Jonathan Wilsonnal, Anglia talán legelismertebb szakírójával együtt vallom, hogy a futball evolúciója döbbenetes ciklikusságot mutat, a XXI. században alkalmazott és látott taktikai variációknak ugyanis gyakorlatilag nincsen olyan eleme, amely korábban így vagy úgy, de ne jelent volna már meg a futball-pályákon. A Barca például, amellett, hogy a Johan Cruyff és Rinus Michels nevével fémjelzett totális futballból, illetve a harmincas évek olasz válogatottjának WW-rendszeréből táplálkozik, gyakorlatilag a hatvanas évek második felének Jock Steintől származó alapelvét fordítja ki kissé, és ülteti át a modern gyakorlatba. A brit szigetország első BEK-győztes edzője (Helenio Herrera Grande Interét verte 1967-ben a Celtic-kel) ugyanis úgy tartotta, védekezni elöl kell, támadni pedig hátulról.

Nagy igazság, bár, ha jobban belegondolunk, Guardiola Barcelonája csak a mondat első felét teljesíti tételesen a könyörtelen letámadással (a’la hat másodperces szabály), hátulról támadni nem hogy nem szeret, de nem is igazán tud. Persze megoldják, ha arról van szó, hiszen ne feledjük, amellett, hogy kétségtelen mérföldkőnek számít az együttes a klubfutball történetében, zseniális játékosok egész tömkelege alkotja a gárdát, Xavi, Fábregas, de különösen Iniesta és Messi pedig bármikor és bárki ellen képes mérkőzést eldönteni egy-egy zseniális villanással.

Egy ilyen csapat legyőzése bizony embert próbáló feladat, és ha azt vesszük, hogy a Barcelona a világ gyakorlatilag bármely csapata ellen képes minőségbeli fölényt kialakítani a pálya minden pontján, tulajdonképpen lehetetlen próbálkozás. A Guardiola által alkalmazott, és már-már a tökélyre fejlesztett játékfilozófia ugyanis legnagyobb részben azon alapszik, hogy a Barcelonának sosem kell alkalmazkodnia. Mindig kezdeményezően, proaktívan állhat a meccshez, tudván azt, hogy ellenfelének a győzelem érdekében kénytelen-kelletlen, de módosítania kell önnön stílusát.

A Mourinho-érában lejátszott eddigi Clásicók is mind-mind ilyen szisztéma mentén zajlottak, Guardiola hozta a klasszikus Barca-stílust, és a forradalmi filozófiát, Mourinho pedig megpróbált alkalmazkodni. Alkalmazkodni egy olyan kerettel, amely tulajdonképpen mindenre alkalmas, csak épp az alkalmazkodásra nem. Ez a Real ugyanis játékosai habitusából és egyéni képességeiből fakadóan képtelen kifordítani a saját stílusjegyeit - következésképpen alkalmatlan arra, hogy a 2010-es Interhez hasonlóan lövészárkokba ássa magát, és ritka, de hatékony sorozatlövésekkel végezze ki ellenfelét.

Mourinho reaktív pragmatizmusának befellegzett; a Realnál legalábbis mindenképpen.

Úgy fest ráadásul, hogy ezt ő maga is kezdi belátni, a kupa-párharc visszavágójának legnagyobb tanulsága legalábbis mindenképpen az, hogy Mourinho ráeszmélt, itt az ideje kezdeményezni. Mert hát veszítenivalója, na, az már nem nagyon van neki.

Ennek szellemében pakolta fel a csapatát rögtön két irányítóval a Camp Nou gyepére, és ennek szellemében vezényelt katartikus és ellentmondást nem tűrő letámadást már a mérkőzés első pillanatától fogva. A cél persze nem változott, csak az eszköz alakult át - megölni a Barca biztonságos, egyszerre védelmi- és támadófegyverként is használható passzjátékát, megölni a tökéletes labdabirtoklást, ezzel pedig kiiktatni a katalánok talán legveszedelmesebb fortélyát, a megingathatatlan magabiztosságot.

