Sportpolitika

Hogyan lesz a sportból „stratégiai ágazat”? – kérdések és válaszok a sportfinanszírozás átalakításáról I.

  • Kele János
Címkék:

Központosítás, átláthatóság és érdekérvényesítés - ilyen alapelvek mentén tervezi megreformálni a sportfinanszírozást a kormányzat. Kérdés, milyenek az esélyeik.

 



Új frontot nyitott a magyarországi állami sportfinanszírozás csatamezején az adótörvények módosításával a kormány – a társasági adóalanyok által igénybe vehető, a látvány-csapatsportágak támogatására felajánlható adókedvezmény előzetes becslések szerint hosszú távon 20 milliárd forint közeli összegű éves többletbevételhez juttatja a sportszféra kedvezményezettjeit. A változások számára időtálló és hatékony jogszabályi keretet a sporttörvény módosítása ad, mely a központi költségvetési források átláthatóbb és egyszerűbb kezelését hozhatja magával, nem mellesleg pedig megszünteti az elmúlt két évtizedben minden béklyójával a magyar sportra nehezedő követhetetlen intézményi hálót, a párhuzamosságokat, és a gyenge érdekérvényesítést. De vajon orvosolja-e a magyarországi sportfinanszírozási rendszer modelljének legalapvetőbb hiányosságait az új törvényi szabályozás? Egyáltalán, van jövője annak a bürokratikus sportfinanszírozási modellnek, amely a közhivatalok aktív regulátori szerepére alapozza a forrásszerzés és –elosztást, s amelyet a jelenlegi kormányzat úgy kíván erősíteni, hogy közben a finanszírozás diverzifikációját is szorgalmazza? Az Európai Unióban érdekes módon szinte mindenre, és annak ellenkezőjére is akad példa.

A magyar sportfinanszírozási rendszer

1.Struktúra

Ahhoz, hogy megfelelő színvonalon értékelni tudjuk a honi sportélet finanszírozási rendszerét, elsőként annak strukturális hátterét kell áttekintenünk. Mint azt már a bevezetőben említettem, a magyar finanszírozási rendszer Európában igencsak bürokratikusnak számít – ebből a szempontból jelentős hasonlóságokat mutat a skandináv országok és Franciaország gyakorlatával. A bürokratikus sportfinanszírozási rendszer alapjában véve azt jelenti, hogy az állami szerepvállalás mértéke a források biztosításában és elosztásában nagy, a modell pedig meglehetősen centralizált jellemvonásokkal bír. A volt szocialista országok közül szinte kivétel nélkül mindegyikre a bürokratikus sportfinanszírozási forma jellemző, bár illik megjegyezni, a tervgazdálkodás korlátaitól csupán két évtizede megszabaduló államok jelentős kompromisszumokat kénytelenek kötni annak érdekében, hogy korábban virágzó sportéletük kontinuitását legalább részben biztosítani tudják – ez a kompromisszum pedig a finanszírozási modell centralizálásában csúcsosodik ki.

Az állam a sportszféra finanszírozását a mindenkor hatályos költségvetési törvény, az államháztartáshoz kapcsolódó jogszabályok és a sportcélú támogatási rendelet alapján bonyolítja. Mindez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a források biztosítása döntően „bázis-alapú”, tehát a sportfinanszírozást alapjaiban befolyásolja a tény, hogy az államháztartás általános lehetőségei miképpen változnak az adott időszakban. Speciális időszakot jelent finanszírozási szempontból az olimpia éve: a sportköltségvetés ilyenkor a játékokra való sikeres felkészülés, a részvétel és az esetleges jutalmazás költségeit előre kalkulálva többletforrásokat biztosít a szféra számára.

A finanszírozási rendszer állami pillére (hiszen ne feledjük el, a sportszféra egészét a központi költségvetés mellett vállalkozások és a háztartások is finanszírozzák) három csatornán keresztül biztosít forrásokat a sportnak. Az első csatornába az állami támogatási szerződések keretében kiosztott pénz tartozik, ezt pályázat útján, támogatási kérelem alapján, vagy rendeletben meghatározott szervezetek javaslatára lehet elnyerni. A támogatási szerződések mellett azonban van még két útja a központi finanszírozásnak: egyrészt a jogszabályok által meghatározott normatív támogatás, másrészről pedig a szerencsejátékból származó bevételek. Ez utóbbiaknak csupán egy meghatározott százaléka jelenik meg a sportgazdaságban, és annak is különböző színtereire kerül.  A sportfogadás (ismertebb nevén a TOTÓ) játékadóját például külön jogszabályban foglaltak szerint kell sport-támogatásra fordítani és a sport legfelső szintű irányító szervének költségvetési fejezetében kell megtervezni.

2.       Szerkezet

Természetszerűleg azonban nem csak az állam finanszírozza a magyar sportszférát: az alábbi táblázatban a központi költségvetés, az önkormányzatok, a háztartások, a vállalatok és a szerencsejáték-szféra hozzájárulását is számszerűsíthetjük.

