Az igazi magyar drukker már jóformán elefelejtette, milyen is az, amikor a válogatott nem csak tétmeccsnek álcázott haknikon szerepel az aktuális világverseny selejtezősorozatának utolsó fordulóiban. Ilyenre ugyanis legutóbb 2003-ban volt példa, akkor egy szinte nevetségesen gyenge csoportban vártuk továbbjutó helyről az utolsó két fordulót, hogy aztán előbb Lettországban égjünk szénné, majd itthon a lengyelek is elverjék rajtunk a port. Nem is kell talán tovább magyarázni, miért nem érzünk hasonlóságot az akkori és a mostani csapatunk között.
Végre megtanultunk győzni! Nem ment persze könnyen, kellett hozzá jó néhány szűk esztendő, jó néhány ezerszer elátkozott mérkőzés (2005 és 2009, Svédország ellenében), és jó néhány kirúgott kapitány - de most úgy tűnik, megérte várni. Egy mérkőzés még hátra van, de már összeszedtünk 18 pontot, ami éppen kettővel több, mint amennyit Erwin Koeman tudott felmutatni két évvel ezelőtt, miközben bőven megvan arra az esély, hogy a finnek elleni hazai mérkőzésen huszonegy pontra tornázzuk fel a küszöbszámot. Egy ilyen mérleg a legtöbb csoprtból továbbjutást érne, esetünkben könnyen előfordulhat, hogy kevés lesz - mégsem gondolom, hogy lenne okunk csalódottnak lenni, ha netán csak harmadikként végzünk a svédek mögött.
De ne siessünk túlzottan előre, még akkor sem, ha valószínűleg nem túlzás azt állítani, rég várt olyan lelkesedéssel magyar közönség külföldi mrkőzést, mint az október 7-én megrendezésre kerülő finn-svéd meccset. Én ugyanis hiszem, a mi sorsunkat nem befolyásolja túlzottan az északi rangadó végeredménye: nekünk magunkkal kell foglalkoznunk, annál is inkább, mert soha nem voltunk még ennyire közel ahhoz, hogy igazzá váljon az elcsépelt közhely: valami elindult a magyar futballban.
És itt most nem arra kell gondolni, hogy történetünk során először győztünk Moldovában idegenbeli tétmérkőzésen, hanem arra, hogy végre van egy olyan magyar csapat, amelyiknek saját identitása, jól értelmezhető stílusa van, nem mellesleg pedig rosszul játszva is képes döntő ütéseket bevinni az ellenfélnek. A moldávok ellen ugyanis szóról szóra ez történt, egy közepesnél semmilyen körülmények között nem jobb magyar válogatott úgy játszott az ellenfelével, mint macska az egérrel, a játékidő nagy részében nevetve tartotta az eredményt, és egy húszperces rövidzárlatot kivéve pillantnyi veszélyben sem forgott a győzelme. Ilyet magyar válogatottól rég nem láttunk, s ha láttunk is, abban azért igen nagy szerepe volt a szerencsének is.
Nem szerencsés összemosni a Koeman-korszakot Egervári Sándor kapitánykodásával, a holland edzősködésének is megvolt a maga bája, a maga eredménye, éppen ezért ellenszenves nekem az az össznépi siránkozás, ami visszamenőleg éri azt a két esztendőt. A kedd esti mérkőzés például kísértetiesen emlékeztetett az albániai győzelmünkre, bár tény, jóval stílusosabb és emészthetőbb futballt játszottunk, mint akkor. Elek és Pintér személyében van két ütköző emberünk a középpályán, akik a támadásokból is kiveszik a részüket, ha kell, box-to-box fedezetet játszanak, ha kell, visszalépnek a védők elé. Hajnal személyében van egy ütőképes irányítónk, aki bár van, hogy harminc, sőt negyven percekre is eltűnik a mezőnyben, bármikor képes villantani egy-egy parádés passzt. Tegnap például magához képest bűngyengén játszva adott két forintos labdát, bár ebből a statisztikákba a játékvezető hibás döntése miatt csak egy kerülhetett be (a Rudolfnak adott passzából gól született, amit a bíró - tévesen - les címen érvénytelenített).
