Olaszország legnagyobb tésztagyártó cége, a Barilla több mint százharminc éves múltra tekint vissza – nem nagy csoda tehát, hogy a vállalkozás tulajdonosának tekinthető Barilla családnak sikerült annyi pénzt felhalmoznia az idők során, hogy Paolo névre hallgató csemetéjük autóversenyzői álmait megtámogassa kicsit. A leendő örökös 1976-ban kezdett autóversenyezni, és szépen végigjárta a szamárlétrát (nyilván dollárezrekkel a farzsebében nem volt túl nehéz dolga) mielőtt 1985-ben megnyerte a Le Mans-is 24 órás futamot. A sportautók világában ekkor már elismert versenyzőnek számított, és talán az is maradt volna élete végéig, ha nem tart ki konokul gyerekkori elhatározása mellett: be akart kerülni a Formula-1-be, semmi más nem érdekelte.

Visszatért tehát a formaautók közé, Japánba utazott, hogy a helyi F-3000-es szériában helyezkedjen el. Akkoriban a távol-keleti széria meg igencsak színvonalasnak számított, hogy mást ne mondjak, 1991-ben Heinz-Harald Frentzen is azért hagyta ott a Schumacher és Wendlinger nevével fémjelzett Mercedes sportautó-csapatot, mert úgy vélte, a japán versenysorozatból hamarabb a Formula-1-ben köthet ki.

Barillát az együléses versenyutók világában nem annyira az eredményei, mint inkább a pénze tették ismertté, 1989-ben a Minardi némi szponzori pénzért cserébe hajlandó volt neki tesztpilótai állást biztosítani. A Japán Nagydíjon aztán (talán a sors fintora?) eljött az igazi megmérettetés ideje is, a gárda első számú versenyzője, Pierluigi Martini ugyanis megsérült, és a helyére Barillának kellett beugrania. Élete első F1-es versenyén a 19. helyre kvalifikálta magát, de vasárnap már nem rajtolhatott el: kuplunghiba miatt egy kört sem tehetett meg.

1990-re már, mint hivatalos versenyző készülhetett, természetesen a Minardi színeiben. Az idény szerfelett jól indult az olasz gárda számára, Martini Phoenixban kis híján a pole-ból indulhatott, de Barilla is ekkor élte F1-es karrierjének legszebb hónapjait. Imolában pályafutása csúcsára ért 11. helyével, s mindenki azt hitte, pénzének és rutinjának köszönhetően évekre bebetonozza magát a Száguldó Cirluszba. Nem így történt, a milliomos-csemete ugyanis nem érezte jól magát a Forma-1-es taposómalomban, túlságosan érzelgősnek bizonyult ahhoz, hogy hosszú távon sikeres lehessen. Csalódásokból bőven kijutott neki, mert a Minardi 1990-es versenygépe bár gyors volt, megbízhatónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhették a korabeli szakírók.

A szezon utolsó két futamán már nem is ő ült a második számú Minardiban, a csapat ugyanis menesztette őt, és honfitársát, Gianni Morbidellit ültette a helyére. Új csapatot már nem keresett magának, az évad végén bejelentette visszavonulását.

Ma már nem szívesen emlékszik az F1-es időkre, s ő maga is elismeri: a Száguldó Cirkusz nem az ő terepe volt. „ Karrierem egyik legrosszabb periódusa volt az F1-ben eltöltött egy év, egyszerűen nem nekem való az a közeg. A Formula-1-ben a balszerencse a munka része, én viszont ezt képtelen voltam feldolgozni; egy-egy peches verseny, kiesés, motorhiba után nem tudtam továbblépni, hanem hetekig rágtam, emésztettem magam. Nem én voltam a kor versenyzőideálja, az biztos, hiszen akkoriban általános jelenség volt, hogy csak 7-8 autó fejezi be a futamokat.”

Barilla tehát mindössze harminc esztendősen hátat fordított az autósportnak, és visszament a családi vállalkozásba dolgozni. Az olasz üzletember ma is úgy véli, jól döntött, hogy nem versenyzett 36 vagy 40 éves koráig, a határait ugyanis egy szezon alatt is pontosan megismerte, ráadásul valóra válthatta gyermekkori álmát. „Kudarcot vallottam, ez egyértelmű volt számomra, úgy éreztem nincs értelme tovább erőltetni azt, ami nem megy” - nyilatkozta később.

Húsz évvel a történtek után már nem gondol nap, mint nap az autósportra - a világ legnagyobb tésztagyárának alelnöke, s két testvérével közösen vezeti a vállalatot. Ő a Barilla negyedik generációjához tartozik, s cége évente tízmilliárd tálnyi tésztát gyárt, miközben éves forgalma 1000 milliárd forintnyi. Paolo feladata a vállalat arculatának kialakítása, a marketing-részleg felügyelete, de kiveszi a részét a termékpolitika kidolgozásából is.

„A legnagyobb különbség az üzlet és a Formula-1 között az adrenalin. Itt nincs kéthetente verseny, nem tudsz folytonosan versenyezni önmagaddal, nem láthatod meg gyorsan, hogy mire is vagy képes. Egy két-vagy hároméves üzleti ciklust össze sem lehet hasonlítani egy időmérős gyors körrel - viszont mind a kettő végén láthatod, milyen munkát végeztél. Bár eltávolodtam a versenyzéstől, a vezetői ösztönök munkálkodnak bennem - s ilyenkor hálát adok az égnek, hogy versenyezhettem a Formula-1-ben.”