját, viszonylag egyszerű elsajátítani. Arról már nem is szólva, hogy egy ilyen, látszólag majdnem tökéletesen rugalmatlan rendszerben mennyire felértékelődik a játékosok egyéni taktikai képzettsége – köznapi értelemben fogalmazva a 3-5-2-őt azok az együttesek játsszák eredményesen, ahol a játékosok többsége képes rendszerben és mozgó egészben gondolkodni.

Az 1960-as években csúcsra járó catenaccio-őrület után ráadásul az olaszok nem az angol és spanyol stílusban meghonosodó flat four, vagyis a négy, vonalban helyezkedő védő irányába mentek el, hanem inkább kitartottak jól bevált alapvetéseik mellett. A Gianni Brera által megfogalmazott nemzeti futballhitvallás („egy tökéletes mérkőzés 0-0-ra végződik”) keretei közé kevéssé fért be az Európa nyugati és északi részén teret hódító letámadás és a lescsapda, helyettük viszont visszatértek olyan, korábban már valamilyen formában létező jelenségek, mint a libero, az emberfogás és a mindig megjátszható szabad ember eszménye.  Az 1970-es évek második felének viszonylagos sikertelensége javarészt ennek a különös fejlődési pályának tudható be, nem véletlen, hogy Arrigo Sacchi az 1980-as évek második felében kénytelen volt alapjaiban megerőszakolni a hagyományos olasz értékeket területvédekezésen alapuló, centire kidolgozott 4-4-2 –jének sikeressége érdekében. A futball azonban már csak olyan, hogy teljesen áthatják az egyes nemzetekre jellemző tudat alatti berögződések – az olaszok például még mindig három középső emberrel érzik magukat a legnagyobb biztonságban, hiába folyt le azóta több ezer hektoliternyi víz a Teverén.

Három védővel azonban sokáig ők sem operáltak, az utóbbi fél évtizedben jobbára ugyanis azt a 4-3-1-2-őt nyüstölték, amelyikbe valahogyan még bele lehetett préselni a hagyományos értelemben vett trequartista szerepkörét. A krach ott ütött be, hogy a nemzetközi porondon egy ilyen, szélsőjátékot alapjaiban elvető szisztémát röhögve cincáltak szét az ellenfelek, emlékezzünk csak például az estére, melyen Gareth Bale személyében világsztár született – Douglas Maicon és az Inter ellenében. De szinte szóról szóra ugyanez történt a tavalyi BL-negyeddöntőben is, ahol Ucsida és Sarpei képében robbant a veszedelem az Inter arcába a vonal mellől, látszólag végképp lezárva a kérdést, hogy van-e értelme középre erőltetni a játék folyamát a modern futballban.

Olaszországban tehát lassan, de annál biztosabban elharapózott a szélsőjátékot bagatellizáló 4-3-1-2, ezzel párhuzamosan viszont kezdtek megjelenni olyan együttesek is, amelyek az erő-ellenerő párharc ellenkező oldalát lovagolták meg. Az erők ugyanis nemcsak a fizikában, de a futballban is párosával jelennek meg, ennek belátáshoz még pro-licences szaktekintélynek sem kell lenni – ha egy egész bajnokság alapozza arra stílusát, hogy kiiktassa szélsőjátékát, és a pálya centrumában erőltesse a támadójátékot, nyerő ötlet lehet egy huszárvágással mögéjük kerülni a vonal mellett.

Erre a felismerésre alapozva tudott egyre többször borsot törni a nagyok orra alá Gasperini és a Genoa, ilyen alapokon nyugszik a Napoli idei BL-szereplése, de Guidolin Udineséje is javarészt ennek köszönheti, hogy élcsapattá fejlődött az utóbbi két esztendőben. Kevésbé közismert a példa, de a Cesena tavalyi bravúr-sorozata is a szélsőjáték felfuttatásának volt köszönhető, egyértelmű tehát, hogy a 4-3-1-2-vel szemben fellépett a newtoni ellenerő, ám speciálisan olasz változatban: nem Robben- és Ribéry-féle, villámgyors, támadó szellemű szélsők, hanem védekezésben is használható, masszív wingbackek képében. Nem mellesleg pedig visszatértek a gyökerek, három középső védő és betonbiztos védekezés – labda nélkül ugyanis a fentebb emlegetett együttesek mindegyike felhúzza a kapuja elé az 5-3-2-es reteszt, minden különösebb szívfájdalom nélkül.