Markáns különbség a korábbiakkal szemben, hogy a magyar csapatot feltűnően labdabiztos játékosok alkotják - főleg a középpályán. Koman, Hajnal, Elek, Pintér, mind remek képeségekkel rendelkeznek, jól lőnek távolról is, a passzhatékonyságuk pedig nemzetközi szinten is megállja a helyét. Ne feledjük, Gera nemsokára bevethető lesz, Dzsudzsák a kontinens legreménytelibb balszélsői közé tartozik, és a kereten kívül is olyan játékosaink várakoznak, mint Buzsáky, Huszti vagy épp Tőzsér.
Az Egervári-csapat nagy előnye elődeihez képest, hogy szinte tengernyi variációs lehetőséget kínál az összeállításban. Ellenféltől függően játszhatunk 4-2-3-1-et, vagy 4-1-4-1-et, de ugyanilyen pazarul működhet a 4-4-1-1-ünk. Tegnap és a svédek ellen jobbára a 4-2-2-1-1-et alkalmaztuk, de ha szükség volt rá, pillanatok alatt váltottunk 4-2-3-1-re, vagy éppen 4-4-2-re. Rudolf kiteljesedése döntő ebben a folyamatban, kötetlen szerepe kulcsfontosságú helyzeti előnyt jelentett nekünk mindkét mérkőzésen. Úgy tűnik, neki megtaláltuk a helyét, ha visszatérne elé egy sérülése előtti formájában tündöklő Szalai, Európa üde színfoltjai lehetnénk. Igen mi, és igen, labdarúgásban. Észre kell vennünk, hogy ezt a társaságot végre nem köti gúzsba a formáció, képesek vagyunk meccs közben szerkezetet váltani, és arra is, hogy saját erősségeinket kidomborítva elhomályosítsuk az ellenfel gyengéit. Akárhonnan is nézzük, a futball taktikai részének lényege végülis ez.
Nem, nem kell eufóriába esünk. Még kevésbé szabad elhinnünk, hogy most aztán minden rendben van, a csapatunk jó úton jár, és innentől kezdve alanyi jogon jár nekünk, hogy versenyezhetünk a csoport második helyéért. Ez ugyanis nem igaz. A mostani selejtezős teljesítményünk akkor ér valamit, ha erőt merítve belőle legközelebb is meg tudjuk ismételni, ne adj' Isten tovább is tudnk lépni egyet, netalántán kettőt. Az is biztos azonban, a lehetőségünk megvan arra, hogy a most következő generáció kijusson egy világversenyre - folytatni kell a koncepciót, nem elszállni, hanem dolgozni, keményen és állhatatosan.
A 2008-as Eb selejtezőin 4 győzelem mellett 8 vereséget könyveltünk el, Koeman alatt 5 meccset nyertünk, 4-szer kaptunk ki, és egyszer ikszeltünk. A vak is látta, a magyar csapat képtelen döntetlent játszani: ha jobbak vagyunk, nyerünk, ha rosszabbak, kikapunk. Magyar nyelvre fordítva: Bozsik és Várhidi kapitánysága alatt kötelezőket is buktunk a papírforma vereségek mellett; Koemannal megtanultuk megverni a gyengébbeket, ám a nagyok ellen még a döntetlen kiszenvedése is nehézségeket okozott. Egervári alatt eddig tíz győzelem, négy vereség a csapat mérlege, hazai pályán csak a hollandoktól kaptunk ki, idegenben pedig sorrendben a Wembley, a Rasunda és az amszterdami ArenA bizonyult kellemetlen vendég-helyszínnek csapatunk számára.
A következtetés egyértelmű: megtanultunk nyerni. Most már csak annyi kell, hogy a finnek megtanuljanak döntetlent csinálni (még nem volt iksz a csoportunkban!), és elkezdhetünk álmodozni. De addig élvezzük a jelent - ezen is van mit ugyanis.