Dübörög a holtszezon a Formula-1-ben, az előző szezonnal
már, a következővel még nem érdemes érdemben foglalkozni. Ezeken a csendes
napokon, jön el a különös, sosem hallott történetek ideje, ilyenkor van időnk
megállni egy pillanatra, és felidézni magunkban rég elmúlt idők rég elfeledett
történéseit. Most például azt, hogy annak idején nem Kesjár Csaba volt az első
a szocialista blokkból, aki kipróbálhatott egy F1-es csodajárgányt.
Bár mi magyarok szeretnénk hinni, hogy Kesjár Csaba előtt egyetlen szocialista ország pallérozódó fiatal autóversenyzője sem pattanhatott F1-es ülésbe, a történelem - sajnos - mást örökített meg. 1979-ben ugyanis (tehát nyolc esztendővel Kesjár hungaroringi szereplése előtt) egy bizonyos Andrzej Jaroszewicz kipróbálhatta az 1977-ben bajnoki második helyen végzett Wolf csapat autóját, nem utolsósorban persze annak köszönhetően, hogy ő volt az akkori lengyel miniszterelnök Piotr Jaroszewicz legidősebb fia.
Oktondi gyanúsítgatás lenne persze pusztán a nagy hatalmú papa befolyásával indokolni a történelmi jelentőségű lehetőséget, de tény, az apuka bizony nem volt akárki abban az időben. Már a második világháborút megelőzően aktívan beszállt a munkásmozgalmi életbe, buzgóságában egészen odáig vitte, hogy a lengyel hadsereg háborús vereségét követően magára húzta a Vörös Hadsereg egyenruháját is. Mint utólag kiderült, nem tett rossz lóra, a szovjetek Varsó után meg sem álltak, és egészen Berlinig nyomultak - a jó időben a lehető legjobb helyen lévő Piotrra pedig fényes karrier várt a szerveződő lengyel kommunista pártban.
1945 után sebtében honvédelmi miniszter lett, majd egy rövid időre ipari miniszterré is avanzsált, mielőtt 1970-ben eljött az ő ideje, és Gomulka bukását követően bele nem ülhetett a miniszterelnöki székbe. Innen aztán kerek egy évtizeden keresztül kirobbanthatatlan volt, ám balul sikerült gazdasági reformjai, és a Szolidaritás betiltására irányuló, sikertelen mesterkedései következtében 1980-ban kénytelen volt minden tisztségétől megválni, és visszavonulni.
Ameddig azonban a húsos fazék körül sertepertélt, igen sok dolgot el tudott intézni, s ahogyan akkoriban rengetegen, a párt pecsenyéje mellett igyekezett a sajátját is gondosan sütögetni.
A saját pecsenye címszó alatt pedig jelen esetben leginkább a hőn szeretett legidősebb fiú autóversenyzői karrierjére és annak egyengetésére kell gondolni.
Andrzej pedig éppen elég tehetséges és elhivatott volt ahhoz, hogy a hátszelet kihasználva ki tudjon emelkedni a szocialista blokk autóversenyzői közül, és olyan támogatók közelébe kapaszkodjon fel, amilyenekről egy egyszerű magyar raliversenyző a mai napig csak álmodozhat. Eleinte a hazai nagyvállalat kegyéből Polski Fiatokat hajtott a tékozló fiú, s mivel egyébként nem volt ügyetlen, az apai közbenjárás hatására kisvártatva megnyíltak előtte előbb a FIAT, majd a Lancia gyárkapui is. Sőt, Jaroszewicz nevéhez fűződik a sokak számára talán még ismerős Stratopolonez is, lévén a projekt valószínűleg sohasem valósul meg, ha az 1977-es rali-évad egyik versenyén az aranyifjú nem töri össze Lancia Stratosát, és annak sértetlen motorját nem építik bele az akkoriban vadonatúj konstrukciónak számító Polonezbe.
No, de vissza a fő csapásirányra, a Formula-1-es lehetőségre. Az egész valahol akkor kezdődhetett, amikor az 1979-es Monte Carlo Rally-n feltűntek Jaroszewicz autóján a Formula-1-ből is ismerős Wolf csapat emblémái és logói.
