A labdarúgás szabályai

Lesni, vagy nem lesni - egy szabályváltoztatás háttere

  • Kele János

Nincs még egy olyan szabály, talán az egyetemes sportéletben sem, amit annyit szidnának és átkoznának, mint a futballban a les intézményét. A legtöbb szurkoló számára a kissé érthetetlen és bonyolult szabályrendszer pusztán a támadójáték felesleges elgáncsolásának tűnik, egyfajta ünneprontó kárörvendésnek, amivel voltaképpen megfosztják a szurkolót a gólparádé élményétől. De vajon ez az igazság?

Kassai

Én magam azt mondom, egyáltalán nem, a jelenleg érvényben lévő lesszabály minden valószínűség szerint a valaha volt egyik legjobb dolog, ami a futballal történt, több neves szakértő szerint is több tíz évvel hosszabbította meg a játék élettartamát. Mert ne is vitassuk, a futball bizony jókora hullámvölgybe került a kilencvenes évek közepére, két botrányosan rossz játékot hozó világbajnokság jött egymás után (1990 és 1994), s sokan már arról kezdtek pusmogni, hogy a futball evolúciója a végéhez ért, nincs hová fejlődni, a játék megfojtotta önmagát. Elképesztő, de én magam is rengeteg helyen olvastam, hogy az akkoriban születő írások többsége arra mutatott rá, a labdarúgás az 1974-es világbajnoksággal a csúcsra jutott, minden további változtatás már visszafelé mutatta az irányt. Ez persze éktelen nagy badarság, hogy miért, arra nem térnék most ki részletesen – legyen elég annyi, hogy a szép futballal karöltve szerintem az előre mutató fejlődés fogalma sem definiálható önkényesen.

Még mielőtt rengetegen nekem ugranának, és rámutatnának arra, hogy milyen elképesztő mennyiségű játékvezetői tévedést generált a 2005-ben bevezetett megreformált lesszabály, hadd jegyezzek meg valamit. Az újítás legnagyobb előnye abban rejlik, hogy következetes, és megfelelő alkalmazása esetén feltétlenül a támadóbb szellemben fellépő csapat jár jól, szinte lehetetlenné válik a lescsapda alkalmazása és azok az együttesek is pórul járnak, amelyek tíz emberrel tömörülve bekkelnek, és majd’ széttöri a hátukat a háló. Hogy egészen közérthető legyek: a 2005-ös lesszabály alkalmazása minden bizonnyal igen nagy szerepet játszik abban, hogy a Barcelona olyan pazar szezonokat hagy maga mögött, amilyeneket – annak ellenére, hogy játékosaik inkább technikailag mintsem fizikálisan nőnek ellenfeleik fölé.

Egy kis lestörténelem

Az egyetemes futball-történelem jelenlegi tudásunk szerinti első szabálykönyve 1863-ban látott napvilágon, hol másutt természetesen, mint a sportág szülőhazájában, Angliában. Az FA által kiadott könyvecske szerint akkor beszélhetünk lesről, ha a játékos a labda előtt helyezkedett a passz kézhez vételének pillanatában. Jól látható, hogy a kezdeti szabályozás szinte nyílt hadüzenet volt a passzjáték ellenében, mindemellett viszont tevőlegesen hordozta a rögbiből átvett beidegződéseket, miszerint csakis hátrafelé lehet passzolni a játékszert. Innen nézve már korántsem tűnik annyira valószínűtlennek az angolok majdnem másfél évszázados „passzfóbiája” – már a kezdetek kezdetén is az volt ugyanis a felállás, hogy az angolok íveltek, az ellenfelek pedig passzoltak. A történelem első hivatalos válogatottak közötti futballmérkőzése is ebben a szellemben zajlott le 1872-ben: Anglia és Skócia hiába birkózott egymással, végül 0-0-ra végződött a meccs. Nem csak két ország, hanem két stílus között is.

