Hol van már a 2009-es világbajnoki cím? Az eredményeket vizsgálgatva úgy tűnik, beláthatatlan távolságban, és nem csak azért, mert azóta Ross Brawn a nevét is eladta a csapat mellől. A Brawn-Mercedesből maradt a Mercedes, a sikerek pedig úgy tűnik, a brit taktikai zseni nevével együtt elszivárogtak a csapat környékéről.
Most pedig, hogy lassan már két esztendő telt el a váltás óta (a Mercedes ugye jelentős forrásokat vont ki a McLarenből, hogy a Brawn-t a maga képére formálja), akár véleményt is formálhatunk – ha úgy tetszik, le lehet vonni a konzekvenciát.
Ami, maradjunk annyiban, nem túl fényes.
Mert visszatekintve, ugyan ki mondaná meg, hogy mi értelme volt egy autóóriásnak otthagyni a járt utat a járatlanért, a sikereket a bizonytalan újdonságért, a McLarent Brawnért?
Nagy összegben fogadnék, hogy senki. Én magam sem nagyon tudom, mindössze (szokás szerint) van egy összeesküvés-elméletem, amit egyébként több magyar fórumon is felbukkant már. Ha nem bánjátok, most ezt osztom meg veletek, aztán lehet kedvetekre kiegészíteni, toldozgatni-foldozgatni – vagy egyszerűen hülyeségnek minősíteni.
Mert nem tagadom, könnyen lehet, hogy az. Mégsem jut, jobb, találóbb, elfogadhatóbb az eszembe arra a luftra, amit a Mercedes lőtt ezzel a Brawn-os dologgal. Mert ebből jól most már aligha tudnak kijönni. Amiben most vannak, az a 22-es csapdája.
2009-ben persze még sikk lehetett a Brawn környékén lebzselni, elvégre az első hét versenyből hatot a hófehér versenyautókat kiállító angolok nyerték meg, az első verseny előtt pár héttel összedobott kocsival, lóhalálában beszerelt Mercedes motorokkal. Közben az igazi, a „gyári” Mercedes, amit akkoriban McLarennek hívtak és épp világbajnoki címvédőként próbálkozott a sorozatban, csak szenvedett és szenvedett, hiába az egyes rajtszám az orrkúpon és Lewis Hamilton a volán mögött.
A Mercedes hirtelen ott állt a világbajnoki cím kapujában – csakhogy éppen a „rút kiskacsa” félig-meddig ad-hoc támogatójaként, miközben a McLarennel közös, évek óta nevelgetett szerelemgyerek a középmezőny végében botladozott.
Kínos helyzet, annyi szent.
És pontosan az ilyen kínos helyzetek vonzzák már-már betegesen a kalandorokat. Akik valószínűleg (bár színes-szagos Armani öltönyökbe bújtatva) a Mercedesnél is felütötték a tanyájukat, és elkezdtek a vezetőség fülébe duruzsolni, hogy jó lenne egy saját csapat. Ami persze nem is annyira saját, de már majdnem (sőt, mire a döntés megszületett, teljesen) világbajnok, ráadásul sokkalta könnyedebben is adja a nevét, mint a McLaren.
Ahová ugye addig annyi éven át pakolta be tonnaszámra a pénzt a Mercedes (eredményeket tekintve nem is hiába), ám a névtől, attól a fránya McLaren-névtől az istennek sem akartak megválni. Márpedig egy vérbeli F1-szurkoló sohasem fogja Mercedesnek tekinteni a McLarent, alakuljanak akárhogyan is a tulajdonosi viszonyok, és a bepakolt pénz mértéke. A McLaren az McLaren marad, a Mercedes legfeljebb, mint motor nyerhet világbajnoki címeket.
Ez volt, ez lehetett kevés Stuttgartban, és pontosan egy ilyen helyzetben jött kapóra a meglepően sikeres (és nem mellesleg meglepően olcsó nevű) Brawn-féle csapat.
Csakhogy a számításokba hiba csúszott. Ha úgy tetszik, a spekulánsok megégették magukat.
Úgy számoltak ugyanis –és ezt a legmagasabban lévő stuttgarti füleknek is beadták – hogy a McLaren padlóra került, felesleges bele tovább pumpálni a pénzt, miközben ott van a Brawn, ami már-már szürreálisan jó, miközben nevetségesen olcsó is. Ergo, lépni kell, itt a most vagy soha szituáció, amire évek óta várnak a Mercedesnél.
Igen ám, csakhogy a McLarent jelentősen alul, a Brawnt pedig jelentősen túlbecsülték a tanácsadók. Rosszul mérték fel a helyzetet, és akkor még borzasztóan finoman fogalmaztam.
