Bár 20 éves már elmúltam (sőt sajnos harminc is), így illúzióim nincsenek. Nehezen tudnám viszont elképzelni, hogy mondjuk a román vízilabda-válogatott kispadján ülő Kovács István, vagy bármelyik magyar kajak-kenu edző hasonlóképpen viselkedne külhonban, mint tette azt Paulo Sousa, a Videoton labdarúgócsapatának portugál edzője. Az egykori klasszis labdarúgót nyári érkezésekor érdeklődve fogadták a magyar újságírók és egyben - sok más külföldi labdarúgóedzőhöz hasonlóan - óvták is a magyaros közegtől. Az eredmények elmaradása, a csapat gyenge játéka minden futballkultúrában erodálja az edzői tekintélyt, így a Videotont féltők is korai Sousa-kirúgást vizionáltak. Ha nem is az eredmények okán (a csapat az ötödik helyen áll a bajnokságban, igaz már kilenc pont hátránnyal a Debrecen mögött), de lehet, hogy ez a félelem hamarosan valósággá válik.

Ha csupán egyetlen dolgot várhattunk az egykori Bajnokok Ligája-győztes játékostól, akkor a fejlett edzésmódszerek átvétele mellett mindenképpen a nyugati focikultúra, a labdarúgáshoz való alázat átültetése a magyar gyakorlatba. A mostani reakciókat olvasva azt kell mondanom, hogy sajnos három hónap elég volt ahhoz, hogy a profi világhoz szokott Sousa is átnevelődjön. Nem tisztem megítélni, hogy az ominózus futballmérkőzésen ki volt a konfliktus okozója, ki rúgott kit, és ki rúgott vissza. Mivel magam is játszom kispályás bajnokságban, így tudom, hogy tényleg vannak parázs helyzetek, ahol egy-két elborult elme pillanatok alatt felforrósíthatja a légkört, de általában a józanabb csapattársak - többnyire a renitensek lecserélésével - kezelni tudják a helyzetet, így ritkán fordul elő, hogy az egyik fél levonuljon a pályáról. Ha nem is voltam a helyszínen, a Nemzeti Sport csapatának levonulásából mégis arra következtetek, hogy a Sousa-Borbola esetnél nem a meccs hevében előforduló ütközésről volt szó csupán.

Éppen ezért szomorít el a Videoton csütörtöki közleménye is, amely tárgyszerű ugyan, de közelről sem elégít ki. Én magam azt várnám egy BL-győztes játékostól - ha már a portugálnál alacsonyabb futballkultúrájú (itt a jelenről beszélek, a dicső múltat most felejtsük el) országba érkezett -, hogy igenis felelősséggel (netán alázattal) viszonyuljon a sportághoz. Ezzel pedig nálam a hibák beismerése és azok (fel)vállalása is együtt jár. Persze nem vagyok meglepve, hogy nem hallunk mea culpázós nyilatkozatot, hiszen a magyar sportban amúgy sem jellemző a hibák vállalása. A bajok elkenése, a maszatolás, a hárítás annál inkább.

Én magam sokkal szívesebben olvastam - sőt inkább hallottam/láttam volna - egy hasonló nyilatkozatot Sousa úrtól, midőn éppen a Borbola Bence újságíróval folytatott bocsánatkérő beszélgetésről lép ki az érdeklődő televíziósok elé: „Szégyellem magam a tettemért. A futballpályán gyakran előfordulnak ilyen ütközések, amelyek során egyik fél sértettnek érzi magát. A kemény, férfias játék része a focinak, amely néha konfliktusokhoz vezet. Most nálam elszakadt a cérna, tettemmel átléptem egy küszöböt, amely hatalmas butaság volt, de ezért természetesen vállalom a FELELŐSSÉGET. Tettemmel szégyent hoztam kenyéradómra, az értem nagy anyagi áldozatokat hozó Videotonra és a klub szurkolóira is, amelyért ezúton is elnézést kérek. Tudom, hogy edzőként ezek után nehéz lesz igazi példaképként és nevelőként tréningeket vezetnem, de azon leszek, hogy helyrehozzam az általam elkövetetett hatalmas hibát, amellyel nem csak magamat, de a portugál labdarúgást is lejárattam.” 

A fenti nyilatkozat nyilván csak fikció és az én agyam szüleménye, de a magam részéről hasonló kommunikáció és megbánás esetén akár még meg is bocsátanék (talán Borbola kolléga is így lenne vele) a magáról megfeledkezett trénernek. Fájdalom, hogy hasonlóan reális és komoly önvizsgálatra (és itt sajnos nem csak a Sousa-esetet hozhatom fel a magyar sportból) még negyven éves koromig sem nagyon van remény, ami talán sokkal szomorúbb, mint az a kérdés, hogy Sousa úr azon a szerdai mérkőzésen valóban fejelt-e vagy nem…