Taktikai Zóna

Brazília szégyenpadon

  • Kele János

Hihetetlen, mégis igaz: sem Argentína, sem Brazília nem jutott elődöntőbe a Copa Americán - utóbbi például minden idők talán legkilátástalanabb játékát produkálta Paraguay ellen. Hiába azonban az elképzelés nélküli, gyászos hatékonyságú támadójáték - ha egy kis szerencséje van, Brazília nevetve jut a legjobb négy közé. De nem volt, sőt, a kiszámíthatóság idővel kedvtelenségbe, sőt, majdhogynem közönybe csapott át, s egyre tisztábban rajzolódott ki a kép: ez a Selecao nem győzelemre született, mint elődei.

Brazília-Paraguay Copa América-negyeddöntő felállásaPedig Mano Menezes, a brazilok sokat szidott, szinte átkozott edzője nem bízta a véletlenre a dolgot - egy helyen sem változtatott az Ecuadort néhány hullámvölgy ellenére is magabiztosan legyőző csapatán. Maradt Robinho, maradt Pato, Neymar a szélről, Ganso pedig középről rohamozott. Akárhogy számoljuk tehát, az ötszörös világbajnok négy(!) olyan labdarúgóval a kezdőjében állt ki, aki egyszerűen használhatatlan védekezésben. Sőt, mi több, még az ellenfél labdakihozatalainak megzavarását sem bízná rájuk nyugodt szívvel az ember.

A kocka innentől gyakorlatilag el volt vetve.

Főleg úgy, hogy a paraguayiak sokat látott mestere, Gerardo Martino addig trükközött, míg egyik alapemberét, Nestor Ortigozát ki nem hagyta a kezdőcsapatból. Talán mondanom sem kell, nem véletlenül alakult így.

Hanem azért, hogy a brazil támadónégyes kiszámíthatatlan helycserés manővereit teljes egészében kontrollálja. Míg ugyanis Ortigoza inkább a statikus, álló helyzetből irányító mélységi karmester prototípusa, addig a helyére kerülő Victor Caceres a modern védekező középpályások tökéletes mása. Ütközik, szerel, szabálytalankodik, eszeveszett mennyiséget lohol, miközben a pálya minden egyes pontján feltűnik. Egyszóval nem hagyja élni az ellenfelet.

Ez a brazil csapat pedig csak és kizárólag annyit képes futballozni, amennyit az ellenfél enged neki.

Neymar, a brazil válogatott fiatal csatára a Paraguay elleni Copa América-negyeddöntő után - Fotó: AFP
Martino nem akart kockáztatni, már az első perctől ellenőrzése alá vonta a brazil támadásokat: a középpályán kíméletlenül letámadott csapata, Robinho és Ganso kényelmes labdavezetéseit könnyűszerrel hárította Paraguay, miközben betonfalszerű tömörülésükkel Neymar és Pato játékának méregfogát is kihúzta. Ramires és Lucas pedig (az egész tornán megfigyelhető elemi hiba folytán) túl távol játszott a támadóktól.

A brazil csapat tehát hiába volt „orrnehéz”, ennek egyetlen előnyét sem tudta kihasználni - miközben minden hátrányát kétszeresen is érezte. Neymar, Pato, Robinho és Ganso ugyanis nem elég, hogy támadásban nem villogtak, cserébe egyetlen egy labdát sem tudtak szerezni a paraguayi védőktől, így a brazil támadásoknak nagyon mélyről kellett indulniuk. Nem volt gyors labdaszerzés, nem volt lendületes kontra, mindössze körülményes, lassan haladó labdatologatás.

Paraguaynak pedig pontosan ez kellett.

Hiába passzolgattak a brazilok nyugodtan és pontosan, Martino pontosan tudta, hogy Menezes csapatának nem ízlik a felállt védelem elleni játék. Paraguay ezért felállt, és esze ágában sem volt támadni. Az embernek olykor az az érzése támadt, hogy nem is akarnak továbbjutni, miközben csak annyi történt, hogy tizenkilencre húztak lapot.

Bejött.

Pedig bűnrossz meccs volt, ne szépítsük. Most oldalakon át taglalhatnám, hogy Paraguay a klasszikus 4-4-2 és a 4-5-1 között ingadozó formációt erőltetett (a Santa Cruz helyére bekerülő Valdez volt a mérleg nyelve), miközben Menezes a vegytiszta 4-2-1-3-ra esküdött, Robinhót beljebb húzva a jobb oldalról, hogy középütt keresse a passzháromszöget Patóval és Gansóval - de minek. Végeredményben egyik edző taktikája sem működött, illetve egyiküké sem egészben: Paraguaynak a lendületes, gyors kontrák nem jöttek (miközben parádésan védekeztek), Brazíliának pedig a helyzetkihasználással gyűlt meg a baja.

Ez az a meccs volt, amit két rossz csapat közül a kevésbé reménytelen nyer meg.

Nem volt taktikai érdekesség, egyik edző sem akart (mert?) jelentősen változtatni, inkább csorgatták tovább a mérkőzést az egyre unalmasabb mederben. Menezes lekapta Neymart, de nem változtatott a szisztémán, hisz Fred átvette Pato szerepét, miközben a Milan támadója kiment a balszélre. Jól mutatja a brazil csapat impotenciáját, hogy azt sem tudták igazán kihasználni, amikor Paraguay elfáradt - volt ugyan néhány nagy helyzetük, de igazából benne volt a levegőben, hogy nem rúgnak gólt. Sőt, leginkább ez volt benne a levegőben.

No, meg a kiállítás, sőt az igazat megvallva én magam ezt vártam a leginkább, hiszen egy piros lap után menten felpezsdült volna egy kicsit a mérkőzés. Volna, ha az a piros lap nem egyszerre érkezett volna meg a két csapathoz - így viszont inkább csak megmerevítette az állásokat, a hosszabbítás során tíz emberrel már egyik edző sem akart (tudott?) csodát tenni.

Az, hogy a sorsszerűen elérkező büntetőpárbajban egyetlen brazil gól sem született, inkább statisztikai, mintsem taktikai érdekesség - mégis elképesztően jól jellemzi ezt az újnak beharangozott Selacaót. Azért használom az újnak beharangozott szerkezetet, mert valójában semmi sem változott Dunga óta, és ami át is alakult, az inkább visszafelé mozdult el, mintsem előre.

Kezdve azzal, hogy a Copán látott brazil csapatnak egészen egyszerűen nem volt stílusa. 

És ezen bizony az sem változtatott volna, ha egy nem is olyan nagy csoda folytán Menezes együttese bejut az elődöntőbe. Csak kevésbé lett volna feltűnő...

A mérkőzés összefoglalója