A gazdasági helyzet katasztrofális, a kiscsapatok fuldoklanak az adósságban, a Valencia, Villarreal, Sevilla és Atlético fémjelezte második vonal pedig Európában is egyre súlytalanabbá válik - külső szemlélő számára egyértelmű, a szó legszorosabb értelmében vett spanyol klubfoci hanyatlásnak indult. Más kérdés persze, hogy a teljesen nyilvánvaló folyamatokat ideig-óráig leplezi a Barcelona és a Real Madrid egyre tébolyítóbbá váló ámokfutása, ami nem kímél sem pénzt, sem ellenfelet, végső soron azonban előbb a spanyol ligát vérezteti ki, majd pedig a két gigász is elindul lefelé a lejtőn. Törvényszerű?
Már csak egyet kell aludni és itt az újabb El Clásico, a fogalom, amely az utóbbi egy évben annyiszor és annyiféle kontextusban hangzott el a magyar sportsajtóban, hogy talán már akkor sem követne el nagy hibát az ember, ha magyarítaná a kifejezést. Van már legó, van videó, lehet nyugodt szívvel grépfrútozni, és leteszem a nagyesküt, hogy láttam már leírva azt is, hogy ímél. Nem látom be, hogy az el klasszikó kifejezés miért ne lehetne a következő magyar jövevényszó, pláne, hogy lassan a komplett nemzetközi futball-élet e körül a fogalom körül kezd forogni.
Platini például a United és a City BL-kiesése után kerek-perec kimondta, tessék megnyugodni, az élet nem Anglia körül forog - azt mondjuk elfelejtette hozzátenni, hogy akkor pontosan mi körül is, de hát ezért vagyunk mi, kontrázunk rögtön. Az UEFA-elnöke természetesen az el klasszikókra gondolt, mint az európai futball szereveződésének alapköveire, ez alighanem mindenkinek egyértelmű, aki látta Platinit a 2009-es Barcelona-Chelsea BL-elődöntő odavágóján közvetlenül Laporta mellett csapkodni a karfát a kimaradt katalán helyzetek után. Ez persze nem baj, csak nem árt leszögezni mindjárt az elején, a tisztánlátás végett.
És bár most végeláthatatlanul sorolhatnánk a Barca-Real párosítás gyönyörűségét mantrázó nyilatkozatokat, emlékezhetnénk Puskásra, Cziborra, Kocsisra, Butruaguenóra, Sanchezre, Ronaldinhora vagy épp Romárióra, mi inkább egy olyan oldalát igyekszünk kidomborítani a párharcnak, amit nem boncolgat naponta a sajtó.
Jelesül azt, hogy ha a Barca és a Real dominanciája nem enyhül, ha nem csillapodik az el klasszikók okozta láz, a spanyol bajnokság egészen egyszerűen elértéktelenedik. Mondhatnánk sarkosan, hogy bohócligává válik, de egyrészt ez egy igencsak megfoghatatlan fogalom, másrészt pedig ott azért még talán nem tartunk, hogy a skót bajnoksághoz kezdjük el hasonlítgatni a La Ligát.
Bár, ha pusztán a tendenciákat nézzük, pár év múlva akár ez is megeshet.
Ha egészen csupaszon, pusztán a számok tükrében vizsgáljuk a jelenséget, azt kell lássuk, a La Ligában meglehetősen mély változások mentek végbe. A 2002/2003-as szezonban például még hárman versengtek a bajnoki címért, a Madrid legnagyobb riválisa a Real Sociedad volt, mögöttük pedig közvetlenül ott toporgott a Deportivo is. A Barca csak a hatodik helyen strázsált, a negyedik BL-helyre általános elképedésre a Celta Vigo futott be, a Valencia pedig ötödik lett. A bajnok Real 78 egységet gyűjtött be, a bronzérmes Depor 72-őt - jól jegyezzük meg ezt a hat pontos differenciát, egyhamar aligha találkozunk vele megint az első és harmadik között.
A bajnok és a bronzérmes közötti pontkülönbség a La Ligában, 2003-2011
Adva volt tehát egy bajnokság, amelyben minden évben legalább 3-4 csapat pályázott eséllyel a bajnoki címre, megint 3-4 pedig szeretett volna odaférkőzni a dobogóra, ezzel együtt pedig a nemzetközi porondra. A BL-selejtezőt érő negyedik hely eléréséhez például 2004 és 2011 között sorendben 70, 62, 68, 66, 64, 67, 63 és 62 pontra volt szükség, az Atletico kiemelkedő 2009-es szezonját kivéve nem nehéz észrevenni a tendenciát: a bajnoki címhez szükséges pontok egyre csak gyarapszanak, miközben egyre gyatrább mérleggel is oda lehet kerülni a BL-húsosfazék közelébe. Csak összehasonlításképpen: 2006-ban még egy Osasuna is össze tudott szedni 68 pontot a bajnokságban, amivel negyedik lett, tavaly ez már csak három csapatnak sikerült – a Barca 96, a Real 92, a Valencia 71 ponttal zárt a tabellán.
