Vélemény

Se nem fekete, se nem fehér

  • Kele János

Az ember, így ötödik-hatodik nekifutásra lassan megszokja, hogy a legújabb kori El Clásicókon mindig történik valami. Eddig azt hittük, az ultradefenzív, reakciós játékfelfogásnál nem lehet rosszabb, Pepe ámokfutásánál nincsen lejjebb, és a Madrid útja a sportszerűség pöcegödréből csak feljebb vezethet. Tévedtünk, mindig van lejjebb. Bár, jobban belegondolva, az egész csak habitus, megközelítés, és intelligencia kérdése.

Spanyol Szuperkupa-döntő, 2011

Réges-régi vesszőparipám, hogy milyen esetekben nyilvánít az ember véleményt. Első és legfontosabb szabály ugye, hogy csak akkor, ha van neki, a semmitmondó, közhelyeket puffogtató megnyilvánulásokból ugyanis már most is éppen elég terjeng a világháló galaktikusan nagyívű horizontján. Az sem mellékes persze, hogy mennyire vagyunk tisztában azzal, amiről véleményt formálunk. Mert ki lehet mondani, le lehet írni akár azt is, hogy José Mourinho rosszat tesz a spanyol futballnak, miért ne lehetne, csak számolni kell azzal, hogy, ha nem indokolunk elég erőteljesen, meggyőző érvekkel, akkor nevetség tárgyává, támadások céltáblájává válhatunk.

Közhely ugyan, de az éremnek mindig két oldala van – s aki véleményt formál, annak mind a kettőt ismernie kell. Sőt, mi több, nem csakhogy ismernie, de értenie is szükséges – no, meg figyelembe venni a véleményalkotásnál?

S, hogy miért írom ezt éppen most le, a spanyol Szuperkupa-döntő visszavágója után?

Mert megint, sokadszor az utóbbi öt hónapban, ott tartunk, hogy mindenkinek van véleménye. Keresetlenül, megalapozatlanul, kiforratlanul, de leginkább szenvedéllyel, a szurkoló hallatja a hangját. Miközben éppen arról feledkezik meg, hogy voltaképpen, akikre az átkot szórja (netán dicsér), azok is éppen úgy csak gyarló emberek, mint ő maga. Remélnek, küzdenek, aztán időről-időre (kisebbet-nagyobbat), hibáznak.

Marcelo, a gyarló ember, és sorstársai a vonal mellett

És persze ilyenkor azt is hajlamos elfelejteni az egyszeri szurkoló, hogy ez az egész nagy nekibuzdulás, a „bírót segíteni igyekvő” fetrengés, az „ólajtó módjára mindenkit felrúgok” mentalitás, az ultradefenzív taktika, csakis őérte van. Kenyeret és cirkuszt a népnek! A cirkusz már jó ideje megvan…

Nem célom az esetek bővebb taglalása – aki ugyanis elolvassa ezt a cikket, jó eséllyel már pontosan tisztában van azzal, hogy ki kit ütött meg, ki kibe csípett bele, sőt, az internetnek hála talán azt is szóról szóra el tudja ismételni, hogy milyen szóváltásoktól volt hangos a barcelonai Nou Camp folyosója a meccs után. A célom mindössze az, hogy felhívjam a figyelmet: ne ítéljünk elhamarkodottan, fellengzősen, szemellenzősen és felületesen. Vagy ha ilyen módon nem tudunk, akkor inkább hallgassunk, és ne korbácsoljuk az indulatokat.

Mert, tegyük a szívünkre a kezünket, szerda éjszaka a világ jelenlegi két legjobb futballcsapata csapott össze egymással. Az az igazán nagy baj, hogy erről tulajdonképpen nem szól a fáma  - az indulatok, a düh, a csalódottság, a frusztráltság nyomán felhangzó artikulálatlan kiáltások elnyomják a dicséret himnuszait.

Elhangzott már sok minden, ismételni felesleges. Inkább csak tisztázás céljából álljon itt most néhány következtetés, gondolat, a két gigász újabb kétfordulós „akciógálájáról”, bizonyítván a régi mondást, hogy jó pap, holtig tanul.

A Barcelona rosszul, formán kívül játszott, a csapat még nincsen kész, csak árnyéka igazi önmagának, a passzjáték dadog, a letámadás akadozik – viszont így is sikerült legyőzni a 100 %-osan felkészült Real Madridot.

