Látványsportágak kontra olimpiai mozgalom
1. A MOB, mint egyetlen csatorna
Mint ahogyan a cikkünk első részében leírtakból is kiválóan látszik, a magyar sportfinanszírozási rendszert meglehetősen nehéz egységes egészként értelmezni, következésképpen gondjait, bajait sem lehet egyetlen eredményes változtatással, vagy kiigazítással egy csapásra megoldani. A jelenlegi kormányzat sem ilyen tervezetben gondolkodott tehát, hanem igyekezett a rendszer szereplői számára egyformán előnyös strukturális reformokat elhatározni úgy, hogy közben átláthatóbbá, hatékonyabbá és eredményesebbé tegye a teljes sportfinanszírozási rendszert. Mivel az írás tartalmi keretei sajnos nem engedik meg, hogy részletesen foglalkozzam a teljes rendszer alegységeinek problémáival, és a kormányzat azokra adott válaszaival, a könnyebbség kedvéért most csupán két különálló részre bontanám a témát: a látványsportágak és a teljes olimpiai mozgalom kettősére.
Olimpiai évben járunk, a sport tehát kiemelt jelentőséggel bír az állam számára, ez pedig a sportfinanszírozás költségvetési keretszámain is meglátszik. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium sportért felelős államtitkára, Czene Attila szerint például 2012-ben az utóbbi húsz év legmagasabb állami támogatását adta a sportnak a kormány idén. Hogy csak az alapvető keretszámokat említsem: szabadidősportra 413,3 milliót, diáksportra 335,2 milliót, utánpótlásra 1,22 milliárdot tervez a tárca jövőre, közvetlenül a versenysport és az olimpiai felkészülés szakmai támogatására pedig 2,472 milliárd forint szerepel a költségvetésben – ehhez jön még hozzá az az 570 millió forint, amit az olimpiai kiutazáshoz biztosít az állam, valamint az a 183,5 millió, amelyet doppingellenes tevékenységre lehet majd felhasználni. Ezek a számok az előző kormányzati ciklushoz képest jelentős emelkedést mutatnak, a 2011-es adatokkal szembeállítva őket viszont nem tapasztalható irreális növekedés, vagyis pusztán annyi mondható el, az kormány komolyan veszi azon kinyilatkoztatását, mely szerint a „sport stratégiai ágazat”.
A költségvetési keretszámoknál azonban jóval pontosabb képet ad a finanszírozási rendszerről a nemrégiben elfogadott új sporttörvény. A jogszabály rendelkezése alapján megszűnik ugyanis az eddigi rendszerben a támogatások elosztásáról és folyósításáról gondoskodó öt köztestület, két közalapítvány, és az amolyan felügyeleti szervként is működő Nemzeti Sporttanács. Marad tehát amolyan egyedüli szereplőként a színen a Magyar Olimpiai Bizottság, ez pedig egyértelműen jelzi a végrehajtó hatalom céljait: a centralizáció által nagyobb hatékonyságot és átláthatóbb rendszert remélnek.
Ezzel a lépéssel egyébiránt egyértelműen jó lóra tesz a kormányzat, a magyar sportélet finanszírozásának legnagyobb problémája ugyanis eddig éppen az átláthatatlanság és a kompetenciák nem megfelelő módon való körülhatárolása volt – igen gyakran előfordult például korábban az is, hogy a működési zavarokat egy új intézmény életre hívásával akarta orvosolni a jogalkotó. Nem nehéz belátni, hogy egy ennyire következetlenül felépített rendszer esetében az állandóan jelentkező presztízsharcok gyenge érdekérvényesítést, és végeredményben követhetetlen forráselosztási metódust eredményeztek.
A változtatás alapja a MOB szerkezeti és szervezeti átalakítása. Az olimpiai bizottság átveszi például az eddig igen sikeresen működő NSI (Nemzeti Sport Intézet) működtetését is, vagyis gyakorlatilag szabad kezet kap a költségvetési pénzek elosztását illetően. Több pénz tehát nem lesz (a korábbi ciklusokban tapasztalhatónál persze igen, de ez már 2011-ben, az új sporttörvény elfogadását megelőzően is így volt), viszont a rendelkezésre álló források elosztásának hatékonyságának növekedését joggal várhatja el a kormányzat. A szerkezeti reform alapja, hogy bár a korábban működő köztestületek formálisan nem szűnnek meg, a jogállásukat felfüggesztette az állam, vagyis kénytelenek tagokat delegálni a MOB-ba, annak érdekében, hogy részt vehessenek a döntéshozatalban. Erre a jogszabály éppúgy lehetőséget ad, mint a sport területén működő civil szervezeteknek, ezzel kívánva elérni az együttműködés szorosabbra fűzését a különböző érdekképviseleti szervek között. A szoros együttműködésre pedig már csak azért is nagy szükség van, mert a MOB átalakulásával jóval kiterjedtebb feladatkörök ellátása is jár: a honi olimpiai bizottság foglalkozik ezentúl az olimpiai és nem olimpiai sportágakkal, a szabadidősportokkal, a parasportélettel és az iskolán kívüli diáksporttal is – egyedül az oktatási intézményeken belül bonyolított sportélet, vagyis a testnevelés óra marad állami hatáskörben.
