Otromba tréfának hathat, mégis igaz: olykor semmiből eldurranó véletlenek egész klubok, országok, sőt az egyetemes futball sorsának kerekén fordíthatnak nagyot. Elég egy rosszkor elcsattanó méretes saller, egy kétbalkezes kapus, egy elmélázó partjelző vagy egy ziccerben röhejesen nagyot hibázó csatár. Mi lett, volna, ha…?

Aligha akad olyan szurkoló a világon, akinek a fejébe legalább egyszer ne fészkelte volna be magát a bűnös gondolat: mi van, ha…? Főleg, ha éppen a kedvenc csapatunk kap gólt az ellenfél le nem fújt szabálytalanságát követő támadásból, ha egy tévesen megítélt partdobás utáni lecsorgóból egyenlít ki az ellen, vagy éppen a hosszabbítás ki tudja miért elrendelt hosszabbításában lövi ki valamelyik kapanyél harmincról a hosszú felsőt. Mi lett volna, ha lefújja?

Érdemes néha elmélázni az ilyen eseteken.

Bizonyára megteszik ezt a legnagyobbak is, merthogy az a nagy helyzet, hogy a legtöbbjük karrierjében biza’ megvan a maga szerepe az átkos véletleneknek. Hogy mást ne mondjunk, Sir Alex Ferguson, José Mourinho vagy épp Franz Beckenbauer és a Bayern is elrebeghet néhány imát, ha jobban belegondol abba, mi is kellett ahhoz, hogy mára a sportág legnagyobb alakjai között emlegessék őket.

Az azóta már lovaggá ütött Alex Ferguson például első három szezonjában semmit nem nyert a Uniteddal, az Old Trafford körüli pubok lelkes látogatóiban pedig lassan de biztosan kezdett megfogalmazódni a gondolat, mely szerint a vörös képű skótnak ideje újabb munkahely után néznie. Eleinte csak három-négy sör elfogyasztása után merült fel az ötlet, aztán viszont elkezdődött a szezon, és láss csodát, a Ferguson-legénység nyolc meccses nyeretlenségi sorozattal indított, közte pedig még a lesajnált városi kistesótól is beszedett egy ötöst. A következő, Nottingham elleni FA-kupamérkőzés kimondva-kimondatlanul Fergie hattyúdalának volt szánva, Damoklész kardja nem is a skót feje fölött lebegett, hanem a torkát masszírozta. Aztán csodák csodájára érkezett egy 20 éves suhanc, bizonyos Mark Robins, hogy a pokol tornácának utolsó bugyraiból előtörve szerezze meg a United győztes gólját.

A szezon persze önmagában ettől még nem lett megmentve, a bajnokságban elért tizenegyedik hely nem az a performansz, amit arrafelé standing ovation-nel jutalmaznak a szurkolók. Ferguson azonban kapott még egy utolsó esélyt, nekifuthatott az FA-kupa döntőjének, ahol viszont mai ésszel szinte felfoghatatlan módon csapatának fikarcnyi esélyt sem adtak az Ian Wrighttal rohamozó Crystal Palace ellenében.

A rendes játékidő sem volt akármi, egy kettő-kettes pszichothriller bontakozott ki a kilencven perc alatt, az igazi truváj viszont a hosszabbításban jött el: a Palace újra megszerzi a vezetést, Ferguson pedig gondolatban már az önéletrajzát fogalmazgatja, amikor beüt a ménkő. Mark Hughes kiegyenlít, kiharcolja az újrajátszást, ahol csodák csodájára győz az MU, indulhat a KEK-ben, amit aztán a következő évben általános elképedésre meg is nyer. Innen pedig már nincs megállás, jönnek a Ferguson-fiókák Butt-tól Keane-n át, Scholes-ig és Beckham-ig; Sheringham és Solskjear valószínűtlen góljaival a BL is megvan, hogy aztán kilenc esztendővel később John Terry csússzon el a sorsdöntő pillanatban, és a második is összejöjjön. Az egész hét percen múlott.

Ennél is banálisabb véletlen vezetett azonban egy másik igazi legenda, a magát Sir Alex méltó utódaként is sokszor aposztrofáló José Mourinho felemelkedéséhez és igazi befutásához. Ahhoz, hogy a Porto általános meglepetésre BL-t nyerjen, majd edzője lelépjen a Chelsea-hez és Abramovics pénzét felhasználva történelmet csináljon.

Történt ugyanis, hogy a még Ruud van Nistelrooy vezette Manchester a BL-nyolcaddöntőjében az előző szezon UEFA-kupájának győztesét, a Portót kapta ellenfélül. Sir Alexék annak rendje és módja szerint elkönyvelték a biztos továbbjutást jó előre, bár talán felfoghatták volna intő jelként, hogy a Sárkány-stadionban Benni McCarthy duplájával a Porto tudott győzni. Ott volt persze az idegenben szerzett góljuk, ami a számok nyelvén annyit jelentett, az MU-nak pontosan elég egy 1-0-s siker hazai pályán a továbbjutáshoz.