A felvetés alapjában véve nem lenne butaság. Nyilvánvaló, hogy a Barcelona, kulcsjátékosainak túlterheltsége miatt (ne feledjük, egy hónapja még Messi, Sanchez, és Alves a Copán vitézkedett), és a szándékosan hosszúra nyújtott pihenőidő következtében nem pörög ezer fokon, következésképpen nem is képes azt a játékot nyújtani, amivel elhódította a BL-serleget. Ennek ellenére azonban bolondság azt feltételezni, hogy a Barca és a Real pillanatnyi felkészültsége között osztálykülönbség lett volna – hogy is történhetett volna mindez meg, ne feledjük a Real is első tétmeccsét játszotta vasárnap a Bérnabeuban. Egy idénybeli első valódi tétre menő mérkőzését játszó együttest a 100%-osan produkáló jelzővel illetni egyszerű felelőtlenség, elvakultság. A Barca-szurkolók lehet, hogy szeretnék az ellenkezőjét hinni, de bizony ez a Real Madrid a Szuperkupa-párharcnál gyengébb már nem valószínű, hogy lesz az idényben.

Mourinho megtalálta a bölcsek kövét, és rájött a titkos formulára – vagyis immáron birtokában van a Barcelona legyőzésének receptje. Az ezt az eszmét hajtogató szurkolók szerint a katalán sztárcsapat csakis a szerencsének köszönhette sikerét Szuperkupa-döntőben, játékban immáron képtelen lesz megállítani a beinduló habfehér tengert.

Igazság szerint ezzel a feltevéssel sincsen nagy baj – azon kívül, hogy megalapozatlan, és elhamarkodott. Egyrészről szó sincsen arról, hogy a Barca ellen lenne „elixír”, minden esetben hatásos recept, amivel garantált a legyőzésük. Az ilyen mende-mondák és feltételezések általában mindig hatásvadász célokkal születnek, hiszen a futball evolúciója során ezerszer és még egyszer bizonyosodott már, nincsen olyan játékrendszer vagy stílus, amely előre garantálja a sikert bárki ellenében. A futballban örökre megőrzik szerepüket az előre nem kalkulálható tényezők (napi forma, szerencse, játékvezetés, egyéni mentális állapot, technikai hibák), amelyek lehetetlenné teszik a biztos győzelmet – így pedig titkos receptről, nyerő taktikáról beszélni egyszerűen lehetetlen. Mourinho is legfeljebb csak életképesebb jobb taktikát fabrikálhatott össze, tökéleteset aligha, pláne a Barcelona ellenében.

Mourinho egy ostoba paprikajancsi, a futball szégyenfoltja, el kellene tiltani örökre. Sőt, a spanyol foci tisztaságának, gyermeki őszinteségének különösen rosszat tesz az, hogy ő a liga legpatinásabb egyesületénél dolgozik. Amit Vilanovával tett, megbocsáthatatlan.

Ez is egy vélemény, méghozzá nem is a ritkábbak közül való. Sőt, az elmúlt fél napban szinte mainstream gondolattá nőtte ki magát, ezt szajkózza a világsajtó, a Barcelona játékosai, edzői, a teljes holdudvar – miközben elfeledkeznek arról, hogy semmi sem történik véletlenül. Mourinho hibázott (Tito Vilanova "megfricskázásával"), csakúgy mint tucatnyi másik szereplője már ennek a csodálatos játéknak (köztük Barcelonához köthető egyéniségek is), meg kell, hogy kapja a büntetését, annyit, amennyit érdemel, viszont nem szabad, hogy nyilvánvaló képességeit és hatását a modern futball fejlődésére negligálja ez a ballépés. Buták, és tájékozatlanok azok, akik a fentiekhez hasonló módon vélekednek; én magam csak arra tudok gondolni, hogy soha sem érezték még magukat reményvesztettnek, elárultnak, istenigazából frusztráltnak – mert akkor tudnák, hogy az ember ilyen állapotában csak rossz döntéseket hoz. Pont olyanokat, amiket Mourinho a Barcelonával kapcsolatban tesz. Mindenkinek megvan a maga keresztje, José a katalánokat cipeli magán egy életen keresztül, ez a nagy helyzet.

Ocsmány, színész banda az egész, ha csak egy lanyha szellő éri őket, máris elterülnek. Ilyen ellenszélben nem lehet futballozni, a bírót teljesen megvezetik, becsapják a színészkedő játékosok, amíg ez megy, addig nem lesz nyugodt meccs a Real és a Barca között.

Itt állunk, előttünk a tyúk és a tojás évezredes problémája: melyik volt előbb? A Real rugdosódott előbb eszetlenül, vagy a Barca játékosai vették túlságosan a szívükre a belépőket? Véleményem és emlékeim vannak, szíves engedelemmel, megtartom magamnak – annyit azonban még megpróbálnék alátámasztani, hogy a sablonos, egysíkú, felületes gondolkodás itt is félrevezető.

