A továbbiakban tehát olyan versenyzőkről olvashattok, akiket "nagy pilótáknak" tartunk, a közvélekedés szerint koruk 5-10 legjobb pilótája közé tartoztak (vagy tartoznak ma is), ám véleményünk szerint nem voltak többek puszta iparosoknál.
6. Juan-Pablo Montoya (kolumbiai, 2001-2006 - Williams, McLaren)
Persze nem is én lennék, ha mindjárt az első delikvens esetében nem térnék el a "versenykiírástól": Montoya sokkal több volt ugyanis mint egyszerű iparos, ám mégis, úgy érzem, helye van az utóbbi másfél évtized legtúlértékeltebb pilótáinak ranglistáján. A kolumbiaiba ugyanis sokan a leendő géniuszt látták bele, sokaknak szent meggyőződése volt, hogy Schumacher dicsősége nem tarthat sokáig Montoya jelenlétében. Aztán mégis, a királyság soká tartott, és a amikor vége lett, a jó öreg Monty gyakorlatilag nem volt sehol. Utolsó két szezonjában már önmaga paródiája volt, sokaknak groteszkként hatott, hogy minden egyes versenyre magával cipeli kisfiát, és azt sem nézte jó szemmel az átlag rajongó, hogy többet foglalkozik a motorozással és az extrém sportokkal, mint magával az autóversenyzéssel. Pedig tehetségnek nem volt híján - parádés előzések és győzelmek egész sora fűződik a nevéhez. Hogy akkor mégis mi hiányzott a sikeresebb pályafutáshoz? Véleményem szerint egy jó adag szerencse (mert azért ne feledjük, 2003-ban nagyon közel volt a tűzhöz), egy kis hidegvér, és kicsivel kisebb arc. Monty valószínűleg ott hibázott, hogy túlságosan hamar elhitte: neki Michael Schumacherrel szemben kell pozícionálnia magát, neki kell lennie az anti-Schumacher drukkerek legújabb hősének. Tévedett, talán jobban tette volna, ha magával foglalkozik, akkor talán nem érintették volna őt olyan keserűen a 2004-es történések. Akkor, abban az évben azonban túl magasról esett túl nagyot a kolumbiai, és az idegrendszere már valószínűleg nem bírta el, hogy bár verbálisan képes felvenni a harcot Schumacherrel, a pályán (jórészt persze az autók különbségeiből fakadóan) esélye sincsen felvenni a kesztyűt.
Mi is volt tehát valójában Juan-Pablo Montoya? Meg nem értett zseni? Született életművész? Michael Schumacher egyetlen méltó ellenfele? Egyszerre mindegyik, és egyik sem. Sztárként érkezett az F1-be, ráadásul ő meg is felelt a hatalmas várakozásoknak, s nem bukott meg úgy, mint Zanardi, Andretti, vagy Da Matta. Nem volt gond a tehetségével, a bátorságával, sőt szókimondó természete miatt hamar a Schumacher-ellenes angol média kedvence lett. Benne látták a leendő világbajnokot, aki végre móresre taníthatja az arrogáns németet - és meglepő módon még az sem volt vele probléma, hogy nem brit állampolgárnak született. Montoya pedig felvette a kesztyűt pályán és azon kívül is: bár tény, hogy általában a rövidebbet húzta a Schumacher elleni csaták során. Talán ezért lett elege az egészből, és menekült vissza Amerikába, családostól. Pedig ha kivárja, míg Schumacher visszavonul....