Az első, 1863-as szabály használhatatlanságát,  és maradiságát jól mutatja a tény, miszerint már három év elteltével módosítani kellett rajta – 1866-ban jött ugyanis a változtatás, mely arról rendelkezett, hogy nincsen lesen a játékos akkor, ha a labda átvételének pillanatában legalább három ellenfél játékos van közte és az elérni kívánt gólvonal között. Ez még mindig igen szigorú szabályozásnak számított, ám már nyílt is az első kiskapu: akkor is szabályosnak minősül az akció, ha a támadó és a gólvonal között nincsen meg a szükséges három védő, ám a gólszerzésre törő csatár a labda vonala mögül indul. 1873-ban aztán újabb módosítás jött (aki összefüggést vél felfedezni az 1872-es skótok elleni égés és a szabályváltozás között, jó nyomon jár), ettől kezdve vált hivatalossá,hogy a les elbírálásánál nem a labda átvételének, hanem az elrúgásának pillanata számít. Nem nehéz észrevenni, öles léptekkel haladunk a mai normák felé.

Anglia-Skócia
A futball-történelem első válogatott mérkőzésén (Skócia-Anglia) a szekérderéknyi támadó ellenére 0-0-ás döntetlen született, 1872. november 30-án. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és ahogy Hidegkuti megmondta: "egyre többen állnak a labda mögé, mint elébe.."

1903-ra már odáig jutottak az angol elődök, hogy eloszlattak szinte minden félreértést a lessel kapcsolatban, s kimondták: „nem követ el szabálytalanságot egy játékos önmagában azzal, hogy lesen tartózkodik; pusztán abban az esetben, ha ezzel tevékenyen befolyásolja a játék menetét.” Tehát, ha zavarja a védőket, kitakarja a labdát a kapus elől, vagy éppen lefog három bekket. A tétlen les önmagában tehát már több, mint száz évvel ezelőtt sem számított szabálytalanságnak. Innentől még inkább felgyorsultak az események: négy évvel később kimondták, hogy csak az ellenfél térfelén tartózkodó játékos lehet lesen; majd 1921-ben azt is, hogy bedobás esetén érvényét veszti a lesszabály.

Az élet azonban már ekkoriban sem volt fenékig tejfel, hiba végeztek korszakos munkát a szabályalkotók, az edzők és a játékosok fejében már akkor is csak az járt, hogy hogyan lehetne kiskapukat találni az érvényben lévő szabályozáson. Mivel az alap továbbra is az volt, hogy a támadó és a gólvonal között három védőjátékosnak kellett helyet foglalnia a passz pillanatában, nem nehéz belátni, hogy rengeteg csapat kezdte alkalmazni a lescsapdát. A csapdának ugyanis megvolt az az előnye, hogy nem kényszerítette tökéletességre a védekező csapatot – ha egy hátvéd bent ragadt, még nem történt semmi, a támadó így is úgy is lesre szaladt, anélkül, hogy bármit tehetett volna ellene.

Az 1920-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a szabály alapjai tarthatatlanok, ugyanis vészes fogyásnak indult a gólok száma. A Notts County vagy éppen a Newcastle United tökélyre fejlesztette a lesre állítás tudományát, szinte nem volt olyan mérkőzés, hogy nem fosztotta volna meg góltól az ellenfelüket a játékvezető. A pohár akkor telt be, amikor a Newcastle 1925 februárjában a Bury elleni meccsen sorozatban hatodszor is gól nélküli döntetlent játszott – miközben a bajnokság meccsein a gólátlag 2,58 alá esett vissza. A nézőszámok drasztikusan csökkentek, a játék egysíkúvá, unalmassá vált, az FA-nek tehát cselekednie kellett. Nem is ült hát tovább elégedetten a babérjain…

Az 1925-ös változás

Az angol szövetség két megoldási javaslattal is előállt a probléma megoldása érdekében. Az első változat arról szólt, hogy az eredetileg előírt három védőjátékossal ellentétben kettőnek kellene a támadó és a gólvonal között tartózkodni a passz pillanatában ahhoz, hogy ne beszélhessünk lesről; a másik tervezet pedig arról beszélt, hogy mind a két térfélen a kaputól 40 yardra meghúzott vonal mögött a támadóra nem vonatkoznak a lesszabályok. Mondanom sem kell talán, de rendkívül igazságos döntés született – az FA mind a két tervezetet egy-egy félidőn át tesztelte egy bemutató mérkőzésen, s végül az előbbi mellett döntött. A nemzetközi testület is elfogadta a változtatást, és az 1925/1926-os szezont már az új szabályok szerint játszották a csapatok.