A szombati Milan-Juventus derbi tökéletesen a fentiek szellemében bonyolódott, Antonio Conte ugyanis éppen a milánóiak masszív, de túlzottan centralizált 4-3-1-2-jén felbuzdulva rajzolt 3-5-2-őt a mágnestáblájára. Az, hogy az elméletben teljesen jogos elképzelés végül csúfosan megbukott, leginkább Andrea Pirlónak köszönhető, a torinóiak játékmesterét ugyanis magától értetődő természetességgel radírozta le a pályáról Allegri (az eszköz Emanuelson volt), onnantól pedig, hogy a Juventus nem tudta megtartani a labdát, már teljesen felesleges volt a vonal melletti potenciál.


Tökéletes 3-5-2-őt formál a Juve felállása, Estigarribia a bal oldalon szinte a felezővonalnál toporog, de Lichsteiner is messze attól, hogy vonalban helyezkedjen a középső bekkekel. Más kérdés, hogy az otromba hibából bekövetkező labdavesztés miatt ez végzetesnek bizonyul.


Támad a Juventus: mindkét szélső mélyen az ellenfél térfelén, nem kevesebb, mint nyolc ember vesz részt a kapu támadásában, a vonal mellett ráadásul bántóan széles folyosók nyílnak meg. Pirlo végül rápörkölte, nem lett gól.

Ebből is látszik egyébként, hogy a 3-5-2 és annak módosulatai sem jelentenek automatikus győzelmet a középütt tömörülő ellenfelekkel szemben, ahhoz, hogy a rendszer előnyei érvényesüljenek, vagy meg kell szerezni a labdát, vagy pedig kevés húzásból direkten kapura törni.

Éppen ez utóbbi két tulajdonságot olvasztja egybe tökéletesen Walter Mazzari Napolija, és mivel mind labdát dajkálgatni, mind pedig kontrázni piszkosul tudnak, voltaképpen nagyon nehéz őket megverni. A Chelsea elleni BL-parti azért is volt rendkívül érdekes, mert Didier Drogba személyében mindössze egyetlen csatárral rohamoztak az angolok, ergo elméletben könnyedén túl lehetett volna kombinálni a nápolyiak statikus védőhármasát – mégsem sikerült nekik. Mazzari ugyanis lemondott a labdáról, és csupán agresszív ellencsapásokban bizakodott, tudván tudva azt, hogy a széleken olyan potenciállal rendelkezik, mint kevés edző a világon. Lavezzi kimozgásai, Maggio óramű-pontosságú galoppozásai és Hamsik irdatlan futómennyisége együtt már bőven elegendőek ahhoz, hogy jól sáfárkodjanak a lehetőségeikkel, és mivel Inler valamint Gargano személyében két kivételesen mozgékony középső középpályással rendelkeznek, iszonyatosan nehéz feltörni a reteszüket.


Védekezés Mazzari módra: hatan is hátul, ebből ráadásul öt játékost teljes nyugalommal nevezhetünk hivatalosan is védőnek. Az ellenfél közrefogva, beszorítva, felaprítva, az egyszer támadó ráadásul még háttal is a kapunak.


Lendületből érkezés mesterfokon: az eredendően jobbhátvéd Maggio hatalmas sprint után tűnik fel a támadóharmadban, ráadásul akkora a sebességelőnye, hogy nem pusztán emberfölényt alakít ki, de menten ziccerbe is kerül. 


3-4-2-1-prototípus, hátulról: Cannavaro, Campagnaro és Aronica vonalban védekezve őrködik a tizenhatos előterében, a két szélső viszont agyig feltolva csatlakozik a támadáshoz, Maggio már a képre sem fér fel. Inler középütt eközben teljesen üres, tízméterekben mérhető folyosók és passzsávok nyílnak meg előtte.

És itt forrnak össze végleg egymással a modern trendek valamint a hagyományos olasz stílus – és bizonyosodik be megfellebbezhetetlenül a tételmondat, miszerint csak támadó- és csak védekező futball ma már nem létezik.

Van viszont speciális olasz út, kettő is. Az egyiken a Milan és Allegri, a másikon pedig Mazzari Napolija aprítja a gallyakat elsőként – az idei évad nagy kérdése az, hogy vajon melyikük után indul el Conte vezetésével a Juventus. Mert az kristálytisztán látszik, hogy pusztán Andrea Pirlo higgadt rutinjára és zavartalan irányító-játékára építeni meglehetősen kockázatos vállalkozás; és még inkább az lesz, ha a csapat a nemzetközi porondra is visszakerül.

Hiszen csak megverni piszok nehéz a Juventust, a vereséget elkerülni tőlük már könnyen megoldható feladat.