Raúl A Real Madrid ikonja, a Schalke jelenlegi játékosa a kétezres évek elején volt pályája csúcsán. Három Bajnokok Ligáját nyert a királyiakkal, hatszoros spanyol bajnok, kétszeres spanyol gólkirály. 2001-ben került a legközelebb ahhoz, hogy a legmagasabb szinten is elismerjék: második lett az Aranylabda szavazáson Michael Owen mögött, a FIFA Év Labdarúgója gálán pedig bronz díjat kapott, itt Luís Figo és David Beckham előzte meg. A Real hetese teljesítménye alapján megérdemelte volna valamelyik díjat, de a Liverpollal abban az évben sikert sikerre halmozó Owent érdemesebbnek találták. "Senki sem érti, hogy miért nem Raúl" - a Marca ezzel a szalagcímmel jelent meg az Aranylabda kihirdetését követően. Arról, hogy Owen megérdemelte-e az elismerést, most nem bocsátkozunk fejtegetésekbe (egyébként a liverpooli a FIFA szavazásán nyolcadik lett, az ottani győztes Figo a France Footballnál hatodik).

Raúl közel egy évtizedig a legmagasabb szinten futballozott, fejjel, lábbal, a tizenhatoson belülről és kívülről is érezte a kaput, de az sors - és a soros ítészek - igazságtalanok voltak vele. A válogatottban sem tudta kárpótolni magát, 2008-ban egész Spanyolország a nemzeti csapatba követelte, de Luis Aragonés hajthatatlan volt, és nem vitte ki az Európa-bajnokságra, 2010-ben pedig talán már ő sem reménykedett benne, hogy ott lehet a vb-n. Európa- és világbajnoknak mondhatná magát, ha az élet másként alakítja a történéseket. A Real Madrid pedig megcsúfolva a klubot 15 éves kora óta szolgáló csapatkapitányt, 2010 nyarán már nem tartott rá igényt, és ingyen elengedte a német Schalkéhoz. Azóta már a gelsenkircheni klubban is letette a névjegyét, 2010 tavaszán a BL elődöntőjébe jutottak, és a 2011-12-es szezon őszi felében már a bajnokságban is jól teljesítettek.

Alessandro Del Piero Raúllal - klubszinten - szinte tökéletes párhuzamba állítható az olasz támadó. Igaz, az olasz válogatottal Del Piero felért a csúcsra, 2006-ban tagja volt a világbajnok Squadra Azzurrának, és egy Eb-ezüstöt is felmutathat 2000-ből. Alex 1993 óta erősíti a Juventust, és amikor a klubot a másodosztályba száműzték, - több társával egyetemben - akkor sem hagyta magára a Zebrákat. Del Piero Torinóban töltött évei alatt a Juventus szimbólumává vált, ő a klub történetének legeredményesebb, és a legtöbbet pályára lépő játékosa. A legkreatívabb futballisták egyike volt, és még most is segíti a csapatot. Igaz Antonio Contétól már csak kevesebb játékidőt szokott kapni, de a klub nem felejtette el élő legendáját - nem úgy, mint a Real Raúlt. A pályán hétszeres olasz bajnok (ebből kettőt elvettek a Juvétól a bundabotrány miatt), Bajnokok Ligája-győztes, egymást követő két évben a Serie B illetve a Serie A gólkirálya volt. Az Aranylabda-szavazásokon a tekintélyes eredménysor dacára csak két negyedik helyet tud felmutatni (1995, 1996).

A Real Madrid korábbi játékosa sportigazgatója, Predrag Mijatovic 2008 októberében így nyilatkozott az olasz Tuttosportnak a Real és a Juve BL-csoportmeccse kapcsán: "Alex és Raúl maga a futball. A legnagyobb igazságtalanság, hogy egyikük sem kapta meg az Aranylabdát. Szerintem mindkettejüknek legalább egyszer, ha nem kétszer oda kellett volna ítélni ezt a díjat. Őszintén remélem, hogy megkapják valamikor, mivel ők jelentik a biztosítékot arra, hogy a futball gyönyöre nem hal meg."

