Megszokhattuk már, hogy az angolok kórosan ragaszkodnak identitásukat erősítő rögeszméikhez, nem hajlandók például kilogrammban mérni, és az út jobb oldalán közlekedni – de mindez semmi ahhoz képest, hogy a bajnokságukkal végigfociztatják a komplett ünnepi időszakot. A Premier League hagyományosan leghajtósabb időszaka a december végi, január eleji nagyüzem, a legenda szerint ilyenkor válik el végérvényesen, ki miért is küzdhet a szezonban; aki tehát karácsonykor kettővel több bejglit töm a bendőjébe, könnyen pórul járhat.

Nem nehéz belátni, az ilyen sorsfordító időkben minden játékosra szükség van a csapatoknál, ahogyan Wenger szokta volt mondani, „elválik mennyire mély is az a 26 fős keret.” Nyilvánvaló, hogy a sztárcsapatok üdvöskéire kettős teher hárul, mindenki tőlük várja a csodát, ám mit tegyenek azok az együttesek, ahol egyetlen sztár sem található?

Ők kiállítják a maguk local hero-it, akik bár legalább olyan kiváló játékosok, mint a Unitednél, vagy az Arsenalnál focizó kortársaik, mégis arra vannak kárhoztatva, hogy kis csapatok kis álmait teljesítsék be. Ők a Premier League underdogjai, a legalulértékeltebb játékosok.

5. Chris Brunt (észak-ír, West Bromwich Albion)

A 26 esztendős balszélső a lehető legjobb futballistakorban van, és egyáltalán nem túlzás kijelenteni, nagyrészt az ő személye választja el Roy Hodgson csapatát a kiesés ellen harcolóktól. Brunt ugyanis kiváló szélső, egyike a brit iskola legkiválóbb növendékeinek – amellett, hogy küzd, rúg, csíp és harap, a labdával sincs rossz viszonyban, a sebessége pedig pontosan elég jó ahhoz, hogy ötpercenként veszélyesen húzza meg a vonal mellett. Állított labdából gyilkos hatékonysággal tüzel, a csatornán túl pedig ugye, mint tudjuk, egy szabadrúgás már fél gól; különösen az alsóházi csapatoknál van nagy jelentősége annak, hogy milyen százalékban tudnak eredményesek lenni rögzített játékhelyzeteket követően.

Ahhoz viszont érzésünk szerint túlságosan jó Brunt, hogy pályafutása legjobb eredménye egy West Brommal kiharcolt 8. helyezés legyen….

4. Lucas Leiva (brazil, Liverpool FC)

Nem is olyan régen még közröhej tárgya volt a brazil fedezet Liverpoolban, ám az előző évadban nyújtott teljesítménye egyre több szurkolót győzött meg arról, korai volt ráhúzni a vizes lepedőt a fiatal középpályásra.  Korai, mert Lucas egyáltalán nem rossz játékos, sőt, egyike a legígéretesebb védekező fedezeteknek a ligában. Talán kicsit sokáig tartott, míg alkalmazkodott a játéka a Premier League semelyik másik bajnoksághoz nem hasonlítható stílusához, de mára úgy tűnik, teljes mértékben megbarátkozott a ténnyel, neki immáron nem technikai tudását, hanem pazar helyezkedését és bravúros labdaszerző képességét kell csillogtatnia. Kiválóan lő távolról, egyre többször csodálhatjuk meg bravúros indításait és keresztlabdáit a mérkőzéseken – miközben egyedülálló taktikai képzettsége képessé teszi arra, hogy egyszerre legyen a támadójáték alfája, és a védekezés omegája.

3. Maruane Fellaini (belga, Everton FC)

Amikor az afro-frizurás belga 2008-ban az Everton történetének legdrágább igazolásaként befutott a Mersey partjára, a legtöbben csak kapkodták a fejüket: vajon jól meggondolta a mindig oly racionális David Moyes, hogy mibe fekteti a pénzét? Fellainit ugyanis nem kergette a fél világ, nem hozták szóba sem a Real Madrdiddal, sem a Barcelonával, ő csak egy kis európai bajnokság tehetségesnek tűnő, de még csak középszerű játékosa volt.

