Hiába a nyári klubváltás, Dzsudzsák Balázs körül nem nyugszanak a kedélyek: az újabb átigazolási időszak újabb transzfert hozott magával, sőt, a pár hónappal ezelőtt szinte hitetlenkedve fogadott 14,5 millió eurós vételárat is lehetett még feljebb srófolni. A Dinamo Moszkva által kifizetett 19 millió euró már világsztárokért kijáró summa, mégis, a magyar fórumokon egyre több helyen olvasni, hogy Balázs újfent rossz döntést hozott. Mi most cáfolunk, és közben bemutatjuk az egyik legpatinásabb orosz klubot – természetesen taktikai szempontok által vezérelve.
Az már első ránézésére feltűnhet, hogy nem keveredett rossz társaságba a vitathatatlanul legértékesebb magyar futballista, Kevin Kuranyi, vagy Andrij Voronyin neve az európai futball-berkekben is remekül cseng, de az igazán nagy fanatikusoknak valószínűleg Szergej Szemsov, vagy Zvezdan Misimovic nevét sem kell megtanítani. Talán ebből is látszik, a gárda papíron kissé orrnehéz, a nagynevű, kirakatembernek szánt légiósok többnyire a támadószekcióba érkeznek, de a hátsó alakzatot sem az öt hazai játékos egyidejű szerepeltetését minden körülmények között előíró szabály szellemében állítja össze Szergej Silkin vezetőedző – az orosz játékosok tehát többnyire a középpályán kerülnek bevetésre.
A hivatalos fáma úgy szól, a Dinamónak módfelett szüksége volt egy megbízható, kreatív és gyors balszélsőre, aki remek beadásaival képes helyzeteket teremteni a középütt érkező Kuranyinak, vagy épp Voronyinnak. És valóban, a mérkőzések képei, és a statisztika is azt mutatja, a moszkvaiak játékának legnagyobb hiányossága éppen a bal oldalvonal melletti támadásvezetés – a szezon során többször is előfordult, hogy nem klasszikus balszélső, hanem csatár, vagy épp középső fedezet kényszerült a partvonal mellé. Voronyin éppen úgy megfordult Balázs pozíciójában, ahogyan Karjaka vagy épp Szemsov; mégis, butaság lenne azt mondani, hogy Silkinnek nem volt meg a bejáratott embere a klasszikus szélső pozíciójára. Az orosz jobbszélső, Alekszandr Szamedov ugyanis valósággal berobbant az alapszakaszba, és olyannyira biztos pontja volt az együttesnek, hogy az alapszakasz során egyetlen meccset sem mulasztott. Ráadásul nem is tétlenkedett, 5 gólt és 12 gólpasszt szorgoskodott össze – a teljesítmény jókora presztízsnövekedést (piaci értéke jelenleg 6,5 millió euró), és válogatott meghívott is ért a 27 esztendős játékosnak.
Azzal az illúzióval tehát le is számolhatunk, hogy Dzsudzsákon kívül nincsen használható szélső a Dinamo keretében, bár tény, még Oroszországban sem megszokott, hogy 19 millióért szerzett balszellőket dideregtetnének a kispadon. Főleg, hogy a gárda támadójátékára egyébként ráfér a tatarozás, hiszen meglehetősen egydimenziós: a csapat 51 szerzett góljának több mint harmadát a támadók jegyzik (elsősorban a gólkirályi címre áhítozó Kuranyi), pontrúgásokat követően pedig kifejezetten gyenge a gárda, mindössze 5 találatot szereztek ilyen körülmények között.
Az 1,7-es gólátlag egyébként sem túl ijesztő az ellenfelek számára, a csapatot szponzoráló VTB-nek viszont fixa ideája, hogy a Dinamo legyen Oroszország legkreatívabban és legtámadóbb szellemben játszó alakulata. Úgy fest, ehhez kell Dzsudzsák is, akitől egyébként nem kevesebbet várnak, mint, hogy közelítse meg Szamedov és Voronyin tekintélyes asszisztmennyiségét, vagyis a 12-őt – viszont neki elsősorban Kuranyit kell majd kiszolgálnia, nem pedig Szemsovot, ahogyan azt eddig Szamedov tette.
Mindezek mellett pedig a gárda jelentős váltást tervez a játékrendszerben, az eddigi, alapvetően 4-2-3-1-es formációt lassan de biztosan 4-4-2-re cserélné (ennek már az alapszakasz végén is volt jele) Silkin, így pedig nem nehéz belátni, miért van szüksége egy villámléptű szélsőre a bal oldalon. Kuranyi alapvetően klasszikus centre-forward, akinek legjobban a kétékes taktika fekszik, emlékezhetünk mennyire jól ment neki annak idején Szabiccsal, Strellerrel és Cacauval az oldalán a Stuttgartban, egy figyelemelterelő ék-társsal kiegészülve ugyanis ő is könnyebben megtalálja az üres területeket, és nagyobb százalékban ér oda a kapu elé.
A védelem javarészt egyébként adott, az ausztrál Wilkshire játssza be a jobboldalt, középütt Fernandez biztos kezdő, és mellette az alapszakasz végére Granat szilárdította meg a helyét. A balhátvéd pozíciójában a szerb Lomics kirobbanthatatlan a gárdából, rá pedig várhatóan nagy feladatok várnak majd, hiszen Balázsnak finoman szólva sem erőssége a védekezés, egészen ritka alkalom, amikor sikeresen be tud segíteni a mögötte játszóknak - más kérdés, hogy tőle nem is ezt várják a szakvezetők.
A Rubin elleni otthoni 0-2 alkalmával azonban az is bebizonyosodott, hogy mennyire törékeny a Dinamo védekezése két középső középpályással: Szemsov és Sapeta képtelen volt feltartóztatni Gökdeniz Karadenizt és tárait, a szélekről viszont sem Szamedov, sem pedig Kokorin nem tudott eleget hozzátenni a támadójátékohoz. Nem véletlenül persze, a Dinamo játéka alapvetően a labdabirtoklásra épül, alig akadt olyan mérkőzés az alapszakaszban, amikor nem ők birtokolták többet a labdát, ha pedig mégis, akkor annak az esetek kilencven százalékában vereség lett a vége. A szélsőjátékon alapuló, klasszikus, beadásokat erőltető játékstílus ugyanis nem működik megfelelően a középpálya közepéről kapott kellő biztonsági alap nélkül - ez egyébként az Anzsinál sem volt másképp, Dzsudzsák alig kapott labdát a baloldalon, elsősorban azért, mert a dagesztáni csapat képtelen volt labdabirtoklási fölényt kialakítani mérkőzései többségén.
Összességében tehát, bár előre azért nem illik inni a medve bőrére, úgy tűnik, Dzsudzsák nem hozott rossz döntést, amikor Moszkvába szerződött: ha adott egy csapat, amelyik jóval áron felül is hajlandó volt fizetni érte; ha adott egy csapat, amelyik a bal oldalvonal mellől csak elvétve képes gólhelyzetet kialakítani, és ez a csapat még érdeklődik is Balázs iránt, akkor azt hiszem kijelenthetjük, egyenesen kötelező volt otthagynia az Anzsit.
A dolog emberi és morális vonatkozása persze már más lapra tartozik, mint ahogyan az is, hogy az egyszerű magyar futball-szurkoló miért is érzi jogosnak, hogy elítélje Balázst…