A futballban minden a taktikáról és a mágnestábláról szól, az összes többi csak lényegtelen duma – mondta Arrigo Sacchi, akinek azért el lehet hinni egy-két dolgot a témában. Főleg, mert a közvélekedés mindig is úgy tartotta, hogy a taktikai manőverezés és az önfeledt mágnestáblás húzogatás őshazája Olaszország, az olasz játékosok a világ legokosabbjai, az olasz edzők pedig már önmagukban a játékszervezés non plus ultrái. Ez egyébként valószínűleg így is van (vagy inkább volt…), de nagyot tévedünk, ha azt hisszük, hogy a modern futballt kielégítően lefesthetjük elnagyolt nemzeti sajátságok folyamatos sulykolásával – éppen a hétvégi Liverpool-Manchester United derbi mutatta meg igazán, hogy már az angolok sem csupán futnak és rúgnak, hanem igenis képesek stratégiában gondolkodni.

Pedig első ránézésre nem lehetett észrevenni semmi különöset, a Liverpoolba a tavalyi évad kellős közepén visszakönyörgött Kenny Dalglish és Sir Alex Ferguson is egy meglehetősen sematikusnak tűnő 4-5-1-et pingált fel a játéktérre, ám a sors és a mérkőzés alakulása végül úgy hozta, hogy hatalmas taktikai csata bontakozott ki a pályán. Nem volt öldöklő iram, de becsülettel hullámzott a meccs: eleinte úgy tűnt, hogy a Ferguson-féle intuitivitás kerekedik felül, de King Kenny tudott olyat húzni a második félidő közepén, ami megfogta a Unitedet, a Sir pedig hiába hajtotta már tizenháromszor igába a Premier League fejét,  ezúttal csúfosan alul maradt a hadvezérek csatjában. Mert az volt ez, igazi háború, egyenlő seregek véres csatája, amit a stratégák helyzetfelismerése dönthetett csupán el; és ebben most vitathatatlanul Dalglish volt a nyerő.

A vájt szeműeknek (micsoda parádés képzavar) például nyilván azonnal feltűnt, hogy három kvázi középső védővel kezd a Pool, Skrtel és Agger mellé ugyanis varázsütésre a csapatban találta magát az a Jamie Carragher is, aki ebben a szezonban eddig finoman szólva sem számított a csapat kulcsemberének. Nyilvánvaló volt, hogy a hazaiak valami furfangosságon törik a fejüket, ennek mibenlétét pedig egyetlen kérdéskörre szűkíthettük le: hol lesz Carragher helye a pályán, és vajon milyen feladattal veti őt ütközetbe az edzője?

Dalglishtól amúgy nem lett volna idegen a háromvédős felállás, már a tavalyi félszezonjában is többször próbálgatta ezt az Angliában merőben szokatlan formációt, ami egyébként csak első ránézésre ígér majrévasat az ellenfélnek, valójában a skót mester hagyományaihoz méltóan a kőkemény és kérlelhetetlen bekkelésre, és a védőharmadban biztosított állandó mezőnyfölényre épít. Egy ilyen struktúrában azonban óhatatlanul szükség van egy kiváló ütemérzékkel rendelkező ún. centre-halfra, aki valóságos metronómként őrjáratozik a védelem és a fedezetsor között – ha nagyon sematikusan akarnánk fogalmazni, azt is mondhatnánk: ha a csapatánál van a labda, középpályás, ha nem, középhátvéd.

A centre-halfok gyakorlati jelentősége abban áll, hogy a szigorú értelemben vett középpályás-sor és a védelem közötti légüres térben kvázi szabadon mozogva bárhová követhetik az ellenfél klasszikus 10-esét, szabályos emberfogással tüntetve el őt a pályáról. Tipikus és klasszikus húzás ez a 4-2-3-1 középső támadó középpályásának kikapcsolására, de újabban a Barcelona is rendszeresen próbálkozik hasonlóval – Busquets szerepének ilyen változása mögött azonban nyilván más motivációkat kell keresni. Dalglish eredeti elképzelése minden valószínűség szerint az volt, hogy a viszonylagosan szabadon játszó Rooney-ra állítja át Carragher-t, de mivel a United 10-ese sérülés miatt kihagyta a találkozót, azt gondolhattuk, okafogyottá válik egy centre-half bevetése : Carra spurizik a védelem közepébe, Gerrard és Henderson pedig befészkeli magát a pálya közepére.