A Real egyszerre négy játékossal szállta meg az ellenfél tizenhatosának előterét, Ronaldo gyakorlatilag csak és kizárólag sprintben közlekedett, ennek pedig az lett az eredménye, hogy a madridiak könnyen és viszonylag sokszor kerültek gólhelyzetbe. Higuaín például egymaga mesterhármast rúghatott volna, és már a kilencedik másodpercben megszerezhette volna a vezetést - ehhez pedig mindössze egy olyan ziccert kellett volna kihasználnia, amilyenekből a dolgos hétköznapokon szitává lövi a Mallorca-féle közép- és kiscsapatok hálóját.

A Barca eközben csak kereste szokásos és valós önmagát, de egyszerre két oldalról is fojtogatta őket a béklyó: az egyik oldalon ott volt a Madrid kissé önveszélyes, mégis hihetetlenül hatékony letámadása, a másikon pedig játékuk és stílusuk gyakorlatilag egyetlen fogyatékossága, a túlzott centralizáció. Iniesta sérülése után szinte egyáltalán nem használta a széleket Guardiola csapata, és előtte sem tudott olyan hatékony lenni, mint egy hete a Bérnabeuban: Alvaro Arbeloa ugyanis tanárian játszott, csocsós nyelven szólva lepörgette az oktatófilmet arról, mit kell tudnia egy igazi fullbacknek a Barcelona ellenében.

Sokszor beszéltem már arról, hogy Guardiola és Mourinho csatája a játékszisztémák továbbfejlődésének szempontjából is érdekes lehet, nagy valószínűséggel ugyanis a portugál fog előbb-utóbb ráakadni arra a formációra és filozófiára, amely eséllyel veheti fel a versenyt a Barcelona játékával. Hiszen nem kell messzire menni az időben az Inter világraszóló sikeréig, és a 4-2-3-1 tökéletes Barcelona elleni hangolásáig - akkor állítólag (a mostanság divatos közvélekedés szerint legalábbis mindenképp) már megtalálta a tökéletes ellenszert, a győzelmi elixírt José.

Erről egyébként minden bizonnyal a portugál is hasonlóképpen gondolkodik, nála a 4-2-3-1 egy igazi őselem, ehhez a filozófiához vásárol játékosokat, erre készít fel, ebben hisz, ebben gondolkodik. A mostani mérkőzés pedig csak még inkább meg fogja erősíteni ebben, tessék csak megnézni, az utóbbi másfél évben lejátszott tíz Clásico közül csak azokon volt játék, a Real számára is a siker reményével kecsegtető, valódi futball, amikor a portugál visszanyúlt a gyökereihez. Ahhoz a 4-2-3-1-hez, ami bár az ő kezében általában leginkább egy összepréselt rugóra hasonlít, valójában rendkívül flexibilis, alakítható, változtatható.

Ehhez az alapvetéshez húzott most nagyon jó kiegészítő játékelemeket Mourinho, és elsősorban ezeknek köszönhette, hogy végre valahára erkölcsi, de legalábbis mentális győztesként tudott kijönni egy Barcelona elleni párharcból. Első lépésnek (tíz próbálkozásból) ez talán már megteszi, arra pedig egészen biztosan bőven elég, hogy a rengeteg kudarc és támadás után a Madrid játékosai újra elkezdjenek hinni mesterükben. Mert a játékos nem hülye, tisztelje akármennyire is az edzőjét, ha azt látja, hogy kilencből hat kísérlete reménytelen, kettő menet közben sül be, és csak egy működőképes valamennyire egy adott ellenfél ellen, óhatatlanul is megfordul a fejében, hogy vajon nem a főnökben van-e a hiba, vagy uram bocsá’ nem-e rajta mennek el zsinórban a mérkőzések.

Nem biztos, hogy igaza lesz, de megfordul a fejében, erre mérget merek venni.

