Taktikai zóna

Három védővel a világ tetejére - mibe vágta a fejszéjét az Inter?

  • Kele János

Hatalmas átalakuláson megy keresztül a bő egy éve még Európa tetején trónoló Internazionale labdarúgócsapata: egy esztendőn belül a harmadik edzőt fogyasztja a klub, a fizetések elszaladtak, a veszteség hatvankilenc millió euróra rúgott az elmúlt szezonban, és úgy tűnik, a csapat toronymagasan legjobb játékosa, Samuel Eto’o is elszerződik Dagesztánba pénzt keresni. Olybá tűnik tehát, hogy az Inter háza táján inkább az egységes csapatjátékban és a taktikában hisznek, mintsem az egyénieskedésben – no de vissza lehet térni a csúcsra három védővel, 2011-ben?

Gasperini és Zanetti a pekingi Szuperkupa-döntő előtt


A kérdés kulcsa egyértelműen az időpont: a huszonegyedik század eddig ugyanis finoman szólva sem a háromvédős rendszerekről szólt, a korábban egyeduralkodó szisztéma az utóbbi tíz évben szinte teljesen eltűnt a futballvilág térképéről.  Holott volt idő, amikor úgy tűnt, a 3-5-2 hosszú távon is forradalmasíthatja a labdarúgást.

Az egész valamikor a nyolcvanas években kezdődött el, Carlos Bilardo argentin válogatottjánál. A korábban az Estudiantesben legendává váló Bilardo első 15 mérkőzéséből mindössze hármat nyert meg az Albiceleste élén, és éppen egy európai turné kellős közepén tartott 1984-ben, amikor a szövetség meglebegtette a menesztését. Ő pedig döntött, kiállt a nyilvánosság elé, és megnevezte a Svájc elleni kezdőcsapatát – három védővel. Mondani sem kell talán, minden újságíró és szurkoló a fejét akarta.

Mégis neki lett igaza. A helvéteket 2-0-ra legyőzték, csakúgy mint néhány nappal később Belgiumot, majd az NSZK sem úszta meg a verést: 3-1 lett találkozó végeredménye. Bilardo háromvédős rendszere kegyetlenül bevált, már mindenki úgy emlegette a szisztémát, mint a titkos argentin fegyvert az 1986-os világbajnokságra.

Igazuk is lett, meg nem is.

Bilardo ugyanis csak az angolok elleni negyeddöntőn vette elő a formációt, akkor azonban menten alakított is rajta – ez az alakítás pedig el is döntötte a találkozó sorsát. A 3-5-2-ből ugyanis rövid úton 3-5-1-1 lett, Maradona ugyanis amolyan „second strikert”, árnyékéket játszott, ennek az ellenszerét pedig sehogyan sem találta a sablonos 4-4-2-vel próbálkozó szigetországi gárda. A vége 2-1 lett, Maradona felejthetetlen duplájával.

No, de vissza egy kicsit a mába – nézzük meg, mit is értünk klasszikus 3-5-2 alatt, hogyan oszlanak el a pozíciók, és a feladatkörök, és vajon mi lehetett az oka annak, hogy a formáció az évezred elejére teljesen kikopott a futball vérkeringéséből.

A háromvédős rendszer lényege az, hogy egyszerre három kőkemény, csak védekezésre használható középhátvéd van fent a pályán, akik követő emberfogással egyszerűen leradírozzák az ellenfél támadóit a pályáról. A védekezés kulcsa tehát az emberfogás, minden bekknek megvan a maga embere az ellenfél csapatából, a védekező gárda összeszokott és hatékony játék mellett egyszerűen nem kerülhet létszámhátrányba a saját térfelén. A támadójáték kulcsa pedig két területre tehető: egyrészt a pálya két szélén használt, úgynevezett wing-back-ekre, akik állandó és folyamatos fel-le cikázásukkal megoldhatatlan probléma elé állítják a klasszikus formációk védelmi szisztémáit, illetve a klasszikus 10-esre, aki a középpályás vonal előtt, de a két klasszikus csatár mögött helyezkedve teljesen szabadon szervezhette a játékot. Ez a két, vagy inkább három felismerés volt sok a világnak a nyolcvanas évek közepén, az pedig, hogy az argentinok még egy Maradonát is tudtak társítani hozzá, csak még inkább erősítette a tényt: a 3-5-2 elképesztően hatékony tud lenni a klasszikus formációkkal szemben.

