"A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság és a statisztika" - állította Mark Twain, a legendás amerikai regényíró, aki egyébként humoristának sem volt utolsó a korabeli krónikák megállapítása szerint; talán éppen ezért kell aztán még a szokásosnál is komolyabban venni maró gúnnyal átitatott megjegyzését. A futballra vetítve ráadásul különösen igaza volt, a statisztika ebből a szempontból ugyanis nem más, mint ármánykodás a számokkal, látszólagos bizonygatása olyan dolgoknak, melyeket nem lehet kiszakítani önnön valójukból, melyeket nem lehet rőfre mérni, mint az udvar hosszát - hiszen közhely bár, de a foci mindig is több volt puszta játéknál, és ez hatványozottan igaz a számokkal való játékra is.
Mert összeállíthatunk bár FIFA és IFFHS ranglistákat, bújhatjuk is őket óraszám; ha valakit igazán a játék érdekel, annak igazi mélységeit szeretné kutatni, semmi lényegesre nem fog bukkanni a számszerű kimutatásokban. Vezethette bár a FIFA világranglistáját hónapokig az argentin válogatott a 2000-es évek elején, senkiben egy pillanatra nem merült fel akkoriban, hogy vitathatatlanul a gaúchók lennének a világ legjobbjai, főleg, mert a jelentős, igazi tétre menő tornákon rendre nagyot betliztek.
Ha más aspektusból vizsgálódunk, akkor viszont a statisztika igenis rendkívül fontos egy futball iránt érdeklődő szurkolónak - fontos, mert kapaszkodót ad. Kapaszkodót ad a csapatok, a játékosok erősségét illetően, bizonyít tehetséget és tehetségtelenséget, dönt siker és sikertelenség között. Kemény Fecsó bácsi mondja mindig vízilabdás tanítványainak, hogy az eredményjelző sosem hazudik; és bizony az eredményjelző is pusztán egy statisztikai adatot mutat, még akkor is, ha az történetesen a lehető legfontosabb is az adott játékban.
Láthatjuk tehát, hogy bár a statisztika nem minden - de azért valami. Valami, ami nem is kevés, valami, amire azért figyelnek az emberek. Érdemes tehát időnként eljátszogatni vele, csak amolyan szórakozásképpen, ki tudja, akár még érdekes megfigyelésre is bukkanhat az ember, Uram bocsá’, akár még következtetéseket is levonhat.
Éppen ezért akadt meg a szemem a minap olvasott statisztikán, miszerint az immáron húsz esztendeje vezetett FIFA-ranglista helyezéseinek átlaga alapján Magyarország csupán a harmincadik legjobb a kontinensen. Ha úgy tetszik, az utóbbi húsz év teljesítménye alapján akadt nálunk huszonkilenc jobb csapat – nem a világon, Európában. Átlagos helyezésünk 58,11, vagyis a jelenlegi 37. voltaképpen egy hullámhegyet jelöl. Fejlődünk, vagy mifene.
Tudtam, hogy a magyar futball válságos és katasztrofális két évtizeden van túl, melyet ráadásul csak mélyített a rendszerváltás körüli bizonytalanság, tudtam azt is, hogy a honi bajnokság lassan, de biztosan érdektelen tucatmérkőzések sorozatává züllött - mégis, valahogy mellbe vágott a felismerés. Hogy a válogatott, amely időközben azért néha meg-megvillantotta oroszlánkörmeit, csak a harmincadik legjobb volt ez alapján a húsz év alapján Európában.
Tény persze, ki nem jutottunk sehová - és valós esélyünk is csak kétszer (a mostani selejtező-sorozatot is beleszámolva háromszor) volt húsz év alatt: 2002-ben mindössze Lettországban kellett volna győzni a pótselejtezőhöz, 1997-ben pedig el is jutottunk a világbajnokság kapujáig, de az utolsó két mérkőzésen beleszaladtunk a kirántott jugoszláv szablyába. De hisz ki ne emlékezne ezekre…
Huszonkilenc csapat teljesített jobban nálunk az elmúlt húsz évben a FIFA meglehetősen objektív pontrendszere szerint, és ebből huszonhét bizony részt is vehetett valamilyen nagy nemzetközi tornán. Az első harminc helyezettből csak hárman, mi, Izrael és a finnek voltak azok, akik nem értek el legalább valamelyik Eb, vagy vb csoportköréig.
A lista tehát ebből a szempontból nem hazudik.
A sikerek elmaradtak, mi pedig az elmúlt húsz évben jobbára a kontinens mögött kullogtunk. Nem az élmezőny, inkább a derékhad mögött.
Igazából az fáj a legjobban, hogy nem volt átmenet. 1986-ig alig fordult elő, hogy lemaradjunk a világbajnokságokról (kétszer esett meg a csúfság…), és ha tizenhat csapat vehetett volna részt a kontinensviadalokon, bizonyára oda is eljutunk kettőnél többször.
Azóta viszont mintha elvágtak volna valamit. Részsikerek nélkül, egyre csalódottabban indultunk el - a nihill felé.
Ennek az eredménye a harmincadik hely.
Annak, hogy egyszer legalább mindenkinek kijött a lépés, járt nagy tornán Ausztria, megízlelhette a vb légkörét a szintén nagyot zuhanó Skócia, és 2010-re Szlovákia is elvesztette „szüzességét” - hogy az olyan, hozzánk képes az elmúlt két évtizedben futballnagyhatalomnak számító országokról, mint Norvégia, Törökország, Szlovénia, Svájc vagy Bulgária, ne is beszéljek.
Elég, ha végignézünk a listán: mögöttünk csak kis és közepes, esetleg törpeállamok sorakoznak, melyek egyikének népessége sem éri el hazánkét. A hozzánk hasonló méretű országok (sőt, a jóval kisebbek közül is néhánynak) mindegyikének volt mire büszkének lennie az utóbbi húsz évben.
Nekünk csak a sóvárgás jutott.
És bár tudom, hogy a FIFA-ranglista nem minden, s hiszem, hogy a futballt nem lehet rőfre mérni, azért meggyőződésem, hogy ebben a harmincadik helyben minden benne van: ha úgy tetszik, helyére került a rendszerváltás utáni magyar futballközeg, a kapitális baklövések, az alap nélküli kivagyiság, az állandó reménykedés, a túlfokozott várakozások, a mindenkiben mélyen meglévő tudat, hogy a magyar azért még mindig futballnemzet, mert hát az Aranycsapat, meg Puskás. (…)
A statisztika viszont kendőzetlenül mutatja, mire volt elég az utóbbi húsz év munkája.
A harmincadik helyre.
Mondanám, hogy bízzunk benne, hogy innen csak felfelé vezet az út, de ennél többre van szükség. Kemény munkára, józan belátásra, objektivitásra, küzdelemre – no meg persze egy kis pénzre, és szerencsére. De utóbbi kettő semmit nem ér az előtte felsoroltak nélkül…
(A cikk szubjektív elemeinek mindegyike a szerző magánvéleményét tükrözi - az írás apropójául szolgáló ranglista pedig elérhető itt.)