Az, hogy Jarno Trulli 1997 után elveszítette versenyzői ülését a Formula-1-ben, már nem mozgat meg különösebben nagy tömegeket. Azon azonban, hogy ennek következményeként 1969 óta először marad olasz pilóta nélkül a mezőny, már érdemes kicsit polemizálni.
Korábban egészen egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy az az ország, amelyik többek között a Ferrarit, a Maseratit, a Mille Migliát, Ascarit és még vagy ezer másik legendát adott a motorsportnak, hirtelen versenyző nélkül maradjon. Persze az már jelzett valamit, hogy az utóbbi időben vészesen fogyott az F1 kapuit döngető olasz tehetségek száma, Liuzzi F-3000-es bajnokként is többször felsült, Trulli és Fisichella pedig - bármekkora tehetségnek is indultak egykoron - már jó ideje túl járnak pályafutásuk zenitjén.
Néhány évvel korábban ráadásul egy másik legendás nemzet, a francia is hasonlóképpen járt: először csak a versenyüket veszítették el (csak, hogy érezzük mit jelentett ez a változás, már a Grand Prix elnevezést is a franciáknak köszönheti a sportág), majd szépen lassan a versenyzőiket is. Alesi és Panis után ugyanis Bourdais-nak és Montagny-nak is letelt az ideje, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a trikolór szőrén-szálán eltűnt a garázsokból. Éppen az idei évad hozott ebben gyökeres változást, 2012-ben ugyanis jelen állás szerint három francia versenyző is szerepet kap a sorozatban: Jean-Eric Vergne a Toro Rosso, Charles Pic a Marussia, Romain Grosjean pedig a Lotus autóját vezetheti a melbourne-i idénynyitón.
Érlelődik már egy ideje a dolog. A fiatal és tehetséges olasz versenyzők évek óta dohognak amiatt, hogy hazájukban az autósport csak és kizárólag a Ferrariról szól, minden és mindenki csak a Scuderia árnyékában vagy azzal összefüggésben létezhet - következésképpen a mai, igencsak ínséges időkben a maranellói vörösök nélkül elképzelhetetlen egy-egy szponzor-szerződés. Ezzel összefüggésben persze a Scuderia minden lehetséges forrást és „agyat” elszív az olasz motorsportból, ha egy mérnök elég tehetséges, akkor egyből Maranellóban találja magát - ám az igazi csúcsokig csak nagyon kevesen jutnak el közülük. Oszd meg és uralkodj, vagyis lerablás, mesterfokon.
Mentségére szóljon azonban, a Ferrari az elsők között eszmélt rá arra, hogy a pilótapiacon nagyon komoly hiányosságokkal küzd az olasz motorsport. Részben ezért (részben pedig nyilvánvaló üzleti célokkal) alakult meg a Ferrari Versenyzői Akadémiája, amelynek elsődleges célja az, hogy a feltörekvő olasz fiataloknak adjon lehetőséget bekerülni a legnevesebb utánpótlás-sorozatokba. A lehetőség tehát adott, akár azt is mondhatjuk, hogy a Ferrari a maga részéről mindent megtesz az ügy érdekében: igaz, jelen állás szerint egyetlen olyan fiatal olaszt sem tudnánk mondani, aki az Akadémiáról indulva a csúcsok közelébe küzdötte fel magát.
Párhuzamosan ezzel ráadásul ott a sokak szemét csípő tény, mely szerint legutóbb 1988-ban fordult elő, hogy egy olasz versenyző (jelesül Michele Alboreto) egy teljes szezont versenyezhetett végig a Ferrari színeiben. Azóta hiába kapott lehetőséget a vörös overallban Ivan Capelli, Gianni Morbidelli, Nicola Larini, Luca Badoer és Giancarlo Fisichella is, valós esélye egyiküknek sem volt arra, hogy egy egész évadra bizonyítási lehetőséget kapjon. A legközelebb ehhez 1992-ben Capelli állt, ám a minden idők talán leggyengébb Ferrarijának bizonyuló F92A alaposan kibabrált vele: 14 versenyből 10-szer kiesett, ráadásul mindössze három pontot kapart össze, így az utolsó két versenyt megelőzően megköszönték a közreműködését Maranellóban.
A helyzet persze jóval bonyolultabb annál, mintsem, hogy az egészet a Ferrari nyakába varrjuk: az igazság az, hogy az Olasz Autósport Szövetség sincsen a helyzet magaslatán. Persze nincsen könnyű dolguk, a gazdasági válság nem biztosít elég lehetőséget a cselekvésre, ráadásul Olaszország már a 2000-es évek eleje, az euró bevezetése óta fuldoklik a közös valutával járó egységes monetáris politika béklyójában.
Maga Trulli egyébként egyike azoknak, akik a lehető legtisztábban látják a helyzetet, talán éppen ezért a korábbi Renault- és Toyota-pilótának nincsenek illúziói: „Ne áltassuk magunkat, ez a folyamat nem most kezdődött. Olaszországban egészen egyszerűen nincs meg a rendszere a versenyzők képzésének, hiába tehetséges valaki, ha nem kapja meg maga mögé azt a támogatást, amely nélkül ma már lehetetlen bekerülni nemcsak az F1-be, de a GP2-be is. Ilyen szempontból jól jött, hogy elfogytak az olasz versenyzők a rajtrácsról, talán mindenki ráébred végre arra, hogy cselekedni kell - de ne ringassuk magunkat téves álmokba, az ország jelenlegi helyzetében sokadrangú kérdés, hogy van-e F1-es pilótánk” - idézi a 35 éves versenyzőt James Allen kiváló blogja.
A számok sosem hazudnak. Tény, 1990-ben még 16(!) olasz versenyző sorakozott a rajtrácson, de az is, hogy a zöld-fehér-piros trikolórt 1953 óta nem húzták fel F1-es világbajnok tiszteletére. Összesen két világbajnokuk van (igaz, a legendás Alberto Ascari nevéhez két cím is köthető), és 1985 óta mindössze ötször hallgathatta meg valamelyik versenyzőjük a himnuszt a dobogó tetején: 1985-ben Alboreto egy Ferrarival, 1989-ben Alessandro Nannini egy Benettonnal, 1992-ben Riccardo Patrese egy Williamsszel, 2004-ben Trulli, majd 2005-ben Fisichella pedig egyaránt egy Renault-val győzött.
Nincs mese, a Formula-1 mára nem pusztán néhány nyugat-európai ország játszadozása, sőt, már az európaiságtól is egyre távolabb kerül. Aki nem bírja a versenyt, az pedig lemarad - a múltból ugyanis nem lehet megélni.