A mezőny tehát a 3. és a 20. hely között egyre kiegyenlítettebb, a két nagy viszont sztratoszférai magasságokba emelkedve lassan már külön osztályt alkot. Hogy aztán ennek az átrendeződésnek mi a pontos oka, vagyis mennyiben ludas a Real és a Barca kiemelkedése, és mennyiben az ún. üldözőboly folyamatos gyengülése, szinte lehetetlen megmondani, egy azonban bizonyos, a két folyamat bizonyos értelemben egymást gerjeszti. Minél több pénzt kasszíroz és minél sikeresebb a Barca-Real duó, annál gyámoltalanabbnak és gyengébbnek tűnnek az üldözők; és minél inkább elsüllyed az adósságban a Valencia vagy a Villarreal, annál könnyebb lesz kiemelkednie a Real-Barca duónak.
A kettősség alapja a már sokszor emlegetett TV-közvetítési jogdíjak elosztása: a Real és a Barca külön-külön is nagyobb összeget szakít ki a közös a tortából, mint a másik 18 csapat együttvéve. A két gigaklub által realizált jogdíj-bevétel európai szinten is kiemelkedő, cserébe viszont a spanyol liga lassan örökös harmadikjával, a Valenciával megesik az a csúfság, hogy kevesebb pénzt tesz zsebre, mint Angliában a Blackburn vagy a legutóbb csont nélkül kieső West Ham.
Úgy látszik tehát, hogy a liga tudatosan jár el, érdekében áll ugyanis egy kiemelkedően erős Real-Barca kettős fenntartása, sőt, olyan komoly hazai versenyelőnyöket biztosít a két csapat számára, hogy azoknak Európában is alig legyen ellenfelük. Cserébe viszont hagyja elsorvadni a belföldi riválisokat, évek óta vegetál a Valencia, sztárjai kiárusítására kényszerül az Atlético, a Sevilla vagy a Villarreal is, olyan szimpatikus és sikeres kiscsapatoknak pedig, mint korábban az Alaves, a Celta vagy épp a Sociedad, híre-hamva sincs.
A bajnok és a bronzérmes közötti pontkülönbség Európa top-bajnokságai esetében (2010/2011)
Rövid távon persze koronázhatja siker a koncepciót, a Real és a Barca zsinórban és felváltva hozhatja a BL-címeket a La Ligának, tágabb időintervallumon értelmezve azonban a bajnokság derékhadának kivéreztetése csupa negatív hatást erősít fel, amelyeknek, ha nem szab gátat a liga, akár még az uralkodó kettős is áldozatává válhat.
Gondoljunk csak bele, kit fog érdekelni a spanyol bajnokság akkor, ha a következő jónéhány esztendőben is folytatódik a 2008/2009 óta egyre markánsabban erősödő folyamat, miszerint piros betűs ünnepnap, ha valaki pontot, netán pontokat rabol a Barca-Real kettős valamelyike ellen. Az unalmas meccsek előbb a külföldi, majd honi drukkereket fogják elriasztani, egy Málaga-Valencia a harmadik helyért pedig hiába remek mérkőzés, az igazán nagy piacokon (például Kínában) nem sokakat érdekel.
Erős utópia, de szélsőséges esetben akár az is megtörténhet, ami Skóciában: ott a Rangers és a Celtic véreztette ki a bajnokságot szisztematikusan, melynek eredménye előbb az lett, hogy a minimális eladhatóság érdekében át kellett szervezni a lebonyolítást (ennek köszönhető az idényenkénti négy Old Firm), mára azonban odáig jutottunk, hogy sem a Rangers, sem a Celtic nem esélyes a BL-főtáblára jutásért vívott selejtezőkön, a bajnokság pedig csupán 18. az UEFA ranglistáján, közvetlenül Ciprus és Izrael mögött.
Spanyolországban ráadásul nagyon mély a gazdasági krízis, a kis- és középvállalkozói szektor gyakorlatilag halott, a klubok képtelenek szponzort találni maguknak, a játékosokat nem tudják fizetni, az egyre inkább eladósodó lakosság pedig nem engedheti meg magának, hogy mérkőzésre járjon. A 21%-os munkanélküliség (amely a fiatal diplomások arányában akár 55 % is lehet!) pedig jelzi, hogy a bajokkal hosszú távon is számolni kell.
Ismerjük Puskás mondását: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.
Spanyolországban most csak két klubnál van nagy pénz, csak két klubnál van nagy foci. És bár egy ideig még biztosan élveznénk a folyamatos el klasszikó-nézést, azért összességében a szívünk szakadna meg a spanyol bajnokságért. Ugye?