A legfelső szervben, azaz a közgyűlésben a delegáltak is teljes jogú tagságot kapnak, a szakmai szervezetek vezetői pedig alelnöki pozíciót a vezetőségben. Az újjáalakított MOB-nak mind a 23 megyei önkormányzat delegálni fogja az első emberét, azonban az elnökség szabja meg az irányokat, az így kialakult egység pedig a remények szerint idővel komoly érdekképviseleti rendszert eredményez. Nem kell tehát attól tartani, hogy a magyar sportélet finanszírozási vetülete kizárólag MOB-korifeusok kezébe kerül – nem kizárólagosan az olimpiai bizottság tagjai fogják a magyar sportvezetési apparátust alkotni, a szervezet pusztán egyfajta egységes keretet próbál adni az eleddig meglehetősen fragmentáltan működő finanszírozási rendszernek.
2. Külön polcon a látványsportágak
A sportfinanszírozás egészének hatékonyabbá tétele mellett a kormányzat arra is vállalkozott, hogy a honi sportéletben kiemelkedő jelentőséggel bíró, és népszerűségük miatt jelentős szponzorációs bevételekre számot tartó látvány-csapatsportágak finanszírozását biztosabbá tegye. Nem volt könnyű dolga, hiszen, mint fentebb már említettem, az Európai Unió nagyon komolyan rajta tartja a szemét a kérdéskörön, semmilyen körülmények között nem tartja elfogadhatónak, ha bármelyik uniós tagállam versenyelőnyt ér el állami szubvenció alkalmazásával.
Márpedig a társasági adókedvezmény állami szubvenciónak minősül, mégpedig abban az értelemben, hogy az állam adófizetési kedvezményt, sőt, az adóalap bizonyos százalékig mentességet biztosít azoknak a vállalatoknak, amelyek hajlandóak támogatni a kormányzat által megnevezett öt látvány-csapatsportág valamelyikét. Ez az öt sportág a futball, a kézilabda, a vízilabda, a kosárlabda és a jégkorong. Az Országgyűlés a 2010. évi LXXXIII. törvény elfogadásával jogcímet adott a vállalati szféra egyes képviselőinek arra, hogy sporttámogatás címszó alatt az adó 70%-áig érvényesítsék a kedvezményt.
Írásom szempontjából azonban sokkal fontosabb az a szempont, hogy az Országgyűlés által elfogadott törvényi rendelkezés értelmében kinek áll jogában igényelni támogatást társasági adókedvezmény ellenében, és milyen jogcímek alatt teheti meg mindezt. Nos, a jogszabály értelmében a társasági adókedvezmény érvényesítéséhez szükséges támogatás négy különböző kedvezményezetthez juthat el: részesülhet belőle szakszövetség, szakszövetségi tagsággal rendelkező sportszervezet, közhasznú alapítvány illetve sportköztestület is.
A magyar kormányzat és az Európai Bizottság között hosszasan húzódott a jogvita abban a kérdésben, hogy pontosan mire, és milyen jogcímek alatt legyen felhasználható a támogatás – az európai közösségi érdeket védő Bizottság nyilvánvalóan nem szerette volna, ha a magyar sport eme egyedülálló finanszírozási forma révén versenyelőnyben részesül az uniós vetélytársakkal szemben, míg a kormányzat azon volt, hogy minél több szabadságot adjon a támogatásban részesülő sportéleti szereplők kezébe a pénz felhasználását illetően, ezzel is növelve a rendelkezés hatékonyságot növelő hatását.
Az uniós jog figyelembe vételét azonban nem lehetett kikerülni, a magyar kormányzatnak engednie kellett azokon a pontokon, ahol a Bizottság tiltakozott: a profi klubok személyi ráfordításainak és tárgyi eszköz beruházásainak kérdésében. Személyi ráfordításra tehát profi, sportági szövetségben tagsági viszonnyal rendelkező sportszervezet nem vehet igénybe támogatást, mert azt az Európai Bizottság működési támogatásnak minősíti azt – nem vonatkozik viszont ez a szabály a szakemberi bérekre és a képzési költségekre, a gyakorlatban tehát könnyen megoldható, hogy egy játékos fizetését a társasági adókedvezményből származó támogatásnak köszönhetően emeljék meg, csupán annyi kell hozzá, hogy a nevezett játékos egyúttal papíron edző is legyen valamelyik ificsapat mellett.