Paolo Maldini Jó néhány olyan sportoló van a labdarúgás történetében, aki a klubhűség mintaképének tekinthető, de az elsők között is Paolo Maldini az úr: ifikarrierjét is beleszámítva 1978-tól 2009-ig, 31 (!) évig szolgálta az AC Milant. 1985. január 20-án, 17 évesen debütált a Serie A-ban vörös-fekete mezben. A világ egyik legjobb balhátvédje volt egész pályafutása során, kiegyensúlyozottságát mutatja, hogy 1994-ben, majd kilenc év múlva, 2003-ban is a harmadik volt a sorban a France Footballnál, a szavazáson előbb Hriszto Stoicskov és Roberto Baggio, utóbb Pavel Nedved és Thierry Henry előzte meg. A FIFA Év Játékosa listán 1995-ben csak George Weah előzte meg. Helyezéseinek értékét tovább növeli, hogy védő létére ismerték el, ami keveseknek sikerült.

David Beckham David Beckhame neve - feleségével, Victoria Beckhammel együtt - mára márkanév lett, a pár véleményalkotó erővé vált. De a Manchester United egykori csapatkapitánya nemcsak a divatvilágban, hanem a futballpályán is letette névjegyét. A világ legjobb szabadrúgáslövői közé tartozott, a manchesteri, madridi, milánói és újabban már a Los Angeles-i csatárok is valószínűleg ódákat zengnek hajszálpontos beadásairól, ha a Beckham-kifli jobbról érkezett, akkor retteghetett az ellenfél kapusa.

Fegyelmezettségét az edzéseken és mérkőzéseken is példaértékűnek nevezte egykori mestere, Sir Alex Ferguson, ezt a mindenkori játékvezetők is elismerték. 1999-ben és 2001-ben egyaránt a második lett a FIFA szavazásán (előbb Rivaldo, majd Figo mögött), 1999-ben a France Football listáján is ezüstérmes volt. Megérdemelte volna az egyéni elismerést, talán a szakírókat pályán kívüli élete is befolyásolta.

Thierry Henry A francia csatár mindent megnyert, amit lehet, klubszinten és a francia nemzeti tizeneggyel is. Világ- és Európa-bajnok, Konföderációs Kupa-győztes. A Monacóval, az Arsenallal és a Barcelonával számtalan trófeát gyűjtött be, 2009-ben a Barca és vele együtt Henry is minden sorozatot megnyert, amiben elindult. Talán válogatott- és klubsikerei miatt gondolták úgy az ítészek, hogy Henry "elégedjen meg" egyébként szinte egyedülálló eredménysorával. Titi a csapatok közül az Arsenalban villogott leginkább, ahová az őt Monacóban is edző Arséne Wenger vitte, a francia szakember Londonban a világ egyik legjobb csatárát nevelte Henryból.

Rúgó technikájával, gyorsaságával kiemelkedett a mezőnyből. Az Aranylabda közelébe 2003-ban és 2006-ban került, előbb Pavel Nedved, majd Fabio Cannavaro és Gianluigi Buffon is megelőzte. A FIFA ankétján kétszer, 2003-ban és 2004-ben volt ezüstérmes Ronaldinho és Zidane mögött.