Kisvártatva azonban kiderült, Fellaini bravúros igazolás volt. Az első szezonjában mindjárt kirobbanthatatlan alapemberré vált, ütköző középpályásként pedig sikerült megfenyíteni a komplett ligát, ezt 12 sárga lapja megfelelően alátámasztja. Alig egy év elteltével edzője már arról beszélt, a belga „legalább olyan jó, mint bárki más ebben a bajnokságban”, a formája pedig azóta is kitart: erőszakosságát kiváló ütemérzékkel párosította a sors, az igazi értékét viszont az adja, hogy a labdával is szoros barátságot ápol. Jól lő távolról, érti, érzi a taktikát, a fejjátéka pedig egészen kivételes. Lucashoz hasonlóan elsősorban ő is holding midfielder, de jól érzi magát a kapuhoz közelebb is; mozgékony, kombinatív, több poszton bevethető, igazi modern fedezet.

Nem véletlen, hogy a Manchester United egyre élénkebben érdeklődik iránta…

2. Sztilian Petrov (bolgár, Aston Villa)

A bolgár válogatott középpályás 2006-ban a Celtic csapatától érkezett a Villa Parkba, és azóta kirobbanthatatlan a kezdőből. Martin O’Neill BL-selejtezőre pályázó együttese és Gerard Houllier kieséstől fenyegetett gárdája között ő az összekötő kapocs – szinte minden meccsen ott volt, hajtott, gürcölt, passzolt, lőtt ezerrel, beleadott mindent. Nem is vitás, ő a birminghami csapat szürke eminenciása, annak ellenére, hogy szinte minden szezonját végigjátszotta szisztematikusan vásárolták szét körülötte a gárdát, az utóbbi öt évben lépett le a Villától többek között Ashley Young, Gareth Barry, Stuart Downing és James Milner is.

Csak éppen Petrov nem kellett senkinek, holott mindig is ő volt az, aki fazont szabott a Villa játékának, rajta függött a passzjáték folyamatossága, de a labdaszerzésekből éppen úgy kivette a részét, mint a gólszerzésből.  Utóbbi kategóriában ráadásul nem is mindennapi képességgel rendelkezik, általában elképesztően nagy, vagy elképesztően fontos gólokat szerez – ollózás, félpályás bomba, kapáslövés, vagy utolsó perces fejes; neki mindegy.

Alázata, küzdeni tudása és akaratereje példaértékű, ha a mostanában felnövő birminghami generáció (Delph, Albrighton, Bannan, Agbonlahor) csupán egy kicsit elkapnak belőle, jöhetnek még szép idők a Villa Park fanatikusaira.

1.Clint Dempsey (amerikai, Fulham FC)

Nem is kétséges, a PL nagy hatosának (United, City, Arsenal, Chelsea, Liverpool, Tottenham) játékosaitól eltekintve, az amerikai középpályás a liga legjobbja. Igazi modern, komplex középpályás, a szélen és a csatárok mögött is használható, mi több, jobb napjain világklasszis teljesítményre képes. 2006-ban szerződött Angliába, azóta 45 gólt szerzett, nem kis szerepe volt abban, hogy Roy Hodgson regnálása alatt a Fulham vergődő kiscsapatból európai kupaszereplővé fejlődött, Gera Zoltánnal vállvetve pedig kis híján az Európa Liga serlegét is a Craven Cottage-ra szállította. Gyors, erőszakos, kiválóan cselez, de a levegőben is kellőképp veszélyes – és mindez még semmi ahhoz képest, hogy a pontrúgásaitól fél Anglia retteg.

Ha valaki, ő aztán igazán megérdemelné, hogy hétről hétre a nemzetközi kupaporondon bizonyítson, éppen ezért hihetetlen, hogy még soha nem léphetett pályára a Bajnokok Ligájában. A sors kegyetlensége, hogy bár sokkal jobb játékos Landon Donovannél, egy átlag szurkolónak mégis utóbbi neve jut eszébe az „amerikai futballista” jelzős szerkezetről.

Bár talán nem sokáig lesz ez már így…