Bár a kedvezményből származó támogatást rengeteg jogcímen viszonylag sok sportpiaci szereplő igénybe veheti, nem egységes annak szabályozása, hogy melyik jogcímre milyen intenzitás mellett lehet elszámolni a támogatást. A Bizottságnak és a kormányzatnak ebben a kérdéskörben is volt vitája, az európai szervezet ugyanis kifogásolta a profi klubok tárgy eszköz beruházásainak 70%-os intenzitását, és helyette mindössze 50-et javasolt. A magyar kormány ezt elfogadta, azzal a kikötéssel, hogy a biztonságtechnikai fejlesztés kivételével, ahol ragaszkodott a 70%-os kulcshoz – ebbe pedig a Bizottság is beleegyezett.
Összegzés
Az igénybevételnek és a kedvezményre való jogosultságnak természetesen számtalan kitétele van, ezek felsorolása és részletes ismertetése szintén meghaladja a dolgozat tartalmi kereteit, egyet azonban fontos leszögezni: a látvány-csapatsportágak támogatásának újragondolásával az állam jelentős forrásbevonást hajtott végre a sportéletben, jogosan számíthatunk tehát ennek pozitív hozadékaira a sportpályákon. Nem oldja meg viszont a társasági adókedvezmény bevezetése a sportfinanszírozás minden problémáját, hiszen olyan patinás sportok maradtak ki a kedvezményezettek köréből, mint például az a röplabda, amely évtizedek óta csak agonizál a forráshiány következtében.
Sőt, a társasági adókedvezmény elméletileg magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy a honi sportfinanszírozás egészségtelen módon eltolódik az öt látvány-csapatsport oldalára. Ez persze bizonyos mértékig érthető és szükséges is, hiszen ezen sportágak finanszírozhatósága jóval nehezebb, mint más, az olimpiai mozgalomban szereplő sportágé, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy hazánkban relatíve kevés potenciális szponzorációra hajlandó és képes szereplője van a vállalati szférának – nem lehet cél, hogy ezek mindegyike pusztán a kiválasztott látványsportok finanszírozásában vegyen részt, hiszen hosszú időre bebetonozná a sportélet többi szereplőjének sorsát abban az értelemben, miszerint csakis költségvetési támogatásban bizakodhatnak. A honi gazdasági helyzet, és az Unióban egyre fokozódó fiskális szigor pedig könnyen a központi sportforrások megvágásához vezethet a közeljövőben.
Arról, hogy a kormányzat sportfinanszírozást érintő lépései vajon a gyakorlatban orvosolni tudják-e a modellben évek, sőt évtizedek óta fennálló ellentmondásokat, egyelőre nem lehet biztosat mondani. Mindenképpen érdemes várnunk az intézkedések értékelésével egy-két évet, amíg a rendelkezések hatásai a gyakorlatban is lecsapódnak, és amíg rendelkezésünkre nem állnak számszerű adatok arról, hogy mennyivel növekedett a sportra költött források mértéke, és ezek felhasználása milyen szintű hatékonyságot eredményezett. Én a magam részéről úgy gondolom, mindenképpen szükséges lenne egy olyan, jelenleg nem alkalmazott finanszírozási forma kidolgozása, mely az olimpiai mozgalomhoz tartozó sportok mindegyikének forrásait növelné, anélkül, hogy a költségvetés ezirányú terheit akár csak minimális módon megnövelné. Korábban szakmai munkák tömkelegében hangzott el utalás a dohányipari szereplők, az egészségtelen élelmiszereket gyártó vállalatok, vagy éppen a Szerencsejáték Zrt. fokozottabb szerepvállalására a hazai sportélet finanszírozásában – én is úgy vélem, ez az út rengeteg, zömében eddigi kiaknázatlan lehetőséget rejt magában, akár olyanokat is, melyeknek bővebb kifejtésére, módszertani megalapozására terjedelmesebb munka keretei között lehetne lehetőséget találnom.
Addig azonban nincs mit tennünk, pusztán bizakodni, hogy a kormányzati rendelkezések rövid távú haszna elegendő lesz ahhoz, hogy a 2012-es londoni Olimpiai Játékokon minél eredményesebben szerepeljen a magyar csapat.