Pont, mint az idei Magyar Nagydíjon.

Amely meggyőződésem szerint éppen azért volt, azért lehetett az évad eddigi egyik legjobb, legizgalmasabb, és ami talán ennél is többet jelent, legkiszámíthatatlanabb versenye, mert pusztán csak néhány csepp eső esett. Más kérdés persze, hogy az a néhány csepp mindig éppen a legjobbkor.

Mert volt azért olyan szakasza a futamnak, amikor sokat adtam volna egy pihe-puha tollas kispárnáért, amire lehajtva fejemet szundikálhattam volna egy keveset (no, azért sokat nem, csak addig, amíg az élmenők meg nem érkeznek a boxutcába) - mert a magam kevéske kis eszével már eldöntöttem, hogy eső híján a verseny unalomba fullad. Mekkorát tévedtem!

Mert mintegy varázsütésre, az egész nagydíj éppen akkor kezdett el pezsegni, pörögni, élni, amikor én a szundikáláshoz készülődtem. És mindennek az oka néhány cseppnyi eső volt, meg egy jókora hiba, amit Lewis Hamilton csapata szokás szerint elkövetett a boxutcában, és amivel tulajdonképpen, visszanézve a verseny végkifejletét, le is rombolták a menőjük esélyeit. Végzetesen.

Mert onnantól kezdve (tehát attól a végzetes boxkiállástól számítva, ahol Hamiltonnak szuperlágy abroncsokat szervíroztak a szerelői) a jó öreg Lewis hozta a szokásos formáját. Azaz csetlett, botlott, pörgött, forgott és végül - nemhogy nem győzött, de még dobogóra sem állt. A csapattárs pedig köszönte szépen, és learatta a babérokat, azokat a babérokat, amelyekért addig Lewis küzdött oroszlán módjára. Mondhatnánk úgy is, Hamilton kaparta ki a gesztenyét Button számára, de ez egyrészt igazságtalan lenne, másrészt félrevezető - mert azért csak nem lehet véletlen, hogy immáron esztendők óta, a két McLaren-versenyző közül az esővel megspékelt káoszfutamokon mindig Hamilton húzza a rövidebbet.

De akár meg is fordíthatjuk a relációt, mert ugyanúgy az sem Fortuna istenasszony műve, hogy Button rendre jól tud kijönni a gordiuszi csomót meghazudtoló bonyolultságú helyzetekből. Sőt, továbbmegyek, ő mindig jól jön ki az ilyen manőverezésből, valamilyen oknál fogva éppen a jó gumi van rajta, a jó időben és nem mellesleg a jó helyen. Mármint, hogy az elsőn.

Nem tagadom, én magam nagyon odavagyok a jó Hamilton „elefánt a porcelánboltban” vezetési stílusáért, de talán még inkább azért a fergeteges tehetségért és adottságért, amivel egyszerűen világlik kifelé a mezőnyből - még inkább, ha egy kis víz is áll a pályán. Nem is kétséges, egy tökéletes világban minden bizonnyal halomra nyerné magát a Formula-1-ben, alig lenne alkalom amikor utolérik, és már többszörös bajnok lenne; de hát a világ, és benne a Formula-1, korántsem tökéletes. Így lehet az, hogy Hamilton éppen akkor szenved a legjobban, amikor neki kellene lubickolnia, mint hal a vízben.

Például esőben, és például olyan kaotikus állapotok között, mint amilyenek most a Hungaroringen uralkodtak. „Ha nem tudsz uralkodni a körülményeken, győzd le őket!” - vallja valószínűleg Hamilton is, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy ő az esős, és átláthatatlan körülmények ellen úgy védekezik, hogy mindenkit megelőz, aki elébe keveredik. Kerül, amibe kerül.

És ebben természetesen benne van az is, hogy kipördül, megforog, megcsúszik, koccan és ütközik – aztán pedig beevickél valahol az ötödik hely környékén. Ha beevickél ugyan.

Mert manapság már nem az a módi az F1-ben, mint néhány emberöltővel korábban, de még egy jó tízessel ezelőtt is, mondván, hogy esőben azé a korona, aki a legbátrabb, legéletrevalóbb, legkarakánabb versenyző az összes közül. Éppen ellenkezőleg, annak fekszik igazán a káosz, aki nem uralkodni akar rajta, hanem inkább átlátni képes – aki ésszel versenyez és nem erővel.

Magyarán tud spórolni a gumikkal, képes tojásokon lépkedni, és inkább végigmegy ötször lassan, minthogy három körben is kicsússzon. Aki nem előz meg minden elébe kerülő versenytársat, hanem megvárja míg azok maguktól kicsúsznak előle.

Tehát az olyanoknak, mint Jenson Button.

Hely és idő szűkében attól inkább eltekintenék, hogy ez most akkor jó-e az F1-nek vagy sem, helyénvaló-e vagy sem, annál is inkább, mivel tökéletes és helyes válasz a kérdésekre aligha akad; én a magam részéről csak annyit jegyeznék meg, valami egészen biztosan nem stimmel ott, ahol a mezőny egészen kivételes képességekkel megáldott esőmenője nem képes idestova három esztendeje megnyerni egy épkézláb esőversenyt.

Nem mintha persze ő maga (tehát Hamilton) nem lenne ebben hibás. Mert abban, hogy még mindig nem nőtt be a feje lágya, még mindig képtelen hideg fejjel gondolkodni, és inkább lassítani bizonyos esetekben, mintsem puszta dühből vezetve hibát hibára halmozni, ő a ludas. A most következő négy hetes nyári szünetben akár egy ilyen kurzusra is be lehetne íratni a világbajnokot, Vettel például alighanem nagyon szívesen segítene megértetni vele, hogy a csapat hibája miatt érzett dühünket nem úgy vezetjük le, hogy szanaszéjjel hajtjuk magunk alatt a gumit. Mert attól nem lesz jobb.