Adódik persze a kérdés: hogyan kerülhet kapcsolatba az osztrák születésű kanadai milliomos egy vasfüggöny mögötti ország miniszterelnökének fiával? Nos, a válasz egyszerű, hősünk, Walter Wolf valósággal bolondult az autóversenyzésért és a különleges márkákért. A Formula-1-be az 1970-es évek második felében kóstolt bele, eleinte Frank Williamsre bízta a pénztárcáját, 1977-ben azonban jobbnak látta, ha saját kezébe veszi az irányítást, és csapatot alapított. Persze nem volt kispályás, azonnal igazi nagyvadakat fűzött meg a projektjéhez, tervezőnek például leszerződtette a brit csodamérnököt, Harvey Postletwaite-t, az elkészülő járgány kormánya mögé pedig azt a Jody Schecktert ültette, aki csodák csodájára 1974-ben egyszer már kis híján megnyerte a világbajnokságot a Tyrrell-nek.
A nagy tervből aztán igazi nagy durranás vált, a Wolf egy csapásra az élmezőnyben találta magát, Scheckter mindjárt a WR1-es első versenyét megnyerte, győzelmei számát pedig még ugyanebben a szezonban megtriplázta: elsőként szelte át a célvonalat Monacóban és Kanadában is. Az újonc csapat nagy menetelésének bajnoki második hely lett a vége (ismét Lauda tört borsot Scheckter orra alá), Wolf pedig elhatározta, meglovagolja a hamar jött sikert, és feltérképezi a vasfüggönyön túli terjeszkedés lehetőségeit is.
A szocialista ipar műremekei közül akkoriban leginkább a már emlegetett Polonez mutogatta magát Európa nyugati felén, ráadásul nem is sikertelenül, Wolf tehát úgy határozott, a lengyel autóipar vezérbikájával kezdi az üzleti kapcsolatot: szerződét is kötött a lengyel állammal arra vonatkozólag, hogy Polonezeket importál Kanadába. Akkoriban persze egy ilyen volumenű szerződéskötéshez kellett az állami apparátus színe-javának beleegyezése, ilyetén módon pedig Wolf akarva-akaratlanul kapcsolatba került a lengyel felső vezetés összes tagjával, beleértve a miniszterelnök Piotr Jaroszewiczet is.
Nem telt el sok idő, és a két férfiú már a tehetséges versenyző hírében álló Andrzejről beszélgetett: a papa nyilván dagadó mellkassal büszkélkedett, Wolf pedig szempillantás alatt felismerte a kelet-európai versenyzőben rejlő reklám-lehetőségeket.
Innen már nyílegyenes út vezetett a nagy ötlethez, miszerint az 1979-es poznani nemzetközi vásárra Wolf szándékai komolyságát tanúsítandó elviszi a két évvel azelőtti F1-es sikerautót, majd pedig a miniszterelnök fia jól meg is hajtja a bivalyerős masinát.
A nagy bemutatkozásra 1979. június 17-én került sor, a fiatalabbik Jaroszewicz egészen pontosan 10 kört tett meg a Wolf-Cosworthszal, arról, hogy mennyire volt gyors, sajnos nem maradtak feljegyzések. A poznani pálya egyébként több, mint 4 kilométer hosszú volt, és bár történetünk szereplői mindent megtettek annak érdekében, hogy valamilyen úton-módon a Formula-1-et is odacsábítsák, erőfeszítéseiket nem koronázta siker.
Jaroszewicz tehát a kelet-európai pilóták közül elsőként ülhetett F1-es autó volánja mögé - azt, hogy a történet mennyire hihetetlennek számított abban az időben, kiválóan jellemzi a történet, mely szerint Jaroszewiczék csupán kiállítási tárgyként kapták meg a WR1-est, ám ők önhatalmúlag úgy döntöttek, a miniszterelnök fiai száguldozhat vele egy kicsit.
Wolf és az 1992-ben meggyilkolt miniszterelnök fia időnként azóta is összefutnak, a történelmi jelentőségű körözgetés huszadik évfordulóján például azon keseregtek egy sort, mekkora hibát követett el Lengyelország akkor, amikor nem szorgalmazta jobban az F1-es projektet, s hagyta magát megelőzni a magyarok által - hogy aztán azóta is csak a Hungaroring árnyékában vergődjön. Mi mondjuk a magunk részéről erősen irigyeljük őket Kubica miatt, de hát ne legyünk telhetetlenek, nekünk pályánk van, nekik pedig világbajnoki futamgyőztes pilótájuk. Ha pedig egyszer igazán parázs vitára kerülne sor, még mindig ott a kezünkben az ütőkártya, hogy Baumgartner Zsolt már akkor pontot szerzett az F1-ben, amikor lengyel menőknek még híre-hamva sem volt a Cirkusz környékén.
És az egész 1979-ben kezdődött, valahol Poznan mellett. Akkor és ott fonódott össze először a szocializmus és a világ legprofibb, legkeményebb sportja, a Formula- 1.