5. Eddie Irvine (észak-ír, 1993-2002 - Jordan, Ferrari, Jaguar)
Ő sem az igazi túlsztárolt fajta, bár tény, sokan levonták azt a következtetést a jól sikerült 1999-es szezonjából, hogy akár Schumachert is képes lett volna megverni egyenlő feltételek mellett. Nos, hogy ez nem így van, azt mi sem bizonyított jobban a történelem legelső Maláj Nagydíjánál, amikor a hat hónapos kényszerpihenő után visszatérő Schumacher úgy nyerette meg Eddie-vel a futamot, hogy arra maga az ír fenegyerek is csak keresgélte a kifejezéseket. Egyébként az 1999-es bajnokságot igencsak érdekes körülmények között veszítette el a jó Eddie, hiszen saját bevallása szerint "elunatkozta" az idényzáró japán Nagydíjat - miközben jó másfél perccel a győztes és világbajnok Häkkinen mögött evickélt a célba. Most már sosem fogjuk megtudni, hogy vajon utalt-e át egy kisebb pénzösszeget a Scuderia Eddie számlájára az ominózus Japán Nagydíjat megelőzően, hogy figyeljen oda kicsit jobban a nyakfájására a futamon a kelleténél, vagy mindösszesen arról volt szó, hogy a végére kiütközött Mika Häkkinen tudásbeli és mentális fölénye. És akkor jöjjön két érv a lefizetés mellett és ellen (hogy ne vádolhassanak összeesküvés-elmélet gyártással, nem mondom meg, melyik az erősebb): vajon mennyire lett volna kínos a Ferrari vezetőségének, hogy miközben évekig fizettek egy szekérderéknyi pénzt Schumachernek a bajnoki címért hiába, egy ismeretlen ír rongyos hárommillióért első nekifutásra megnyeri? Másik oldalról vizsgálva az esetet persze ott van a Maláj Nagydíj, amit Schumacher rendkívül előzékenyen megnyeretett Irvine-nal, ott van a kizárást követő fellebbezés, és ott van az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy akkoriban éppen 20 éve tartott a Ferrari átka egyéni világbajnoki cím nélkül....
Ki is volt tehát valójában Eddie Irvine? Egy nagyon tehetséges, ám szerfelett lusta életművész? Vagy egyszerűen egy közepes pilóta, akinek a sors megadta a lehetőséget, hogy a világuralomra törő Ferrari építésében vehessen részt (hacsak statisztaként is)? Az igazság ezúttal is valahol a kettő között helyezkedik el. Eddie gyors volt, piszok gyors, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első közös versenyükön mindjárt legyőzte Schumachert, ám valami hiányzott belőle ahhoz, hogy igazén nagy pilótának tekinthessük. Sőt talán nem is a hiány volt az oka, hanem egyszerűen túl sok volt benne - szókimondásból. 1994-ben például egyről háromversenyesre növelték az eltiltását, amikor a Brazil Nagydíjon okozott balesetét követően a védőbeszédében bocsánatkérés helyett inkább mindenkiről őszintén elmondta a véleményét. Bicskanyitogató stílusának hála később a Sunban is önálló rovatot kapott...
4. Rubens Barrichello (brazil, 1993-2011 - Jordan, Stewart, Ferrari, Honda, Brawn, Williams)
Listánk negyedik helyén már egy igazi túlértékelt gyöngyszemmel van dolgunk - bár ezt a túlértékelést jórészt saját harsogó nyilatkozatainak köszönheti az F1 egyik utolsó mohikánja. Pedig nem így indult... Pályafutása első éveiben szinte lehetetlen volt nem szeretni a kis Rubens Barrichellót, akit egy kontinensnyi ország tartott Ayrton Senna lehetséges utódjának. Ám az évek szálltak, az eredmények nem jöttek, így hősünk hamar be lett skatulyázva a szimpatikus vesztesek népszerű, ám nem túl hálás csoportjába - és valószínűleg ez az oka máig tartó ok nélküli magasztalásának. A bajok ugyanis ott kezdődtek, hogy hősünk 2000-ben a Ferrarihoz igazolt, méghozzá olyan illuzórikus elképzelésekkel, hogy egyszer bajnok lesz a vörösökkel. Eleinte abban bízott, hogy el tudja verni Schumachert, később csak abban, hogy a német hamarabb visszavonul, mint hogy az ő türelme elfogyna - végül egyik számítása sem vált be. 2002-ben sokak véleményével ellentétben nem a csapat alázta meg őt, hanem ő saját magát - méghozzá nem hinném, hogy véletlenül. Rubens akkor ott, Zeltwegben kezdte el felépíteni magáról a hamis képet, miszerint képes lett volna megverni Michael Schumachert, amennyiben a csapaton belül nem mindenki az ő sikere ellen dolgozott volna. Természetesen ekkoriban hangot még nem adott, nem adhatott az elgondolásainak, hiszen a Scuderia fizetett alkalmazottja volt, ám naiv dolog lenne azt hinni, hogy nem tudta felmérni, milyen következményei lesznek az osztrák esetnek. Pontosan tudta, hogy a világ Schumacherre fog vicsorogni, miközben ő tovább sütkérezhet a szimpatikus vesztes szerepében, sőt most már azt is sugallhatja magáról, hogy jobb a rekordbajnok Schumachernél. Félreértés ne essék, nem mondom én, hogy nem volt hülyeség a Ferrari döntése - ám azt minden körülmények között tartom, hogy Barrichello szándékosan idézett elő világbotrányt a csapatutasítás végrehajtási módjával. Erre pedig 2005 utáni nyilatkozatai a legmeggyőzőbb bizonyítékok - a Ferraritól való dicstelen távozását követően szinte nem is volt olyan megnyilvánulása, melyben ne sajnáltatta volna kicsit magát amiatt, amit vele a Ferrarinál tettek. A következmények evidensek: a Schumacher-ellenesek nem is olyan kicsiny pártja azon nyomban lovaggá ütötte a brazilt. És így alakulnak ki a hamis legendák...
Ki is volt valójában Rubens Barrichello? Egy fantasztikus tehetség, akit méltatlanul elnyomtak a Ferrarinál, segítve Michael Schumachert? Egy csodálatos őszinteségű ember, aki nem tudta elviselni azt, hogy nem kap egyenlő feltételeket a csapattársával? Ki tudja... Egy azonban bizonyos, egy nagyon szimpatikus fiatalembert megkeserített az élet. Zeltweg után talán maga is elhitte, hogy jobb Schumachernél, hogy minden bajának és hátrányának okozója a gonosz csapatvezetés, aki nem hagyja kibontakozni. Ezt olvasta majd' minden újságban. Ezt hallotta majd' minden szakértőtől. Csoda, hogy félig-meddig el is hitte? Pedig nem kellet volna. Ha megmarad annak, ami (egy szimpatikus, gyors, de nem kiemelkedő géniusznak) akkor talán egyszer megkapja az esélyt. Így azonban most már örökre egy zsörtölődő, megkeseredett veterán marad...
3. Mark Webber (ausztrál, 2002-2011 - Minardi, Jaguar, Williams, Red Bull)
Sokáig semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen listán a nyurga ausztrálnak, hiszen, senki nem tartotta többnek őt annál, ami valójában: egy tehetséges, de kissé későn a tűz közelébe érő versenyzőnek, aki bár nyilvánvalóan gyors,a homlokáról hiányzik az a bizonyos csillag, ami a világbajnokok sajátja. 2009-2010 során azonban mintha mindenki elfelejtette volna a korábbiakat: amikor remek időmérő-edzései után rendre elszúrta a rajtjait, amikor ígéretes versenypozíció birtokában követett el hibát, és dobta el a kiugró eredmény lehetőségét. Gyors volt, de nem elég megbízható, tehetséges, de nem elég kiegyensúlyozott - minden jel arra mutatott, hogy örökre megmarad a középcsapatok szimpatikus vezérpilótájának szerepében. Ám ekkor eljött 2009, az első győzelem, és Webber egy csapásra a bajnok-esélyesek között találta magát. Kár lenne eltagadni tőle, hogy nagyot teljesített, bár az látszott rajta, hogy a tét megviseli, németországi győzelme után két kézzel szórta a pontokat, s bár nyert még egy versenyt az év végén Brazíliában, a bajnoki címre keresztet vethetett. Ám jött 2010 - és kis híja volt, hogy én magam nem dőltem be annak, hogy Mark Webbert egyszerűen félreismertem. Sorozatban szállította a jó eredményeket, győzött, dobogóra állt, majd a VB-pontverseny élére is odakeveredett. Úgy tűnt, megnyerheti a VB-t, ám a nagy tét alatt ismét megremegett a keze: Koreában hibázott, elvesztette e csapat támogatását (ki tudja addig élvezte-e), Brazíliában nem segítették, Abu-Dzabiban pedig feláldozták a csapattárs bajnoki címének oltárán. Magasan volt, nagyot is esett...