Annak rendje és módja szerint érkezett is Scholes gólja, a United vezetett és továbbjutásra is állt, még az sem borzolta huzamosabb ideig a kedélyeket, hogy Scholes második gólját a játékvezető tévesen les miatt nem adta meg. A hosszabbításban azonban beütött a krach: a Porto harmincöt méterről végzett el szabadrúgást, az erős, de középre tartó lövést Howard érthetetlen módon nem oldalra, vagy fölé, hanem inkább középre ütötte - ott pedig csak Costinha érkezett, aki könnyedén talált az üres kapuba (1-1). Továbbjutott a Porto, majd meg is nyerte a meglepetésekben bővelkedő sorozatot; Mourinho megdicsőült, majd azonnal tovább is állt a Chelsea-hez, ahol már Special One-ként mutatta be saját magát. Pedig elég lett volna, ha a bíró megadja Scholes gólját, vagy épp Howard nem tenyerel középre egy védhető lövést, és máris teljes más a leányzó fekvése…

Az sem mindennapi történet, ahogyan Franz Beckenbauer és a Bayern München egymásra talált, majd együtt a csúcsra jutott. Abban az időben ugyanis Münchenben az 1860 számított a nagyobb klubnak, a lassan kamasszá cseperedő kis Franz is a világoskékek szurkolója volt akkoriban. Olyannyira, hogy minden álma az volt, hogy az 1860 mezében futballozhasson, szóban ráadásul már meg is született a megállapodás: még pár meccs a szintén helyi München SC színeiben, majd Beckenbauer hiavatlosan is 1860-játékos lesz.

Igen ám, de utolsó mérkőzését éppen az idolok ellen kellett játszania az ifjúsági kupadöntőben. Ez persze még nem lett volna nagy probléma, az meg aztán pláne nem, hogy a támadó középpályásként rohamozó Beckenbauer úton-útfélen bohócot csinált az 1860 védelméből. Az átkos véletlen akkor csapott le, amikor az ellenfél egyik fedezete megunta az okítást, és Beckenbauer ötödik jó csele után nemes egyszerűséggel felpofozta a szemtelenül tehetséges suhancot. A későbbi Császár aztán ezen a legenda szerint annyira berágott, hogy azonnal le is tette a nagyesküt, ő aztán gebedjen meg, de soha nem fogja magára venni az 1860 mezét. Nem is vette, elment inkább az akkor még meglehetősen komolytalan Bayernhez, hogy aztán zsinórban három BEK-et nyerjen velük, és olyan márkává tegye őket, ami mai napig meghatározza a német futball fejlődését. Az 1860 közben évek óta a másodosztályban porosodik, és alig tudja összekuporgatni a pénzt a fényűző Allianz-Aréna bérleti díjára.

Kevesen tudják, de az is csak egy otromba véletlenen múlt, hogy 1984 őszén a Videoton azóta is példátlan menetelésbe fogjon az UEFA-kupában. A fehérváriak az első körben a Dukla Prahával akadtak össze, hazai pályán meg is szerezték a vezetést, az utolsó percben azonban egy mintaszerű csehszlovák támadás után Vizek előtt ott maradt a labda és az üres kapu is… Ő azonban hibázott, a Vidi pedig továbbment, a többit tudjuk. De az is megérne egy misét, hogy vajon mennyire befolyásolta a Manchester United hozzáállását a Vidivel szemben vívott párharchoz az a tény, hogy ők ugyanennek a kupának az első fordulójában már játszi könnyedséggel kisöpörték a Győrt. Lehet, hogy ha kicsit szorosabb az a párharc, vagy nem is az ETO az ellenfél, nem gondolja úgy a Vörös Ördögök vezetősége, hogy elég másfél órával a meccs előtt megérkezni Sóstóra, kihagyva ezzel az ottani edzés lehetőségét… Persze ez ma már történelem.

Mint ahogyan az is, ahogyan és amikor Roman Abramovics a Chelsea tulajdonosa lett. 2003-ban ugyanis a jó orosz úgy válogatott a PL-klubok között, mint más ember a halpiacon, nem számított neki, hogy mit és mennyiért vesz meg, csupán az volt a lényeg, hogy leendő csapata szerepeljen a BL-ben. Erről viszont csak az utolsó forduló Chelsea-Liverpool rangadója döntött, ahol is a kékeknek nyerniük kellett Houllier csapata ellen, ha a következő szezonban egy tálból akartak cseresznyézni a kontinens elitcsapataival.

A Liverpool volt talán egy hangyányival esélyesebb, ennek megfelelően meg is szerezték a vezetést Hyypia góljával. A Chelsea azonban egészen valószínűtlen feltámadást hozott össze, előbb az a Desailly egyenlített, aki korábban 221 mérkőzésen csak hatszor volt eredményes a klub színeiben, majd Grönkjaer esett hanyatt úgy lövés közben, hogy az éppen jó volt a Chelsea-nek. A kékek tehát kivívták a BL-szereplés jogát, Abramovics megnyitotta a pénzcsapot, az együttest pedig sokan azóta már az európai élcsapatok között tartják számon.

Az ilyen történetektől persze hemzseg a magyar futball-történelem is, kezdve az ’54-es vb-döntőtől (mi történik, ha korábban nem verjük 8-3-ra a nyugatnémeteket, vagy épp Puskás nem sérül meg?), Nyilasi és Törőcsik 1978-as kiállításán, az 1982-es Czernyiatynski gólon át egészen a szovjetek elleni 0-6-ig.

Ennél is érdekesebb persze, hogy hogyan alakul a legendás van Gaal-féle Ajax sorsa, ha 1993-ban a Dunkerque elég pénzt ajánl bizonyos Jean-Marc Bosmanért, akit elenged a klubja - így pedig a játékos sem akaszt történelmi jelentőségű pert az UEFA nyakába. Könnyen lehet, hogy nincsen egy országból négy résztvevővel felduzzasztott, igazi elitista BL-csoportkör, könnyen lehet, hogy nincsen galaktikus Real, de az is meglehet, hogy Messi sem igazol 12 évesen a Barcába. Nem nehéz belátni, megint egy fatális véletlenen múlt az egyetemes labdarúgás jövője.

Éppen úgy, ahogyan 1982-ben Schumacher nem kiállításánál, 2008-ban Terry elcsúszásánál (mert mi lenne akkor most Avram Granttal?), vagy 1986-ban Maradona szólójakor.

A futball kiapadhatatlan kincsesbánya.