3-4-1-2-es játékrendszerKlasszikus formációk alatt most elsősorban a 4-4-2-t értem. Elég csak egyetlen pillantást vetni a rajzra, és már látszik is: a két támadóra jut három középhátvéd (nevetve veszik le őket a pályáról), a négy középpályás egyaránt követő emberfogással találja szemben magát, miközben a védekező harmadban képtelen megoldani az úgynevezett klasszikus irányító semlegesítését. A háromvédős rendszerek titka a nagyfokú mobilitás volt: a jobb oldali középhátvéd bármikor ki tudott segíteni a saját oldalára, ha a wing-back éppen fönt ragadt, gond nélkül alakított jobb-bekket is; ugyanez pedig nyilván a másik vonal mellett is működött. A csapatrészek együtt, egymással összhangban mozogtak, a jól kitervelt csapásirányok mentén pedig törvényszerűen sikeres lehetett a támadójáték.

Az egyetemes futball nagy körforgása azonban nem engedi, hogy bármelyik taktika túl sokáig tartsa sakkban a világot – minden hatás ellenhatást vált ki, és az ellenhatás mindaddig fokozódik, ameddig végül le nem tudja győzni az őt kiváltó erőt. Nem volt ez másképp a 3-5-2 esetében sem; sőt a formáció gyakorlatilag saját magában hordozta halálának csíráját is.


Mégpedig a támadó szélsőhátvédek személyében. Mint láttuk ugyanis az előzőekben, a 3-5-2 (vagy nevezhetjük 3-4-1-2-nek is) nagy előnye, hogy minden ellenfél játékost képes lekövetni egy az egyben, szoros emberfogással, anélkül, hogy a formáció darabjaira esne, vagy egyensúlytalanná válna. Ugyanez viszont már egyáltalán nem igaz, ha az ellenfél ráeszmél, hogy szélső hátvédjeit nem csak védekezésben, hanem támadásban is használhatja – vagyis, ha megpróbálja saját fegyverével meglepni a három védővel próbálkozó csapatot. A támadóharmadba belépő szélső védők ugyanis már puszta jelenlétükkel képesek megzavarni a 3-5-2-es játékrendszert, és létszámfölényt biztosítani az ellenfél tizenhatosának előterében. Az első csapás megrendítő erejének visszafordítása – ez az első, és a legfontosabb fegyver a 3-5-2 ellen.

Szintén gondot okozhat, még a legjobb érzésű három középhátvéddel operáló csapatnak is, ha nem két csatárral áll fel az ellenfél. Megfigyelhetjük, hogy mind az egyetlen előretolt ékes játékszisztéma, mind pedig a 4-3-3 különös veszélyeket rejt magában a három középhátvédre nézve, különösképpen azért, mert a védelem szerkezeti egysége megbomolhat, a létszámelőny eltűnhet, a támadó szélsőhátvédek pedig elveszíthetik jelentőségüket. Nézzük, hogyan.

Egy csatár ellenében a védelmi hármas jelentős létszámelőnybe kerül – sőt, mi több, túlzott létszámelőnybe. Az ugyanis, hogy hárman jutnak egyetlen támadóra, már valóságos pazarlás, a túlbiztosítás révén lekötött ember azon nyomba hiányozni fog ugyanis a pálya valamelyik másik részéről.

3-4-1-2-es formáció

Három csatárral (vagy a mai kor szellemének megfelelően nevezzük inkább támadónak) szemben már más problémák is felvetődnek. Gondolkodjunk csak el rajta: vajon az ellenfél szélső támadóinak őrzését ki veszi át? A mi wingbackjeink? Vagy inkább - a támadópotenciál megtartása érdekében - a szélső középhátvédeket vezényeljük ki az őrzésükre? Így vagy úgy, de veszteséget szenvedünk, vagy a támadójátékunk esik szét, és válik lehetetlenné a folyamatos és eredményes labdabirtoklás (hála a szélső bekkek kiiktatásának), vagy pedig a védelem egyensúlya bomlik meg, az eredetileg egységes és oszthatatlan védelmi hármas bomlik fel, és szakad darabjaira. Így vagy úgy, de lehetetlenné válik a mérkőzés megnyerése – legalábbis elméleti síkon.

Ráadásul a mai futball alapvető változásai (gyors, mobilis játékosok térnyerése; a tempó növekedése; sokoldalú, kétlábas támadójátékosok használata) közül egyik sem a háromvédős szisztéma malmára hajtja a vizet. Túlságosan könnyedén szétzilálható már ez a kissé konzervatív rendszer, túl sok a bizonytalansági tényező, és kevés a megfelelő játékos a posztjaira. Egyszóval eljárt az idő a szisztéma felett, legalábbis az évtized első felében nagyon így nézett ki.