Oliver Kahn A marcona Olinak egy nagy "hibája" van: kapusnak született, a hálóőröket pedig nem szokták elismerni efféle díjakkal. Eddig mindössze a szovjet Lev Jasinnak sikerült kiérdemelnie a France Football trófeáját. Kahn 2001-ben és 2002-ben került a közelébe: mindkét évben a harmadik lett az Aranylabda-szavazáson (Owen és Raúl, illetve Ronaldo és Roberto Carlos mögött), 2002-ben a második helyet szerezte meg a FIFA listáján Ronaldo mögött. Ez a két év volt pályafutása legsikeresebb korszaka, 2001-ben Bundesliga- és Bajnokok Ligája-győzelemre vezette a Bayern Münchent, a Valencia elleni fináléban felülmúlhatatlan teljesítményt nyújtott a büntetőpárbajban. 2002-ben pedig meglepetésre a világbajnoki döntőbe jutott a német válogatott, ebben nem kis szerepe volt a szenzációsan védő portásnak. Szerencsétlenségére ezt a formáját épp a döntőben vesztette el, a brazil Ronaldo kétszer is könnyedén betalált kapujába (az első találatnál Kahn hatlamasat bakizott). Ha a két legfontosabb díjjal nem is, egyéb szinten elismerték Kahnt: háromszor választották meg a világ legjobb kapusának, 2002-ben pedig megkapta a vb legjobb játékosának járó Aranylabdát (eddigi egyetlen kapusként).

Roberto Carlos Arról lehet vitatkozni, hogy ki a világ legjobb szabadrúgáslövője, de az biztos, hogy Roberto Carlos is a cím esélyesei között van. Ha a Real Madrid vagy a brazil válogatott szabadrúgáshoz jutott, a sorfal és az ellenfél kapusa kellemetlen perceket élt át. Persze nemcsak védhetetlen bombái miatt kapott helyet tiszteletbeli Aranylabdásaink között. A brazil balhátvéd hosszú éveken keresztül posztja legjobbja volt a világon, de a védőket a kapusokhoz hasonlóan nem szokták díjazni, a jeget csak Fabio Cannavaro törte meg 2006-ban. 2002-ben ért fel a csúcsra, amikor a Real Madriddal megnyerte harmadik Bajnokok Ligája-serlegét, a brazil válogatottal pedig a világbajnokságot. Ebben az évben a második volt honfitársa és jó barátja, Ronaldo mögött a France Football rangsorában, 1997-ben a FIFA listáján is ezüstérmes volt, ahol szintén Ronaldo előzte meg.

Dennis Begkamp"A repülő hollandi" a levegőben nem, a pályán annál inkább szárnyalt. A csapattársak és a szurkolók nagy kedvence volt, az Arsenalban a mai napig talán ő az, akit a legnagyobb becsben tartanak a drukkerek. Első mestere Johan Cruyff volt, aki azonnal meglátta a tehetséget a középpályásként és csatárként is bevethető Bergkampban. 1993-ig erősítette az Ajaxot, ahol van Basten és Rijkaard mellett nevelkedett. 1992-ben már bronzérmesként ott volt a neve az Aranylabda-lajstromban, 1993-ban másodikként zárt, a FIFA-nál 1993-ban és 1997-ben is második volt, ennél feljebb már nem lépett. Tudása megvolt hozzá, az Ágyúsoknál ő volt a csapat esze és motorja, Thierry Henryval félelmetes párost alkottak. Ha a FIFA és a France Football nem is, az Arsenal elismerte a klubbal három angol bajnokságot és négy FA Kupát nyert játékost: a Highbury utolsó, és az Emirates első meccsét is neki ajánlották, mindkét stadion narancsszínbe borult tiszteletére.

Éric Cantona "Éric, a király" sokfelé megfordult pályafutása során, de a Manchester Unitedben vált legendává. Ikonikus státuszt élvezett a Vörös Ördögöknél, tudását jelzi, hogy 2001-ben megválasztották az évszázad játékosának a szurkolók. 1992-től 1997-ig bolondította az ellenfél védőit a United mezében, 144 mérkőzésen 64 gólt lőtt, s négy bajnoki cím mellett két FA Kupát is begyűjtött Angliában. A valaha volt egyik legjobb francia labdarúgónak tartják, briliáns technikai tudása, zseniális helyzetfelismerése, kíméletlenül pontos lövései miatt tisztelték az ellenfelek. Mégis, pályán kívüli és azon belüli balhéi megakadályozták abban, hogy még nagyobb karriert fusson be (többek között nyilvánosan megsértette Henri Michelt, a francia válogatott szövetségi kapitányát; Montpellierben összeverekedett csapattársával; egy Crystal Palace elleni meccsen piros lapja után mellbe rúgta az őt ócsárló szurkolót), vagy - hogy témánknál maradjunk - Aranylabdával ismerjék el: mindössze egy harmadik helyezést tud felmutatni 1993-ból.