A Liverpool három középhátvéddel operáló rendszere: jól látszik, hogy Welbecket bőven túlbiztosítják, Scholes viszont üresen támadhatja szemből a kaput.

Hogy nem így lett, az elsősorban annak köszönhető, hogy Rooney sérülése miatt Ferguson kénytelen volt sutba dobni a hagyományos 4-4-2-jét; csupán Welbecket katapultálta az ellenfél védelmi vonalának sűrűjébe, így pedig hamar kiderült, Carragher jelenléte a Pool hátsó traktusában igencsak felesleges, sőt, mi több, egyenesen káros is. Egyetlen ék ellenében három középső bekket bevetni ugyanis valóságos pazarlás, nem nehéz belátni, a teljesen hiábavalóan foglalkoztatott középső védő ugyanis automatikusan hiányozni fog a pálya más, fontosabb pontjáról - ez a fontosabb pont pedig általában a középpálya, annak is a kellős közepe.

Végy egy szabad embert a középpályán, és máris tied a győzelem - szól a taktikai kézikönyv első oldalának első paragrafusa, és valljuk meg, kár lenne vitatkozni a meglátással. Egy mindig megjátszható, labdabiztos és rugalmas játékos a középpálya közepén könnyen jelentheti a mérleg nyelvét mind támadásban, mind védekezésben, ehhez azonban az kell, hogy az illető kellően sokoldalú legyen. Egy modern centre-half védekezésben idegesítő és arrogáns „kullancs”, támadásban viszont érzéssel passzoló, művészi irányító. Ha nem is éppen „deep-lying playmaker” de valami nagyon ahhoz hasonlatos - Andrea Pirlo és Thiago Motta képzeletbeli szerelmének szintén képzeletbeli gyümölcse.

Carragher teljesen üres a középpálya közepén, jó 10-15 méteres sugarú körben egy lélek se támadja - akár tehát még a játékot is szervezhetné, ha tudná.

A Liverpool és Dalglish tehát arra bazírozott, hogy Carragher révén mindig akad megjátszható embere a középpálya közepén, miközben a csapat megszabadul attól a tehertételtől is, hogy egy manchesteri támadó szabadon fickándozzon a védelme és a középpályás sora között. Elméletben a terv tökéletes is volt, a gyakorlatban azonban már fájóan kiütközött a számításban esett hiba: mivel a United középpályás trojkája mélyen helyezkedett, Carra nemhogy leütközni, de még szerelni sem tudott senkit, a passzolás meg sosem tartozott különösen az erősségei közé – és különben is, a United csak másodpercekre adta oda a labdát a vörösöknek, hála az olajozottan működő Scholes-Giggs-Carrick háromszögnek.

Íme a mélyen ülő Scholes-Carrick-Giggs trojka: tökéletes együttmozgás, mértani pontossággal kirajzolt háromszög - viszont legalább 20 méternyi tökéletesen üres folyosó, ami elválasztja őket Welbecktől.

Az első félidő tehát a fentieknek megfelelően nyomasztó manchesteri fölényt hozott, és annak ellenére, hogy az eredményjelző 1-1-et mutatott (De Gea hozta a lassan szokásossá váló fél-lepkéjét), szinte semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a kulcsszerepet Carragherre hárító Liverpool képes lesz fordítani a játék képén. Persze éppen attól szép a futball, hogy mégis tudott, méghozzá nem is akármilyen taktikai manőverezés végeredményeként.

Dalglish körülbelül a hatvanadik perc tájékán unta meg a fölösleges labdakergetést, és vélhetően ugyanekkor esett le neki végleg a tantusz, hogy Carragher akkora légüres térben mozog, amekkorába már egy ’30-as évekbeli Zeppelint is be lehetne parkolni. Jött is azonnal a menetrendszerű csere, a lassúcska, de cserébe végtelenül keveset és pontatlanul passzoló Carra helyére a liga talán legjobb lőtt passzait elindítani képes Charlie Adam érkezett, a semminél egy ici-picivel kevesebbet mutató Maxi helyére pedig Dirk Kuyt állt be - vagyis a Liverpool feladta a három - és négyvédős formáció közötti átmenetet, és visszaállt a kőkemény szigetországi 4-4-2-re. Ettől aztán szinte varázsütésre hatékonyabb lett a Pool passzjátéka, Dalglish ráadásul még azt a szívességet is megtette a csapatának, hogy Gerrardot lekapta Adam mellől, így megelőzve azt, hogy felbukjanak egymásban a pályán.