A McLarent ugyanis nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Már csak azért sem, mert a sportág egyik legpatinásabb alakulata, megannyi címmel, megannyi legendával – és akkor arról még nem is beszéltem, hogy Anglia egyik büszkesége, pénzemberek egész hada áll mögötte, na, meg olyan szakmai tőke, amit nem lehet egyik napról a másikra csak úgy felhalmozni.
Legyőzni őket tartósan egyáltalán nem egyszerű. A meglepetés erejét ráadásul elhasználta 2009-ben a Brawn, ahogyan a duplafedeles diffúzort is, az anyagi források meg kiapadni látszottak, a belső szervezettségi káoszról már nem is beszélve – látszott, érződött, a csoda csak három napig tarthat.
A Mercedes viszont döntött (hozzáteszem rosszul és elhamarkodottan), és a Brawn mellett tette le a voksát. Csakhogy ez ugye egy olyan utat jelentett, amire Stuttgartban nem voltak felkészülve. Hogy is lettek volna, hiszen nekik ugye nem ezt ígérték a súgóik, hanem gyors, azonnali és nem mellesleg olcsó sikereket.
Ezt azonban maximum egyszer lehet eljátszani. Évtizedenként.
A McLarent (és teszem hozzá gyorsan, a Ferrait) hosszú távon legyőzni, csak szisztematikus munkával lehet. Varázsigékkel, nagy fogadkozással és marketing-lufikkal aligha.
A Mercedes előtt tehát akárhonnan is nézzük, egy nagyon hosszú út áll, valami olyasmi, amit befutott korábban a Renault (2001-ben jöttek vissza, Alonso 2005-re lett igazán tényező), vagy a Red Bull futott be (2005-ben kezdtek és 2010-ig tartott az áttörés) – ám például a Jaguarnak, a Toyotának vagy a Hondának sohasem sikerült. Pedig pénz volt ott is, dögivel. Valami mégsem stimmelt.
A Mercedes ezt azonban nem látta, nem is lehetett cél a számukra, hiszen az általam feltételezett súgók azt vázolták fel, hogy azonnal, sőt mi több, kevés pénzből (relatíve persze) sikeres lesz a gárda. És bár kezdetben hangoztatta bőven a lózungokat az új csapat (három éves tervben gondolkozunk), nem igazán látom a logikát abban, hogy miért pártolt volna el egy VB-n második, harmadik, első helyeket halmozó csapattól a Mercedes pusztán azért, hogy egy bizonytalan jövő érdekében évekig egye a kefét a középmezőnyben.
Ők sikerre számítottak, gyorsan, olcsón, akárki akármit mond.
Így viszont, hogy ez nem jött össze, már a huszonkettes csapdájában vannak. Mert ugye azt sem várja senki, hogy Schumacher, Brawn, vagy a komplett Mercedes-vezérkar egyszer csak előáll és bejelenti, hogy bennünket megvezettek, méghozzá pénzre utazó aljas szerencselovagok, és akkor most nem is tudjuk, hogy mit csináljunk. De abban én azért a magam részéről biztos vagyok, hogy már látják: a király meztelen.
Viszont nem tehetnek mást, mint hogy dolgoznak keményen, túlzottan görcsösen is talán, és reménykednek, hogy egyszer, talán a semmiből, hirtelen ott találják magukat a nagycsapatok mellett, előtt. Nem fogják, rövid távon biztosan nem, és pontosan azért, mert csak lassan hajlandóak belátni azt, hogy rossz lóra tettek, ráadásul Damoklész kardja is ott lebeg Ross Brawn feje fölött.
A helyzetet pedig csak súlyosbította, hogy ők voltak az egyetlenek a nagy csapatok közül, akik komolyan vették azt a megállapodást, miszerint minden istálló korlátozza a személyzete létszámát, hogy ezzel is költséghatékonyabb működésre tudjanak beállni.
Ezt az intézkedést (jelesül, hogy nagyobb számban bocsásson el embereket) egyedül a Mercedes lépte meg.
Az eredménye az lett, hogy erőforrás hiányában a 2010-es év első felében csak azzal tudtak foglalkozni, hogy a hűtési problémákat kijavítsák. Fejlesztésre alig maradt idő, erő, lehetőség.
Idénre pedig belátták, hogy a tisztesség és a becsület talán kevéssé kifizetődő, úgyhogy neki is fogtak egy projektnek, ahol első lépésben 100 embert vesznek fel a mérnöki gárdájukba. Pontosan két esztendővel azután, hogy körülbelül ugyanennyit költségkímélés ürügyén elbocsátottak.
Zsákutca, ugye?