Tény, hogy a McLaren hibázott, amikor nem szuperlágy gumit rakott Hamilton autójára, de az is tény, hogy Hamilton nem tudta kijavítani a csapat hibáját, holott a lehetőség ott volt előtte, az eső (ha csak percekre is) eleredt, elvileg meg lehetett volna kissé lépni a mezőnytől, és kiautózni egy kiállásnyi előnyt.

Ehelyett érkezett a hiba, a megforgás, az ebből fakadó büntetés és egy ezerszer megnyert, csodaszámba menően induló verseny teljes elbukása. Megint, sokadszor, ugyanaz a fáma : Hamiltonnak még érnie kell. Na, de meddig még?

Mondjuk azért az is álljon itt, hogy nem lehet épp egyszerű dolga. Magyarán szólva a csapatot hibáztatom, amiért nem képes Hamiltont megóvni a felesleges partizánakcióktól, rossz és annál is rosszabb döntéseikkel rendre lehetetlen helyzetekbe sodorják versenyzőjüket - aki ráadásul szemmel láthatóan kihívással küzd ezek megoldását illetően. Akárhogyan is nézem, már ötödik éve tartják a kezükben a wokingiak a csiszolatlan gyémántot, és világbajnoki cím ide vagy oda, de egyszerűen képtelenek belőle igazi drágakövet faragni.

Olyat, mint mondjuk Sebastian Vettel. Aki huszonnégy éves korára olyan dörzsöltséggel és profizmussal a fejében versenyez, amiért alig harminc évvel korábban egy bizonyos Alain Prostot a Professzor névvel ruházott fel a sajtó. Arra mondjuk már kevesen emlékeznek, hogy huszonpár éves korában a nagy Alain volt a hevesség mintapéldánya, számolatlanul bukta el a világbajnoki címeket, mire egyszer csak benőtt a feje lágya, és ő lett a mezőny vitathatatlanul legokosabb versenyzője.

Vettel még nincs huszonöt, de már most dörzsöltebb, mint például a negyvenhez közelítő Barrichello valaha volt. Pontosan tudja mik az erősségei, mik a gyengéi - természetesen az előbbiekre koncentrál, míg az utóbbiakat igyekszik minél jobban elrejteni. Magyarán megmondva: amiben erős, kiemelkedő, azt erőlteti, amiben gyenge, azt inkább hanyagolja.

Egészen konkrétan megmondva: az időmérőkön (tudván, hogy messze-magasan a legjobb talán ebben a műfajban) nagyon durván odateszi magát, kockáztat, erőlködik; míg a számára amolyan mumusként számon tartott előzéseket inkább igyekszik elkerülni. Okosan, taktikázva, elodázva, előrehozva a boxkiállást, így vagy úgy, de elkerüli.

Mert tudja, hogy úgysem menne.

Ezt kellene, hogy végre valaki elmagyarázza Hamiltonnak. Hogy végre valaki ne akarja őt megváltoztatni, ne akarja olyasmire kényszeríteni, ami úgysem fog neki menni.  Például gumispórolásra, benzintartalékolásra és következetes, taktikus versenyzésre.

No, de szóljak néhány szót a versenyről is, mert azért az sem volt mindennapi a maga nemében, kezdve azzal, hogy a két Mercedes majdnem mindenkit lerajtolt, folytatva Alonso és Massa ámokfutásával egészen Webber és Hamilton, vagy a két McLaren lélegzetelállító csatájáig. Apropó házon belüli csata: azt, hogy Jenson Button mennyire megérdemelte ezt a sikert, mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy az eleredő esőben pillanatokon belül ott termett Hamilton mögött, sőt, egyértelműen méltó ellenfele volt az első helyért folytatott kerék-kerék elleni csatában.

Ahol, újfent, nem tudtuk meg, mennyit tudna Sebastian Vettel - a német ugyanis tisztes távolból, nyugodtan körözgetve figyelte, mire megy egymással a két kiskakas. Szerintem arra várt, hogy kilökjék egymást (amolyan Red Bull-módra), de igazság szerint neki az sem nagy tragédia, hogy végül nem így történt.

Neki ebben a szezonban ugyanis már nem nyernie kell, hanem célba érni. Másodikként, harmadikként, sőt akár még ötödikként is, csak beérni. És akkor, ha ez sikerül, már nemigen van olyan ember, aki el tudná előle orozni a bajnoki címet.

Még Alonso sem, aki pedig nagyon igyekszik, láthattuk a mai versenyen is, de kiolvasható ez a nyilatkozataiból is, ahol folyamatosan mást sem hangsúlyoz, mint hogy mennyire egyszerű dolga is van Vettelnek erre az idényre, és hogy ő maga vagy épp Hamilton ezt innen már nevetve behúzná. Ami mondjuk lehet, hogy így is van, de nem túlzottan sportszerű a rivális orra alá dörgölni, pláne nem nyomást gyakorolni rá vele - Alonso azonban valamiért úgy gondolja, teher alatt nő a pálma.

Pechje van, tényleg nő…

Például egyértelműen Webber fölé, aki egy jó verseny után megint elkövetett egy borzalmasat, a nagy hatosból sikerült ötödikként befutnia (Massát azért, pláne vizes aszfalton, nem nagy dicsőség lefutni) - miközben az időmérőn is kapott egy jókora taslit a csapattárstól. Anglia után Horner első dühében azt mondta, az ausztrál jövőjéről majd a szezon végén egyeztet a csapat - bevonva a tanácsadó, Marko doktort is.

Mondanom sem kell talán, ez utóbbi nem túlságosan hajtja Webber malmára a vizet.