A gólátlag egy csapásra 3,7 fölé kúszott, de az igazi nyereség nem is ez volt, sokkal inkább a taktikai sokszínűség kivirágzása. 1925-öt követően, az új lesszabálynak köszönhetően jöhetett létre Herbert Chapman legendás WM-rendszere, amely voltaképpen minden mai formáció ősatyja; de nem kis mértékben a szabályrendszer liberalizálásának köszönhetjük azt is, hogy az 1960-as évekre meghonosodott a futballban a területvédekezés, abból kinőve pedig éveken át csodálhattuk Viktor Maszlov Dinamóját, vagy éppen Rinus Michels Ajaxát és holland válogatottját. A kocka el volt vetve - és mindig akadt olyan géniusz, aki felkapva azt, hatost pörgetett vele.

1990 után

Mint azt a bevezetőben is említettem, az 1990-es világbajnokság feltűnő gólínsége felnyitotta a vezető korifeusok szemét az ügyben, hogy a lesszabállyal valamit kellene kezdeni. A hagyománytisztelet persze nagy úr, nincs az az ember a futball környékén, aki szívesen vállalná magára, hogy belenyúl egy 1925 óta gyakorlatilag változatlanul érvényben lévő szabályba, így aztán nem is történt nagy vérfrissítés - viszont az a kicsi éppen megfelelő megoldásnak tűnt abban a pillanatban. Pár hónappal a itáliai Mundial végét követően jött a változtatás, mely szerint az „egyvonal” nem számít többé lesnek - nem volt nehéz észrevenni, a FIFA a támadó csapatokat szeretné előnyben részesíteni a pofátlan módon bekkelőkkel szemben.

1995-ben aztán tovább finomodott a szigorú értelemben vett lesszabály, a FIFA változtatása értelmében ugyanis, a támadó lesen helyezkedése csak akkor szabálytalan, ha „előnyt szerez azzal, hogy abban a pozícióban helyezkedik”, miközben a korábbi szövegben még „előnyszerzésre van lehetősége azzal, hogy abban a pozícióban helyezkedik”  terminológiát használt. Kicsi, de annál inkább jelzésértékű változtatásról volt szó: a FIFA jelezte, hogy nem szent tehén a lesszabály, a játék egyetemleges üdvének érdekében bármikor készek érdemben is változtatni rajta. Emlékszünk még, mi volt a helyzet 1925-ben?


Alan Hansen, 1979-ben a Manchester United ellen így játszotta ki a lescsapdát. Zseniális, senkinek a figyelmét ne terelje el Dalglish Fernando Torrest is lepipáló bakija.

Az igazán nagy truváj aztán, ki ne emlékezne, 2005-ben jött: ekkor mondta ki hivatalosan is a nemzetközi szövetség, hogy csak az tartózkodik lesen, akinek olyan testrésze van előrébb az utolsó előtti védőjátékosnál, amellyel szabályos gólt lehet szerezni. Nem számít tehát lesnek ma már, ha valakinek a karja előrébb van a védőjénél - hiszen ezzel a testrészével igencsak bajosan tudna minden szempontból szabályos gólt szerezni.

Egyértelmű persze, hogy a technika vívmányainak segítsége nélkül ilyen szintű észrevételeket már csak bajosan tud tenni egy hétköznapi partjelző, így aztán a FIFA szükségét érezte annak, hogy a szabályban rögzítse: ha a játékvezető nem tud egyértelmű döntést hozni, akkor tovább kell engednie az akciót, a támadó csapatot segítve ezzel. Gyönyörű példája ennek a felfogásnak a 2011-es Bajnok Ligája döntője, ahol a Manchester United gólját körülbelül 30 centiméteres les előzte meg; ezt azonban az adott helyzetben lehetetlen volt pontosan látni, a játékvezető (a magyar Kassai Viktor) éppen ezért nem fütyült, és a támadó csapatot segítette döntésével. Nem azért, mert nekik szurkolt, hanem egyszerűen azért, mert a hatályos szabályok erre kötelezik őt.