Mivel a Liverpool hirtelenjében képes lett megtartani a labdát, a United egy olyan problémával szembesült, amely az első hetven percben szinte egyáltalán nem merült fel: labdát kellett volna szereznie a középpályán és meg kellett volna akadályoznia a hosszú indításokat.

Ferguson azonban ahelyett, hogy a probléma gyökerére tapintott volna, inkább lehozta Scholest, a pehelysúlyú Pakot ráállította a bulldózer erejével rohamozó Kuytre, a frontvonalba pedig bedobta azt az Hernandezt, aki lesrefutáson kívül ebben a szezonban sokat még nem csinált. Holott ott ült a padján az a Berbatov, aki egészen kiváló összekötő kapocs lehetett volna a Giggs és Carrick vezérelte középpálya, valamint Welbeck között (amolyan olaszos kilenc és felesként), és az a Pogba is, akit hiába neveznek már évek óta kitartóan a jövő Vieirájának, nem sók sót eszik meg a United középpályáján. Persze lehet, hogy ezekkel a cserékkel is elment volna a meccs (mint ahogyan Hernandezzel is meglehetett volna a győzelem), de utólag akkor is kihagyott helyzetnek tűnik - olyannak, amelyik végül meg is bosszulta magát.

Jól látszik tehát, hogy Dalglish módszeresen vette át a csörte irányítását: Adam beállításával előbb a kezdeményezést vette át, majd Gerrard lecserélésével a kellő kockázatot is felvállalta győzelemért - utólag már tudjuk, fényesen bejött neki a rizikó. Bellamy harcba vetése egyébként is kiváló ötletnek bizonyult, a walesi fenegyerek sebessége ugyanis arra késztette Fergusont, hogy jó 10 méterrel hátrébb rendelje a védelmi vonalát - Evans és Smalling eztán nem mozdulhattak a tizenhatos vonalának előteréből, félő volt ugyanis, hogy Adam félelmetes hírű indításai közül egy mögöttük találja majd a tekintélyt parancsoló indulósebességgel rendelkező Bellamyt. Innentől viszont beindult a domino-effektus: ez a húzás túl sok teret adott az addig szokásához híven partra vetett halként vergődő Andy Carrollnak a visszalépéseihez, aki nem is volt rest visszacaplatni szinte a középpályára a rendszeresen felé fellőtt labdák megtartásának ürügyén. A mindent eldöntő gól is egy ilyen szituációt követően született: Reina kirúgására Carroll startolt leghamarabb, majd csúsztatása után a helyére sprintelő Kuyt totálisan üresen maradt a tizenhatoson belül. Sakk-matt, angol módra.

A mindent eldöntő akció: Evans kilép Carrollal, aki viszont simán elcsúsztatja mellette a labdát, és máris kész a baj; a kinyíló folyosóba ugyanis ketten is beindulnak, Smallingnak és Evrának pedig pislogni sincs ideje. 2-1

Összegzés

Bolond dolog lenne egyetlen, részben balszerencsés mérkőzés miatt pálcát törni a United és Ferguson fölött, különösen úgy, hogy azért már a múltban is előfordult néhányszor az, hogy Sir Alexet túlkombinálta az ellenfél edzője - gondoljunk csak 1999-re, és a barcelonai BL-döntőre. Azt sem szabad azonban elvitatni, hogy Dalglish nagyon nagyot domborított a párharcban, csócsós nyelven szólva a második félidőben oktatófilmet pörgetett le Fergie-nek, és három jó ütemben meghúzott cserével alapjaiban fordított a meccs képén. Kissé sematizálva a meccset, azt is mondhatnánk, hogy a United ötösre vizsgázott 4-5-1-ből, ám hatalmasat bukott 4-4-2-ből - nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy Ferguson cseréi egyszerre voltak késeiek és elhibázottak, így pedig csapata meg sem tudta közelíteni valós tudását.

Érdemes lesz az angol bajnokság hátralévő mérkőzésein a Poolra figyelni, egyrészt mert King Kenny furcsa és újszerű dolgokban töri a fejét, másrészt pedig, mert Suarez visszatérésével újabb dimenziót kaphat az Adam/Gerrard - Carroll páros kapcsolatra felhúzott támadójáték, és a végén akár még az is megeshet, hogy a nyurga támadó megszolgál valamit 35 millió fontos vételárából…

A végeredmény tehát: