Sem előzések terén, sem a boxban nem hozott túlságosan nagy izgalmakat a valenciai Európa Nagydíj - így pedig annak is jóval nehezebb dolga volt, aki valamilyen taktikai érdekességet próbált felfedezni a nagy körforgásban. Vigyázó szemeimet ezért ezúttal inkább a mezőny hátsóbb régióira vetettem, ahol Alguersuari és Pérez is igencsak innovatív taktikát alkalmazva jött egyre feljebb és feljebb, előbbi például egészen a nyolcadik helyig. Pedig meglepetésre még csak Safety Car-periódus sem volt, sőt, mind a 24 versenyző épen és egészségesen, négy kerékkel a feneke alatt megérkezett a célba - így a csapatoknak jóval több idejük volt megfontoltan dönteni a taktika ügyében, mint az igencsak hektikusan alakuló Kanadai Nagydíj alkalmával. Talán ezért történhetett meg az, hogy szinte kivétel nélkül mindenki konzervatívan állt a kérdéshez.

Előzetesen úgy tűnt, ez a konzervatívabb, biztonságibb taktika a két kiállást jelenti majd - ám a verseny napjára a hőmérő higanyszála meredek emelkedésnek indult, ennek eredményeként pedig az aszfalt hőmérséklete vasárnap csaknem húsz fokkal volt nagyobb, mint a pénteki edzések alkalmával. Így (bár az előzetes számítások alapján a kétcserés taktika nyolc másodperccel kifizetődőbb lett volna, mint a háromszori depózás) a legtöbb csapat úgy döntött, hogy nem kockáztat, és inkább a biztonságosabb, kisebb kockázatot jelentő három megállásos taktikát választja.

Tették ezt egyrészt abból az okból, mert a tavalyi Bridgestone abroncsokkal ellentétben a pénteki edzésnap kezdete és a szombati időmérő között a Pirelli gumik nem tudtak négy, csak szűk három másodpercet javulni körönként. Ez pedig arra sarkallta a taktikai gurukat, hogy bánjanak konzervatívabban a ceruzájukkal, és vegyenek vissza kissé a lendületből - már ami ugye a két kiállásos taktika tervezését illeti. Erre jött még, mintegy ráadásnak, hogy a Pirelli Valenciában vetette be először a közepes keverékű abroncsait, amit bár pénteken és szombaton már próbálgattak a csapatok, ám a hirtelen bekövetkező húsz fokos hőmérséklet-emelkedés kiszámíthatatlan lutrivá tette a versenyen való viselkedésüket és tartósságukat.

A győzelemért versenyző „nagyok” tehát úgy döntöttek, nem kockáztatnak feleslegesen, ám a középmezőnyben volt néhány versenyző, aki 19-re húzott lapot, s az esélytelenség tökéletes nyugalmával versenyezve, innovatív taktikával tudott meglepetést okozni. Lássuk, kik voltak ezek!

Ebben a tekintetben mindjárt az élre kívánkozik a spanyol Jaime Alguersuari, aki merész két kiállásos taktikájának köszönhetően 18. rajthelyét tudta pontszerző (8.) befutóra váltani. Pedig nem volt könnyű dolga, a szaksajtó és a szurkolók a balul sikerült kvalifikáció után már leszedték róla a keresztvizet, és képzeletben be is ültették helyére a Toro Rosso ausztrál tesztpilótáját, Daniel Ricciardót. Vasárnapra azonban nemhogy összekapta magát a fiatal katalán suhanc, hanem egyenesen a nagydíj legjobbjává avanzsált - parádés tempót diktálva is tökéletesen végre tudta hajtani a csapat által sebészi pontossággal kitalált taktikát, és végül jócskán megelőzve csapattársát, a nyolcadik helyen zárt. Csattanós választ adva a kritikusoknak!

Pedig a rajtnál még nem is figyeltünk rá különösebben, és nem csak azért, mert a kétségbeejtő tizennyolcadik kockából startolt (egyébként sorozatban harmadszor maradt le a Q2-ről) - hanem azért, mert vadonatúj szuperlágy abroncsokkal indította a versenyt, ellentétben például Pérezzel és Petrovval, akik kapásból a közepes keveréken vetették magukat a küzdelmekbe. A 13. kör után azonban már világosan látszott, hogy Alguersuari készül valamire, hiszen hiába járt már akkorra minden riválisa a depóban (köztük a csapattárs Buemi), Jaime még mindig bőszen rótta a köröket. Végül a 19. fordulót követően állt ki kerékcserére, addigra pedig már jócskán felkúszott a ranglistán, és jó esélye kínálkozott a pontszerzésre is. A rajtnál egy helyet jött feljebb, aztán azonban rögtön előzött kettőt is (Petrov és Pérez küszködött a közepes keverékkel a start után), hogy aztán a boxkiállások során Barrichello, Sutil és Buemi idő előtti cseréje révén még előbbre kerüljön.

A verseny igazi kulcsa azonban csak ezt követően érkezett el Alguersuari számára. A boxkiállás során ugyanis újfent lágy gumikat kapott, ám azzal a nem is titkolt céllal, hogy azokat kellő óvatossággal megspórolva autózzon ki egy boxkiállásnyi előnyt a közvetlen riválisokkal szemben. Gyorsnak és okosnak is kellett tehát lennie egyszerre ahhoz, hogy elérje a hőn áhított célt, a pontszerzést.