 

A sportfinanszírozás szerkezeti rendszere
Sportfinanszírozó Milliárd forint
Központi költségvetés 16
Területi közösségek 35-40
Helyi önkormányzatok 35-39
Megyei önkormányzatok 0,5-1
Háztartások 70-90
Sportfelszerelés 15-20
Sportszolgáltatás 15-20
Sportruházat 40-50
Vállalatok 15-20
Professzionális sport 13-14
Elit sport 1-4
Szabadidősport 1-2
Szerencsejáték Évente több mrd Ft. címzett tám.
   
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mint arról már volt szó, az állam sportfinanszírozásra közvetlenül fordított tőkéjét a mindenkor hatályos költségvetési törvény szabályozza. 2010-ben a központi költségvetésből közvetlenül a sportszektor finanszírozására elkülönített összeg 16 milliárd forint volt, ha pedig ehhez hozzávesszük az önkormányzatok által biztosított mintegy 40 milliárdot, máris megkapjuk, hogy a sportszféra összesen mintegy 55 milliárd forintot szívott fel központi forrásokból. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű, az állami és az önkormányzati sporttámogatások rendszerén az Unió szigorúan rajta tartja a szemét, az állami szubvencióknak minden esetben eurokonformnak kell lenniük. Ezekből a pénzekből jut az utánpótlás-nevelésre, a szabadidősportra, iskolai-diák- és felsőoktatási sportra, verseny-és élsportra, valamint létesítmények fenntartására és fejlesztésére is. Az állam tehát jól láthatóan a sportszféra csaknem minden olyan területén jelen van forrásbiztosító gazdasági szereplőként, amelynek direkt, vagy indirekt haszna jelentkezhet a sportgazdaságban.

Nem tartozik szorosan dolgozatom témájához, de mindenképpen említést kell tennem a háztartások sportfinanszírozó szerepéről is; köznyelvi értelemben ez alatt gyakorlatilag a családok és lakosság egészének sport jellegű kiadásait kell érteni. Az egyének sport-jellegű anyagi ráfordításait sokszor hajlamosak vagyunk alábecsülni az ágazat finanszírozását illetően, holott az előző táblázatból jól látszik, a háztartások járulnak hozzá a legmagasabb összeggel a sportkasszához. Ennél is fontosabb azonban a tény, hogy a fizikailag aktív lakosságnak az aránya, ha csak néhány százalékkal is nő, az az egészségügyi kiadások oldalán akár több tízmillió, esetenként milliárdos megtakarítást eredményezhet az állam számára – mint azt Neulinger Ágnes több írásában is bizonyítja.

A vállalati szféra szerepvállalása a magyar sportélet finanszírozásában többször visszatérő, kardinális kérdése volt az utóbbi két évtized témában folytatott vitáinak. Érdekes ellentmondásra tapinthatunk rá ebben a kérdéskörben, hiszen bár nemzetközi viszonylatban vizsgálódva azt látjuk, a magyar sport igencsak kedvező helyzetben van a hazai vállalatok szponzorációs költségeinek megközelítőleg 86 százalékának megszerzésével – idehaza mégis általánosan elfogadott elméletnek számít, hogy a sportélet, a sportmozgalom állami szubvenciók nélkül finanszírozhatatlan.

Érdemes összevetni a vállalati szféra szponzorációs költségeit azzal a számmal, amit az új társasági adótörvény irányoz elő, mintegy távlati célként arra vonatkozólag, hogy mekkora többletbevételhez kívánja juttatni a hazai látvány-sportmozgalmat az adókedvezmények révén. Nos, Dénes és Keserű 2007-ben publikált, saját elemzésében arra a megállapításra jut, hogy a vállaltok mintegy 15-20 milliárd forint körüli összeggel járulnak hozzá a hazai sportélet finanszírozásához – vagyis közel annyival, mint amennyit az új adózási jogszabályok hozhatnak majd az öt kiemelt látvány-csapatsport konyhájára.

Természetesen óvakodnunk kell attól, hogy a két szponzorációs, finanszírozási formát összemossuk egymással, hiszen míg a társasági adókedvezmény csupán az öt kiemelt sportág képviselői között osztható szét, addig a fentebb említett 15-20 milliárd forintnyi vállalati szponzoráció eloszlását javarészt a piac íratlan mechanizmusai szabályozzák. Ez az összeg a magyar professzionális sport bevételeinek mintegy kétharmada. A szakértők az elit sportban a labdarúgást is tartalmazó teljes szövetségi szektorban 3-4 milliárd forint körüli reklám- és médiabevételt becsülnek. Míg a szabadidősport-iparágat érintő szponzorációs invesztíció körülbelül egy milliárd forint. Az összképet némileg árnyalja a tény, miszerint a kimutatások alapján a vidéki, hazai kisvállalatok elsősorban a helyi kezdeményezéseket támogatják előszeretettel, sokszor az is megesik, hogy barter formában. A vállalati szponzoráció ilyen jellemzőinek ismeretében tehát kijelenthető, a társasági adókedvezményekből származó, várható többletbevétel minden valószínűség szerint úgy jelenik majd meg a finanszírozási térképen, hogy közben a korábbi vállalati invesztíciók nagy része sem vész el. Ebből a szempontból tehát egyértelmű a kormányzat elképzelésének elméleti létjogosultsága.

 

Forrás: Váczi János - Az állami sportfinanszírozás új útjai