Gary Lineker Az angol csatár honfitársával, Sir Stanley Matthews-zal egyetemben az egyetlen olyan játékos a futballkrónikák szerint, aki pályafutása során piros és sárga lapot sem kapott soha. Lineker a világbajnokságok történetének egyetlen angol gólkirálya, az 1986-os mexikói tornán hat találattal volt a rekorder, Angliának két vb-n összesen 10 gólt szerzett. Kevesebbet mozgott, mint a csatárok általában, és a védekezésben sem jeleskedett, de ezt remek helyezkedéssel és persze rengeteg góllal kompenzálta. A Leicester, az Everton, a Barcelona és a Tottenham szurkolói is szívesen emlékeznek vissza rá, háromszor volt angol gólkirály, a katalánokkal KEK-et, a Tottenhammel FA Kupát nyert. 1986-ban a France Football szakírói a második legjobbnak tartották Európában (Igor Belanov mögött), de Angliában megválasztották az év labdarúgójának. A FIFA szavazásán 1991-ben harmadik volt (Matthäus és Jean-Pierre Papin előzte meg).

Puskás és a többiek Bár van Magyarországnak is Aranylabdás labdarúgója a nemrégiben elhunyt Albert Flórián személyében, bizony több is lehetne, hiszen a France Football 1956-tól díjazza a legjobbakat. Puskás Ferenc 1958-tól 1966-ig futballozott a Real Madridban, és jó barátjával, Alfredo di Stéfanóval karöltve számolatlanul rúgták a gólokat, közös munkájuk révén a Real Madrid a legjobb európai futballklubbá vált. Puskás Öcsi hatszoros spanyol bajnok, háromszoros BEK-győztes, négyszeres spanyol gólkirály volt Madridban. De a politika közbeszólt, ekkor még más érdekek is közrejátszottak az Aranylabda odaítélésénél, így 1956-ben negyedik, 1960-ban második, 1961-ben ötödik helyen zárt a szavazáson Pancho. Di Stéfano ezalatt kétszer nyerte el a díjat – tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, de egy azért Puskásnak is kijárt volna.

A Nou Campban Kubala László neve jelenti azt, amit a Bernabéuban Puskásé. Barcelonában a csapat jelképe volt a Magyarországon elfeledett játékos. 1951 és 1960 között négy spanyol bajnoki címet, öt spanyol kupát és két Vásárvárosok Kupáját ünnepelhetett a katalán gárdával. 1957-ben ötödik helyen végzett az Aranylabda-szavazáson. 1999-ben a Barcelona szurkolói a klub valaha volt legjobb játékosának választották.

A magyar futball aranykorában Puskás és Kubala mellett többen is Európa (és a világ) legjobbjai közé tartoztak, mégsem ismerték el kiemelkedő játékosainkat. Pancho és Lászy mellett Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Bozsik József és Tichy Lajos sorolható ide. 1956-ban Bozsik a hatodik, Kocsis a nyolcadik lett a szavazáson. Tichy 1959-ben a hatodik legjobb volt Európában, megelőzve Puskást is (7.). A következő nagy generáció elhozta végre az elismerést, 1967-ben Albert Flórián kapta a Ballon D’Or-t. Rajta kívül ekkoriban még Bene Ferenc (1966 – 6. ) illetve Farkas János (1966 – 7.) szerzett előkelő helyet a listán. 1977-ben Nyilasi Tibor még a hetedik volt, majd Nyilasi és Détári Lajos 1985-ös 21. helye óta magyar futballista a közelébe sem került a rangos elismerésnek.