Még ezeknél is fontosabb változtatásnak számított azonban az a tény, hogy a FIFA végre szabályozta a tétlen lesen lévő játékosok támadásokra gyakorolt hatásának kérdését is. A 2005-ös változtatás szerint a „játékot az a játékos befolyásolja, aki hozzáér ahhoz a labdához, amit valamelyik csapattársa továbbított neki.” Még világosabban fogalmaz később másutt a szabálykönyv, mikor azt mondja ki: „A lesen lévő játékost csak akkor kell sípszóval megállítani, ha szándékot mutat a labda a megjátszására és a játékvezető megítélése szerint nincs a csapatának másik, nem lesen tartózkodó játékosa, aki előbb meg tudná tenni ezt.” Magyarán megmondva, attól, mert egy tétlen lesen lévő játékos elindul a labdára, nem kötelező fújni - sőt, ha egy másik csapattársa hamarabb éri el a labdát, nem is szabad.

A 2005-ös szabályváltozás hatásai

Szintén 2005-ben került bele a szabálykönyvbe az a kitétel, mely szerint egy lesen lévő játékos, csak akkor akadályozza a védőket, ha fizikai kontaktusba kerül valamelyikükkel, így zavarva őket a támadás megállításában. Jól látható, az új rendelkezések elsődleges hatása a lescsapda hatékonyságának látványos csökkenése, imigyen pedig a csapatok védekező beidegződéseinek átrendeződése. Az Opta (nemzetközi mérkőzések statisztikai adatait monitorozó rendszer) mutatói szerint míg az 1997/1998-as évadban még majdnem nyolc lest fújtak be átlagban meccsenként a játékvezetők, a 2005/2006-as szezonban már csak 6,3-mat, tavaly pedig mindössze 4,8-at. A kevesebb les kevesebb játékmegszakítást és folyamatosabb támadás-védekezés átmenetet jelent, ezzel pedig jelentősen gyorsítja a játékot.

Kétkedők persze most is vannak - elsősorban edzők és védőjátékosok -, ők azzal érvelnek, hogy ugyan mit tehetne egy képzett, jól nevelt védő abban az esetben, amire az elmúlt évtizedekben általában az volt a megoldás, hogy kilépett a védővonalban, lesre állítva a támadót. Sok védő szerint a lesszabály változtatása miatt rengeteg szituációban nem marad lehetőségük a gólszerzés megakadályozására, így pedig nem lehet igazságos meccseket játszani szerintük. Én persze amondó vagyok, inkább a labdát próbálja megszerezni egy védő, mintsem lesreállítással operáljon, a játék lényege úgy is ez, nem pedig a szabályok adta lehetőséget kihasználó ügyeskedés. A játék egyetemes érdekeit most ez szolgálja, mindenki egyébként sem járhat jól.

Az egészben az a legszebb egyébként, hogy az új szabályok egyensúlyt találtak a játékban: nem segítik elő a lescsapdák újbóli elterjedését, mégis elsősorban a passzjáték támasztotta igényeknek felelnek meg. A védőknek végre valahára ismét a szó szoros értelmében vett védekezést kell bemutatniuk, ott kell csüngeniük a támadó nyakán, bele kell vetődniük a passzokba, szerelni kell, becsúszni és labdát szerezni - és valljuk meg, a játék eredeti célja valahol mégis inkább ez, és nem a kilépegetős lescsapda.

Azzal, hogy lesre állítás alkalmazása életveszélyessé és feleslegessé vált, nagyobb területek nyíltak meg a szó szoros értelmében vett játékra. Emlékezzünk csak, mi ment a hetvenes években: egy húsz-harmincméteres folyosóban tobzódott majd’ 17 játékos, a folyamatos focit pedig megöli egy ilyen méretű tömeg. Ennek úgy látszik, végleg vége, a passzjátékban új dimenziók nyílnak, a területszűkítés nehezebbé válik, illetve, hogy pontosan fogalmazzak: sokkal többet kell hozzá futni egy mérkőzésen.

A nagyobb területek megnyílása, a háromvédős rendszerek szinte végleges eltűnése szinte magától értetődő természetességgel hívta életre az új futballista-típust, az alacsony, de gyors, és technikailag hibátlanul képzett játékost. Ők egy az egyben bárkit meg tudnak verni, nagy sebességgel és sokat mozognak a pályán, letámadnak, területet szűkítenek, miközben majdhogynem tökéletes passzjátékot képesek bemutatni.

Hogy valaki ebből a leírásból a Barcelonára ismert? Nem véletlen…

(Az íráshoz természetesen elő kellett venni Jonathan Wilson Bibliáját is, no meg egy-két korábbi írását a The Question sorozatból. További infókért szomjazóknak a Guardian hasábjait ajánlom.)