Kicsoda tehát valójában Mark Webber? Egy szimpatikus vesztes? Egy örök második? Vagy egy középszerű pilóta, aki egyszer életében versenyképes autóba kerülhetett? Kicsit mindegyik, de egyik sem igazán. Kicsit vesztes is, hiszen hét évet várt egyetlen győzelemre. Kicsit örök második is, hiszen amikor a tűz közelébe került, elnyomták a csapatán belül. És kicsit középszerű is hiszen sosem tudott teljes mértékben átlépni a saját árnyékán. Legyen szó versenygépeknek megfelelően dobogóról, győzelemről, vagy világbajnoki címről. Szokjunk hozzá tehát a tudathoz: Mark Webber sosem lesz világbajnok, és erről igazából csak önmaga tehet, és az önbizalomhiánya. Ki tudja, talán jobb is így, kis szerencsével akár lehet belőle II. Rubens is...
2. David Coulthard (skót, 1994-2008 - Williams, McLaren, Red Bull)
Egy újabb valóságos gyöngyszem a listán, hiszen ugyan ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy mi a helyzet, ha 1998-ban David Coulthard lesz a McLaren első számú pilótája. Vajon Michael Schumacher akkor most kilencszeres bajnok? Vagy éppen ellenkezőleg, Coulthard vezetésével a wokingiak hosszú távon is ellenfelei tudtak volna maradni a Ferrarinak? Aligha. Hiszen Coulthard sem volt annyi, amennyinek látszott: pillanatnyi fellángolásai csupán arra voltak jók, hogy elhitessék az emberekkel, lehetne belőle világbajnok, ha hagynák. Pedig nem... Dávid Sándor például már 1995 táján megmondta a tutit, mármint, hogy a skót soha az életben nem lesz világbajnok, és láss csodát, bejött neki!
Pedig minden milyen jól indult. 1994-ben beugrás Senna helyére a csúcstechnikának számító Williams-be, majd állandó szerződés és futamgyőzelmek 1995-ben. Mégis, valami szemmel láthatóan hiányzott valami a fiatal skót srácból - ez a valami pedig a megbízhatóság. Hihetetlenül gyors tudott lenni időnként, a legnagyobbakkal is felvette a versenyt, és ilyenkor agresszivitásnak sem volt híján. Máskor azonban beleszürkült a mezőnybe, érthetetlen hibákat követett el, vagy pedig egyszerűen nem volt meg a kellő sebessége az előrelépéshez. 1998 és 2000 között összeforrt a neve Mika Häkkinen világbajnoki címeivel - holott az azt megelőző két közös évük során mindannyiszor elverte a finn csapattársat. Mégis, amikor végre győztes autóba ülhetett, Coulthard hátrányba került a csapaton belül.
Ki is volt tehát voltaképpen David Coulthard? Egy peches géniusz? Egy csapatán belül elnyomott tehetség? Egy mindössze Schumacher nevére gerjedő, túlzottan agresszív másodpilóta? Valószínűleg egyik sem. David Coulthard egy remek versenyző volt parádés ösztönökkel, hihetetlen képességekkel és nagyszerű tehetséggel megáldva - ám a győzelem tudományát sohasem tudta magáévá tenni. Helyette inkább ő is Schumacher ellenében pozícionálta magát a sajtó és a szurkolók szemében, miközben azonban a pályán nem sokszor tudta megfricskázni a németet. Ez pedig könnyen frusztrációhoz vezethetett...
