Liechtenstein. A nagyhercegség nemzeti csapata az éppen aktuális EB, vagy vb-sorsoláskor szinte valamennyi ország kívánságlistáján szerepel, hiszen ,,sokadik kalaposként” kellemes kikapcsolódás játszani ellene. Nem mindig – és nem mindenkinek. A litvánoknak például egészen friss emlékeik lehetnek arról, milyen az, amikor egy miniállam futballválogatottja maximálisan felszívja magát. Az egy hónappal ezelőtt zárult selejtező-sorozatban Liechtenstein ugyan az utolsó helyen végzett csoportjában, ám a spanyolok (6-0, 4-0) kivételével valamennyi ellenfelét megizzasztotta. A csehek kétszer 2-0-s győzelme korántsem nevezhető magabiztosnak, a skótok mindkét meccsen szenvedve nyertek (1-0, 2-1), a már említett litvánoknak pedig az a sikerélmény sem adatott meg, hogy legalább egy góllal elkeserítsék a lelkes (fél)amatőröket (0-2, 0-0). Aki tehát pénteken este a Puskás Stadionban a San-Marino elleni futballshow reprodukcióját várja, az nem biztos, hogy maradéktalanul megkapja, amire számít. A két válogatott FIFA-ranglistás helyezése alapján benne van ugyan a pakliban a magyar gólparádé, ráadásul válogatottunknak "sara" is van a feledhető, már-már kiábrándító finn 0-0 miatt, kérdés az, hogy a több helyen megváltozott, de tartalékosnak így sem nem nevezhető nemzeti tizenegy képes lesz-e felpörögni legalább a saját szintjére. Ha igen, akkor az alkalomhoz méltó meccset játszhat, egyben új lehetőségek nyílhatnak meg Egervári Sándor előtt – már ami az eddig perememberekként nyilvántartott labdarúgók beépíthetőségét illeti.

Mindemellett nem árt majd figyelni az ellenfélre sem. Arra a válogatottra, amelyik a magyar futball egyik világraszóló kudarcát okozta. Bő tizenkét esztendeje Vadúzban valami olyasmi történt, ami ha számszerű eredményében nem is, de az 1997-es jugoszlávok elleni világbajnoki pótselejtezőhöz (1-12), vagy az 1986-os irapuatói szovjet kivégzéshez (0-6) hasonlítható. 1998 márciusában Bicskei Bertalan vette át a szövetségi kapitányi posztot, és csakúgy, mint tavaly Egervári, ő is megfiatalított kerettel kezdte el a munkát. Abban az esztendőben csak Portugália tudott nyerni ellenünk, emellett hat győzelem és két döntetlen jelezte, hogy az átalakítás sikeres volt. A következő év tavaszát még veretlenül zárta a csapat, igaz, csak egyszer tudott nyerni, éppen Liechtenstein ellen. A parádés 5-0, majd a négy nappal későbbi Szlovákiában elért döntetlen, megspékelve az angolokkal szembeni barátságos 1-1-gyel már-már eufórikus hangulatot generált az országban, felcsillant a remény, hogy ott lehetünk a 2000-es, holland-belga közös rendezésű Európa-bajnokságon. Aztán három hónap alatt elsötétült minden, fagyossá vált a hangulat – pedig meleg nyarunk volt. Vereség Romániában, itthon a szlovákoktól, majd felkészülési mérkőzés címén hazai pályán ikszeltünk a moldávokkal, de ami mindennél fájóbb és kínosabb, az a szeptember 4-ei nagy semmi… Személyesen élhettem át a szégyent, Bicskei mérkőzés utáni dühkitörését, ami az öltözőből kiszűrődve oly mértékben betöltötte a folyosót, hogy a liechtensteini "munkások" visszafogottnak korántsem nevezhető üdvrivalgását is tökéletesen elnyomta. Napokig rólunk beszélt Európa, hogy milyen szövegkörnyezetben, azt most nem részletezném. Hét esztendővel később, igaz, akkor csak klubszinten, de ismét belénk rúgtak a vadúziak, akkor UEFA-kupa-selejtezőn rámoltak be négyet a Megyeri úton az Újpestnek. S hogy milyen a sors…A lilák edzőjét Bicskei Bertalannak hívták, akkor ült először és utoljára az újpesti kispadon, azonnal lemondott a meccs után.

A két fenti esemény természetesen nem varrható az idén július 16-án elhunyt, nemzetközileg is elismert kiváló szakember nyakába, mint ahogy párhuzamot sem érdemes keresni az akkori és a jelenlegi magyar-liechtensteini randevú között. A fájó emlékek felemlegetésének pusztán figyelemfelkeltő célja van, elég annyit megjegyezni miheztartás végett: pénteki ellenfelünk annyira azért nem amatőr, hogy egyszer-egyszer ne tudná megszorongatni az igazi profikat - feltételezve persze, hogy a magyar válogatott játékosaira a szó szoros értelmében illik a jelző.

A 99-es vadúzi vesszőfutásnak nálunk egyetlen túlélője van - Király Gábor. A kapusunk ugyan nem kapott gólt azon a meccsen, a 13. válogatottsága azonban nem hozott szerencsét, azóta már a 85.-re készül. A jelenlegi liechtensteini keretben viszont majdnem félcsapatnyi olyan futballista van, aki játszott azon a bizonyos mérkőzésen. Öten emlékezhetnek ránk, a kapus Peter Jehle, a Stocklasa-testvérek, Michael és Martin valamint Thomas Beck és Mario Frick. Utóbbi egyébként ikonnak számít a liechtensteini labdarúgásban, a 37 esztendős csatár a 103 válogatottságával abszolút csúcstartó, és hogy még mindig nem lehet leírni, azt legutóbb Glasgowban igazolta. Az egy évvel ezelőtti Eb-selejtező maga lehetett a pokol a skótok számára, Frick a második félidő legelején vezetést szerzett a Hampden Parkban, és bár negyedóra múlva jött az egyenlítés, a győztes gól a 97(!) percben esett.

Szóval, van még kire és mire figyelni a Puskás Stadionban, s bár ezúttal a tétet nem pontokban mérik, a magyar válogatott maga által kivívott pozitív megítélése, annak megtartása és tovább erősítése legalább annyira fontos. Nem beszélve arról, hogy mégis csak emlékmeccsről van szó. A Császár egy örömfocit igazán megérdemelne.