Adódik persze a kérdés, hogy ha elméletben ennyire könnyen bizonyítható a rendszer sebezhetősége, akkor vajon hogyan és miképpen fordulhatott elő, hogy a tavalyi szezon során viszonylag sok csapat (Napoli, Genoa, Liverpool, Palermo) ért el sikereket a háromvédős szisztémát használva. Nos, a válasz a részletekben rejlik: bár támadásban mindegyik említett együttes három védővel operált, mindegyikük képes volt arra, hogy, ha a szükség azt diktálja, azonnal visszaálljon egy mobilisabb és használhatóbb 4-3-1-2-re, amely képes volt megzavarni és elaltatni kissé az ellenfelet.

A következtetés egyértelmű: a vegytiszta 3-5-2 ma már nem működhet, túllépett rajta a futball, és a játékelméletek evolúciója. De akkor vajon mit gondol az Inter és Gasperini? Vagy tudatosan mennek szembe a trendekkel?

Előrebocsátom, nagyívű következtetések levonására még nincs lehetőség, mindössze egyetlen komolyabb mérkőzésen láttuk a milánói kék-feketéket három középhátvéddel játszani – ráadásul ennek az egy mérkőzésnek a félidejében is formációt változtattak. Látszik tehát, Gasperini nem feltétlenül csak és kizárólag a saját rendszerében bízik, fenn akarja tartani a változtatás lehetőségét annál is inkább, mivel a rendszer fentebb taglalt hiányosságaival ő is tökéletesen tisztában van.

A Milan elleni mérkőzésnek érdemes az első félidejéből kiindulni, hiszen ott látszott talán a legjobban mit is szeretne meghonosítani a csapatánál Gasperini. A három védő előtt a jobb oldalon Zanetti, a balon Obi volt a felfutó szélső, ennél azonban sokkal nagyobb szerep jutott a hihetetlenül megerősített középpályának. Motta egyértelműen szűrőt játszott, Stankovics box-to-box-ként cikázott a két tizenhatos között, miközben mellőle Alvarez sprintelt kifelé a baloldalra, segítve Obi labdakihozatalait. Sneijder klasszikus irányítót próbált játszani az árnyékék pozíciójában, ám ez csak hellyel-közzel sikerült neki – holott Alvarez remek teljesítménye elősegíthette volna tündöklését.

Az Internazionale kezdőcsapata a Milan elleni Szuperkupa-döntőn

A játékrendszer eredménye 60 %-os labdabirtoklás, és magabiztos vezetés lett, látszólag a fentebb leírtak ellenére – viszont nem szabad elfelejteni azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy a Milan két csatárral (Robinho, Ibrahimovics) játszott. Allegri tehát elkövette a létező legelemibb hibát, amit el lehet követni a háromvédős játékrendszer ellenében, ráadásul az sem jött be, amit cserébe akart: hiába volt a sok labdaügyes játékos a Milan középpályáján, nem sikerült ellenőrzésük alá vonniuk a területet, sőt, még a labda is elvétve került csak hozzájuk.

A folytatásban fordult a kocka, elsősorban azért, mert Gasperni a második félidőben 4-4-1-1-re vezényelte át a csapatát – azt azonban nem árt tudni, hogy a visszaesés elsődleges oka nem a formációváltásban keresendő. Sokkal nagyobb baj volt az, hogy a 4-4-1-1-hez nem voltak meg a megfelelő szélsőhátvédei az Internek: Chivu balhátvédben szinte önmaga paródiájaként hatott, kapott is róla két gólt a csapata.

Összességében tehát úgy gondolom, nem indult el rossz úton Gasperini az Interrel. A Szuperkupa első félidejében a háromvédős rendszer nagyon bejött, főleg, ha azt vesszük, hogy mennyire tartalékos csapattal álltak fel a kék-feketék. Sőt, még az is lehet, hogy a váltószisztémának kigondolt 4-4-1-1 is működőképes lesz, feltéve, ha nem Zanetti és Chivu játszanak a védelem két szélén, illetve nem Alvarez és Obi lesznek a vonal melletti futók.

Egy azonban biztos, bárhogyan is alakuljon Gasperini kalandja az Internél, némi változatosságot és érdekességet mindenképpen csempész az európai futball-térképre. Szerintem megéri figyelni rájuk…