Van egy pilóta a mezőnyben; harmincöt esztendős, ám pályafutása csúcsait járja az utóbbi három évben, övé a mezőny leggyorsabb autója, és az ő sikereiért dolgozik a Cirkusz legmenőbb tervezője - mégis, nyolcvanöt pontos hátrányból áhítozik a világbajnoki címre. Hogy miért? Övé a világ jelenlegi legkellemetlenebb csapattársa is…

Nem titok, Mark Webberről van szó. Arról a sokat szidott, ezerszer leírt, rengetegszer kárhoztatott Mark Weberről, aki hét esztendőn keresztül loholt a futamgyőzelem után, többnyire reménytelenül vergődő középcsapatok színeiben, hogy aztán egyszer, mintegy villámcsapásra a világ legjobbjai között találja magát. Az igazi sajtot, a világbajnoki címet azonban hagyta kiénekelni a szájából, (vannak, akik következetesen hiszik, nem ő tehetett a dologról), és az idei évadban már csak reménytelenül szemléli fiatal csapattársa jutalomjátékát.

Ilyenkor kell lelépni, és csapattársból riválissá előlépni - tartja a fáma. Webber viszont úgy tűnik, nem nagyon hisz ezekben, mert ő szemrebbenés nélkül aláírt még egy évet a Red Bullhoz.

És a legszebb az egészben az, hogy tökéletes döntést hozott. Olyat, amilyennél jobbat sem ő sem a csapata nem tudott volna tető alá hozni. Webber és a Red Bull nemhogy megérdemlik egymást, de mindkettejüknek pontosan a másikra van szükségük céljaik eléréséhez.

Az egyenlet egyszerűbbik oldala persze Webber, azt mindenki sejti, hogy neki miért van szüksége a Vörös Bikára - nyilván győzni szeretne, dobogóra állni, pole pozíciókat szerezni, ha úgy tetszik, bepótolni kissé azt az elvesztegetett kilenc esztendőt, amit Jaguar-, Minardi- és hanyatló Williams-szintű csapatoknál töltött. De hogy a Red Bullnak miért ő a legideálisabb választás? Ez az igazán jó és találó kérdés.

Elsősorban azért, mert a Red Bull többé nem kihívó, nem bajnoki cím után kuncsorgó kiscsapat. Akár tetszik, akár nem, hosszú évek kemény munkájának gyümölcseként a salzburgi istálló lett a mérleg nyelve, a legyőzendő erő a sportban, az a tényező, amelyik megkerülhetetlen a győzelem szempontjából. Ilyen alapon a Red Bull érdeke ma már az, hogy minél kevesebbet kockáztasson - tisztán, jól kommunikált csapaton belüli hierarchiát alkalmazva, jó előre leosztva a kártyákat. Tudatosság, ez a kulcsszó.

Közérthetőbben fogalmazva: 2010-ben még, trónkövetelőként megengedhette magának a csapat, hogy két menője látványosan egymásnak ugorjon (Isztambul, Silverstone), nem volt csapaton belüli sorrend, nem volt a szó szoros értelmében vett teher, lehetett szabadon gyilkolni a másikat, nem volt igazán fontos a hagyományos aktusok (élpilóta vs másodhegedűs) betartása. Az év végi eredmény azonban eldöntötte a legfontosabb kérdést, a fiatalabb titán legyőzte a veterán csapattársat, így a távlati célkitűzések melletti a másik érvet is felsorakoztatta maga mellett.

A kocka el volt vetve.

Webbernek pedig be kellett látnia, hogy világbajnoki címet - egyéniben legalábbis - nem fog szerezni a Red Bullal. Van ugyanis egy nála gyorsabb, fejlődőképesebb, nem mellesleg pedig fiatalabb vetélytársa, aki vitán felül élvezi a csapat támogatását. Nincs más lehetősége, mint beállni a sorba, dolgozni a csapatért, learatni néhány győzelmet, számtalan dobogót, és ügyelni, hogy lehetőleg mindig Vettel mögött sikerüljön maradnia.

Cserében viszont szállíthatja a pontokat a csapat kontójára úgy, hogy nem vesz el a csapattárstól - a Red Bull pedig két legyet üt egy csapásra, a konstruktőri versenyben is előnybe kerül a riválisokkal szemben, miközben kedvencének egyéni sikerét sem fenyegetik a csapaton belül elhullajtott pontok.

Egy szó, mint száz - Webber és a Red Bull, a Red Bull és Webber; egymásnak valók. A világ rendje tehát helyreállt, és még egy évig legalább így is marad.