Tény, hogy a Real Madrid játékosai feltűnően sokat, és durván szabálytalankodnak a Barcelonai elleni mérkőzéseken. Miért? Sokkal labdabiztosabb ellenfél ellen futballozni rémálom. Mire odaérnél, mindig továbbpasszolják, mire becsúsznál, visszahúzzák, mire szerelni tudnál, átemelik rajtad. Futsz, futsz, és még mindig futsz, már eltelt nyolcvan perc, de labdába még alig értél. Tegye fel a kezét, akinek a grundon focimeccset játszva még sosem jutott eszébe móresre tanítani kicsit a sokat ficánkoló iskolás srácot, egy jól irányzott belépővel, csakhogy tudja, merre hány méter? Szerintem nincsen ilyen ember, mint ahogyan olyan sem, aki jól belegondolva ne fogná fel, hogy akkor, amikor euró-százmilliók dőlnek el egy mérkőzésen, akkor, amikor heteket, hónapokat készülsz egyetlen ellenfélből, és nem jönnek össze a dolgok, akkor bizony a mérkőzés hevében elszakadhat a cérna. Ettől még nem lesz valaki kegyetlen orgyilkos, hentes, és a futball ellensége: mindössze egy idegileg labilis játékos. A mentális erősség pedig fejleszthető, javítható, egy bizonyos szintig legalábbis mindenképpen.

Mourinho "szégyenfoltja" - örökké letörölhetetlen marad?

Tény az is, hogy a Barcelona játékosai minden egyes érintést, becsúszást, lökést túlreagálnak, túljátszanak. Miért? Fizikailag sokkal erősebb ellenfél ellen futballozni rémálom. Pláne, ha neked csak egy célod van, a szép futball, a támadás, érzed, hogy jobb vagy, mint az ellenfél, ügyesebb vagy a labdával, gyorsabban gondolkodsz, pontosabban passzolsz. Ilyenkor úgy érzed, tied a világ, ha valaki meglök hozzád ér, azzal a világnak, a futballnak árt. Ilyenkor hajlamos eltorzulni a világ, egy simogató kezet, már lökésnek fog fel a gyarló ember, mondván éppen az a fél századmásodperc kellett volna, hogy még befussam, ne legyen les, stb. Objektíven gondolkodni ilyen nyomás és küldetéstudat mellett lehetetlen. Aki ezt követeli, az buta, és sohasem futballozott még életében. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egy gyenge játékvezető hogyan vezet el egyenes vonalon a színészkedéshez és a durva játékhoz. Mindkét fél úgy gondolja, hogy mivel gyenge a bíró, neki van igaza: a határok elmosódnak, mindkét fél túl sokat enged meg magának, miközben nem veszi észre, hogy már Bécsnél jár, nem Hegyeshalomnál. Az ilyen helyzetekből alakul ki a tömegverekedés, az ostoba nyilatkozat-háború és a még ostobább szurkoló rendbontás.

Mi kellene tehát, ahhoz, hogy egy jó clásicót lássunk végre? Egyáltalán, mitől lesz jó egy clásicó?

Először is: lássa be mindkét fél, hogy hol hibázott. Tartson önvizsgálatot Mourinho, és ismerje el (sajtónak nem kell, elég ott legbelül, magának), hogy olykor bizony túllő a célon. Tartson önvizsgálatot Guardiola, és ismerje el, hogy a Barca is csak egyszerű futballcsapat, nincsenek szent célok, és hogy ilyennel takarózva sem lehet elfedni a nyilvánvaló csalást. Tartson önvizsgálatot Pepe és Marcelo, valamint Busquets és Alves: jöjjenek rá, hogy hol hibáztak, és vegyenek vissza. Legalább egy kicsit morfondírozzon el mindenki azon, hogy hol rontotta el ő; ne a másik felelősségét bizonygassa.

És végül, de nem utolsósorban tartson önvizsgálatot az a szurkoló, aki az egészből csak annyit lát, hogy az ellenfél edzője/játékosa/drukkere egy öntelt hólyag/sportszerűtlen idióta stb., tetszőlegesen beilleszthető. Mert könnyen lehet, hogy aki így vélekedik, az nem is igazi szurkoló – de, hogy sportembernek nem sportember, az egészen bizonyos.

Az igazság sohasem lehet fekete, vagy épp hófehér – mert minden esetben szürke. Már, ha érti valaki, mire gondolok.