Sikeres Eb van mögöttünk. A magyar férfi kézilabda-válogatott megtartotta a helyét Európa (a világ) élmezőnyében úgy, hogy közben a világ legjobb csapatai ellen állt helyt, sőt, a torna előtt a sportág egyeduralkodójának számító Franciaországot is legyőzte. A négy jól sikerült találkozó között pedig volt két lyukas meccs, ahol a szintén az elit közelében lévő Izlandtól és a valamivel a mieinknél talán gyengébb Szlovéniától kikapott. Emiatt nem jött össze az elődöntő, amit viszont előzetesen nem vártunk el, így utólag nem is kérhetünk számon.
Bármire képesek vagyunk, de egyelőre annak az ellenkezőjére is
A halálcsoportba kerültünk, és ez meghatározta az egész szereplésünket. Az Európa-bajnokság ugyanis a legnehezebb torna a kézilabdában, hiszen az ide eljutó 16 csapat közül lefelé nagyon nem lóg ki egy sem. Utóbbi igaz az olimpiára is (bár a britekkel most nagyon jó lenne összekerülni - csoda, hogy ők vállalták az indulást), de ott csak 12 együttes küzd, a világbajnokságon az Európán kívülről érkezők ellen pedig általában pihenőmeccseket lehet játszani. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy 2011-ben a torna vége felé, Németország és Lengyelország ellen is a maximumon pörgött a csapat.
Most már az első héten világklasszisokkal kellett megküzdeni, és bár ez sikeres volt, el is fáradtak benne a fiúk, főleg szellemileg, aminek óriási szerepe van az élsportban.
Emiatt az egyébként is kellemetlen stílusban védekező és nagyon gyors Izland ellen gyakorlatilag esély sem volt - azért előtte még bíztunk -, Szlovénia ellen pedig azok a nüánszok, amik kellettek volna, hiányoztak. Ilyés Ferenc túl korán kiesett három két perce miatt, a többiek nem tudták megoldani az egy az egy elleni párharcokat középen, a besegítő szélsők mellett nagy területek maradtak a szélen, az állandóan ziccerekkel szembe kerülő kapusainknak pedig még szerencséje sem volt.
Horvátország megint a közvetlen élvonalhoz tartozó ellenfél volt, amellyel a tulajdonképp tét nélküli mérkőzésen (tudom, ötödik hely, vb-selejtezős kiemelés, stb., de valójában már véget ért számunkra az Eb) izgalmas meccset játszottunk, ahol volt esélyünk a győzelemre. Itt azt sajnálhattuk, hogy Császár Gábor mellé senki nem tudott támadásban felzárkózni, és szinte törvényszerű volt, hogy az utolsó előtti támadásunknál épp ő bizonytalanodott el, az meg már pech, hogy Mocsai Lajos rossz ütemben kért időt az utolsó másodpercekben. Néhány hete a női világbajnokságon Japán kapitánya is ugyanígy járt a dánok elleni nyolcaddöntőben. Ő is fogta a fejét. Pech, semmi több.
Nálunk nem csak egy Császár uralkodik
Ami a csapat játékát illeti, Mocsai Lajos azt alapvetően a védekezésre építi. A védőfalunk magját a Veszprémben folyamatosan együtt dolgozó Ilyés-Laluska-Schuch hármas képezi, akik a két középső pozícióban váltják egymást, és amíg mindhármukra számíthat a kapitány, addig a védőjátékunk általában rendben van. Ez azért is fontos, mert úgy gondolom, hogy (egyelőre) nincs Omeyerünk, Sterbikünk, Stochlünk a kapuban, de ha a kapusaink megkapják a megfelelő támpontokat a faltól, akkor bármire képesek. Lásd Fazekas Nándort a franciák ellen, aki az első félidőben elsősorban az átlövéseket fogta remekül, a második játékrészben pedig már annyira féltek tőle, hogy a ziccereket is alig-alig tudták belőni.
Támadójátékban általában nem építhetünk tíz-tizenkét méteres átlövésekre, de a legtöbb játékosunk (az élen Császár Gáborral) nagyon jól cselez, erősek a betörésekben, ráadásul Zubai Szabolcs beállóban egyre inkább közelíti a világklasszis teljesítményt. Remekül válik le az embereiről, nagyon jól bánik a labdával, és gyilkosan alattomos, épp csak begurulós gólokat tud lőni.
Mocsai Tamást külön ki kell emelni, mert annak ellenére, hogy a Bundesligában kevés támadószerepet kap, a válogatottban remekel, gólokat lő, gólpasszokat ad, szinte tökéletesen betölti az űrt, ami Nagy László kiválásával keletkezett. (Ha már felmerült, róla annyit, hogy a játéka nagyon hasznos lenne a válogatottban, de visszailleszteni zökkenőmentesen ebbe a csapatba ilyen közel az olimpiai selejtezőhöz és a (remélt) olimpiához még úgy is nagyon nehéz lenne, ha ő kérné, hogy jöhessen. Ezért tényleg fogadjuk el, hogy ő befejezte, és örüljünk a Barcelonában elért sikereinek!)
A fiatalok közül leginkább Putics Barna mutatta meg, hogy kezd beérni, de pont az állandó eredménykényszer miatt nem volt arra lehetőség, hogy a többiek a fejlődésükhöz elegendő időt a pályán töltsék, és felvegyék a ritmust. Reméljük, hogy a következő világbajnokságon, a következő olimpiai ciklus kezdetén erre sokkal több idő lesz. No, meg sok-sok Franciaország, Spanyolország, Horvátország, Dánia, Németország, stb. elleni edzőmeccs kellene.
Az előrejátékunk az olimpiai selejtezőig még rengeteget erősödhet, hiszen Mocsai Lajos már többször elmondta, hogy ott szeretné bevetni a még 40 évesen is tarthatatlan Pérez Carlost, remélhetőleg felépül a térdműtéten átesett, rendkívül kreatív Lékai Máté, és a jobb szélre is sikerül Harsányi Gergely mellé találni valakit. Neki ugyanis most Iváncsik Tamás súlyos sérülése miatt öt és fél meccset csere nélkül kellett végigjátszania, így érthető volt, hogy nála is be-becsúszott egy-egy hiba.
Összességében tehát a magyar férfi kézilabda-válogatott április elejére kész lesz az olimpiai selejtezőre. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a céltudatos, kemény, egymásért óriási akaraterővel küzdő CSAPATOT fogjuk a pályán látni Dániában, Spanyolországban vagy épp Svédországban, amelyiket a múlt héten Újvidéken is láttunk. Egyetértek Mocsai Lajossal: ez jó alap volt a selejtezőhöz!