És sikerült neki.

Pontosan 23 kört teljesített a lágy abroncsokon (senkinek ilyen sokáig nem sikerült kint maradnia velük a futamon), ám az igazán hihetetlen nem is ez volt, hanem inkább a sebessége. Még úgyis simán tudta tartani a Mercedesek és a Renault-k tempóját, hogy szemmel láthatóan vigyázott az abroncsaira. Kétség sem fér hozzá, ez volt a döntő momentum.

A riválisok mérnökei eközben hitetlenkedve bámulták a monitort: "ez tényleg Alguersuari? Már 23 köre a lágy abroncsokon van… És nem lassul, egészen hihetetlen, de nem lassul!" Pedig a valenciai versenyig mindenki által elfogadott ténynek számított, hogy a Toro Rosso valósággal falja a gumikat. Sőt, hőségben akár még az is előfordulhat, hogy alig néhány kör alatt felzabál egy komplett szett lágy keveréket. Erre tessék…

Miközben Sutil, Di Resta, Buemi, Barrichello és Heidfeld, tehát a közvetlen riválisok már harmadszor keresték fel szerelőiket a boxutcában, Alguersuari még mindig rendületlenül rótta a köröket - és sikerült is éppen olyan sokáig kint maradnia, hogy mindegyik fentebb említett versenyzőt megelőzze. A végén ugyan nagyot kellett küzdenie (Sutil szorongatta a közepes keveréken), de megtette, amit megkövetelt tőle a haza: bemenekítette autóját a célba nyolcadikként, majd önfeledt ünneplésbe kezdett a levezető körén. Igazán megérdemelte azt a kis lazítást egy ilyen parádés verseny végén…

Közben azért az élen is érdekes csatározás folyt, mert bár Vettel hihetetlenül kényelmesen nyert (a futam minden szakaszában kínosan ügyelt a gumikra), mögötte Alonso és Webber késhegyre menő csatát vívott a második helyért. Az ausztrál és mérnökei az utolsó kiállásnál látszólag feleslegesen kockáztattak, így végül a hazai pályán versenyző matadoré lett az ezüstérem.

Persze ennél azért bonyolultabb a kérdés, Alonso voltaképp három szakaszban törte meg Webber ellenállását, három különböző történés alapozta meg egyáltalán azt, hogy legyen esélye csatára kelni a tavalyi világbajnokságot bronzérmesként záró ausztrállal.

1.    A rajtot követően a spanyol a kettes kanyarban megelőzte Massát. Ha nem teszi, könnyen lehet, hogy az egész futamra beragad a brazil mögé, de legalábbis ahhoz éppen elég ideig, hogy ne tudjon már beleszólni a két Red Bull dolgába - hiszen Valenciában a kettős DRS-zóna vajmi kevéssé működött, és akkor még nagyon finoman is fogalmaztam.

2.   A 21. körben Webber előzése után vált világossá, hogy Alonsónak lehet keresnivalója a csatában, hiszen a pályán képes volt lenyomni egy Red Bullt. Más kérdés, hogy aztán a második kiállások során a Ferrari és a spanyol világbajnok „hagyta magát” megelőzni Webber által - ennek az igazi oka valószínűleg az volt, hogy Alonso és a csapat is nagyon aggódott a gumifogyasztás miatt, hiszen ha nem így lett volna, valószínűleg bejön egy körrel hamarabb, és maga mögött tartja Webbert. De a Ferrari (mint később kiderült, nagyon okosan) úgy döntött, hogy a pillanatnyi érdeknek nem szabad felülírnia a hosszú távú elképzeléseket.

Az óvatosság egyébként minden egyes kerékcsere után megfigyelhető volt Alonso vezetési stílusán. Az új gumikra mindig kínosan ügyelt a spanyol, depózás után sosem gyorsított ki teljes gázzal, fokozatosan melegítette fel a gumikat, hiszen pontosan tudta, mit veszíthetne azzal, ha csak a felszínük forrósodna fel: a felhólyagosodás miatt perceken belül veszítene a tapadásából, lassulna, és végleg elveszítené a Red Bullok nyomát.

3.    A harmadik kerékcsere-sorozatban Alonso éppen három körrel maradt kint tovább, mint Webber - ez pedig előzést jelentett a számára. Bár a korábbi tapasztalatok alapján egyértelmű volt, hogy egy jól bemelegített lágy szett többet ér a friss közepes keveréknél, a maranellóiak mérnökei biztosra mentek, és bőszen figyelték Kobajasi köridejeit, amikor az a keményebb keverékre váltott. A japán nem tudott velük gyors lenni, ahogyan Webber sem, így Alonso biztonságosan kiautózta a különbséget három kör alatt, és visszatért a második helyre.

Ezt pedig már sikerült megtartania a verseny végéig, hiszen a Ferrari (rácáfolva a szabadedzések tapasztalataira) ezúttal jól működött együtt a közepes keverékű abroncsokkal.