1. Ralf Schumacher (német, 1997-2007 - Jordan, Williams, Toyota)
Listánk első helyezettje egyértelműen és megfellebbezhetetlenül Ralf Schumacher kell, hogy legyen. A kisebbik Schumacher-fivér ráadásul nem is azért került ilyen "illusztris" környezetbe, mert nem tudott felérni a bátyja szintjére - az ok nagyon is prózai, az, hogy soha nem is volt benne akkora potenciál, mint a bátyjában. Már 1997-ben, amikor a Jordanhez szerződött nem volt titok, hogy a nagy mágus hírében álló Eddie leginkább marketing-célokból szerződtette az istállóhoz. Persze azért lassú sem volt, cserébe viszont igen heves, Fisichellát annak ellenére kilökte a második helyről, hogy egy csapatban szambáztak akkoriban, bátyját pedig konkrétan magából a bajnoki címből sikerült kitorpedóznia a Luxemburgi Nagydíjon. Ennek ellenére Sir Frank látott benne fantáziát, talán abbéli frusztrációját is levezetve, hogy soha sem sikerült csapatához csábítania az igazi Schumachert. Itt azért persze Ralf is jobban teljesített, sokszor erőn felüli produkcióval hozta be a dobogóra a jelentősen visszaeső grove-iakat.
És ekkor olyan évek következtek, amikor magam is elhittem, hogy lehet valami a fiúból, akár az sem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd két Schumacher küzdjön meg a bajnoki címért. 2001-ben futamot is nyert Ralf, simán leverte Montoyát, majd következett az összeomlás. A kolumbiaival való verseny felemésztette a kisebbik Schumachert, idegileg nem bírta a versenyt, ráadásul a csapat bizodalma is egyre inkább Montoyába helyeződött. Ki tudja, talán Sir Frank egy olyan lóra akart tenni a Ferrari elleni küzdelemben, amelyiknek lételeme a Michael elleni lélektani hadviselés? Nem lehet megmondani. De tény, Ralf a Montoyával való csapaton belüli harcot elveszítette, nem tudott egyszer sem birokra kelni a bajnoki címért, sőt, többször sérülés is hátráltatta.
Toyotához való átszerződése már mutatta, a világbajnoki álmai szertefoszlottak. Bár szerette volna, nem tudta úgy felvirágoztatni a japán csapatot, ahogyan a bátyja tette azt a Ferrarival. Első éveiben még meg-megvillantotta egyébként létező tehetségét, de munkamorálja miatt rövid úton nevetség tárgyává vált. Utolsó szezonjában gyakorlatilag semmit nem teljesített, csak felvette csillagászati összegű fizetését, és békésen elautózgatott a mezőny hátsó traktusaiban. Kiábrándult a Formula-1-ből, a szurkolói is elpártoltak mellőle, a csapatok sem kértek belőle - így aztán nem maradt más választása, mint átnyergelni a DTM-re.
Ki is volt tehát valójában Ralf Schumacher? Egy tehetségtelen fráter, aki a bátyja vállán kapaszkodott fel a Formula-1-ig? Aligha. Egy igazi bajnok, akit csak saját csapata és Montoya akadályozott meg abban, hogy harcolhasson a bajnoki címért? Ezt sem gondolnám. Én inkább egy kisebbségi érzéseit nagyképűséggel álcázni akaró tehetséges, de nem elég szorgalmas és kitartó pilótát látok szemeim előtt, aki ráadásul szerencsés sem volt. A sikerhez pedig ugye szerencsén, elhivatottságon és tehetségen kívül más nem szükségeltetik...