Ebből a szempontból tehát Mourinho végre sikert könyvelhet el, olyan sikert, amit most első sorban saját magának köszönhet. Ő volt ugyanis az, aki felrajzolta a mágnestáblára a Kaká-Özil kettőst, akik amellett, hogy védekezésben (ameddig bírták) irtózatos mennyiséget loholtak össze, támadásban új dimenziót mutattak az előző jó néhány mérkőzéshez képest. Direkten, első szándékból támadták a kaput, ennek az elgondolásnak az alapjául pedig javarészt Busquets bolonddá tevése szolgált: a fiatal spanyolt Kaká rendszeresen el tudta vinni hagyományos védekező pozíciójából, Özil pedig az így megnyíló folyosóba többször is parádés érzékkel lépett bele.

Összességében nagyon nehéz megmondani, hogy mi vezetett a Real feltámadásához, az igazsághoz legközelebb talán az a teória áll, mely szerint Mourinho apró, de hatásos húzásokkal tudta egyszerre a Barca ellen hangolni a taktikát, de közben azt is biztosítani, hogy az ne váljon teljesen testidegenné a játékosoknak. Bátor volt tehát, ráadásul a hazárdírozása ezúttal nagyon bejött, hogy mást ne mondjak, ellőtte mindhárom cseréjét a hatvanadik perc előtt, de a szerkezetváltás a nyilvánvaló kockázat ellenére kis híján továbbjutást ért a számára.

Úgy gondolom, ez utóbbival érdemes még foglalkozni egy kicsit, lévén azt, hogy Pinto lábbal jóval gyengébb, mint Valdes, vagy azt, hogy Dani Alves és Ronaldo párharcában mi lehet a mérleg nyelve, már többször alaposan kiveséztük, mint ahogyan arról sem most lenne először szó, hogy Xabi Alonso és Diarra kettőse hogyan próbálja a védelembe hátravont Pepével együtt kikapcsolni a játékból a Messi-Fabregas-Xavi hármast.

Olyan viszont még egyszer sem volt az előző másfél évben, hogy Mourinho egy hirtelen ötlettől vezérelve átálljon a 4-2-3-1 és a 4-4-2 egy olyan keverékére, ahol Ronaldo az árnyékék, és Özil valamint Callejón segít a szélekről.

Most viszont szóról szóra ez történt, megspékelve ezt azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy időközben Lassana Diarrát is le kellett kapnia a pályáról - a helyére beálló Graneróra pedig sok mindent lehet mondani, de hogy a bulldogszerű szívósság az erényei közé tartozna, azt aztán nem.

Mourinho viszont úgy látszik, mégiscsak kérlelhetetlen szívű és tökéletes motivátor, hiszen a fiai az igencsak pechesen kialakult 0-2 után sem adták fel, Ronaldo Piquére, Benzema pedig Puyolra vetette rá magát, a Barca pedig hirtelen ismét beszorult a saját térfelére. A két középső védő rendszeresen passz-zavarba került, már egyikük sem lézenghetett üresen a saját tizenhatosának vonalán, ennek a következménye pedig számtalan eladott labda és két bekapott gól lett.

Adódik persze a kérdés, vajon egy szabad ember (harmadik középhátvéd) harcba küldése megoldhatta-e volna Guardiola problémáit - a választ kívülállóként megmondani szinte lehetetlen, de biztos, hogy mindkét kapott gól könnyen elkerülhető lett volna mondjuk Busquetscel, vagy Mascheranóval a védelem tengelyében. Az alapprobléma azonban nem a szabad ember, sokkal inkább a megfelelő minőségű passzjáték hiánya volt - azt pedig, hogy Mascherano ezen miképpen tudott volna javítani, ha hamarabb beküldi őt Guardiola, utólag már megmondhatatlan.

Összességében kijelenthető, Mourinho azzal lepte meg leginkább a Barcát, hogy a hazai vereség tudatában sem a vereség elkerülése, sokkal inkább a győzelem elérése motiválta. A rafinált portugál ugyanis pontosan tudta, kulcspontjához érkezett a Barcelona elleni többfrontos állóháború: amikor már az öltözőben is megbomlik a rend (mert nem zörög a haraszt ugyebár…), és a játékosok is kezdik elveszteni a hitüket, akkor csak egy győzelem segíthet.

Hogy a mentális győzelemmel felérő vereség (vagyis a 2-2-es döntetlen) hozza-e ugyanezt a hatást, még nem tudni. Mindenesetre igencsak sok múlik rajta…