A főcsoportdöntők elején mutatott kisebb bizonytalankodásoktól eltekintve tulajdonképp magabiztosan jutott a fináléba mindkét együttes. A Miami vereséggel kezdett Chicagóban, de aztán rájöttek, hogy csak az alapszakasz MVP-jét, Derrick Rose-t kell kivenniük a játékból, és ezzel megnyerhetik a párharcot a Bulls ellen. Így is tettek, emellett pedig a Wade, James, Bosh trió valamelyik tagja minden meccsen átlag felettit produkált, így öt mérkőzés után búcsúztatták a Bikákat.
Ugyanennyi találkozóra volt szüksége a Dallasnak is. Az ő esetükben is bevált az alaptaktika: Nowitzki szinte minden alkalommal ellenállhatatlan volt, és mindig akadt valaki - Kidd, Terry, Marion, Barea vagy Stojakovic -, aki fel tudott zárkózni mellé - esetleg helyette is vitte a csapatot -, és így hiába volt a másik oldalon Kevin Durant, a liga legjobb dobója, vagy Russel Westbrook, nekik nem akadtak társaik.
Így a 2006-os döntő visszavágójára kerül tehát sor, és ezúttal nem is érdemes öt évnél távolabb visszamennünk az NBA-történelemben, hiszen emlegethetnénk a Celtics 17 vagy a Lakers 16 bajnoki címét, egyikük sincs a mostani fináléban, és egyik résztvevő sem fogja gyökeresen átírni az örökmérleget. Amint a bevezetőben említettem, a Heatnek és a Mavericksnek is ez a második nagydöntője, így előbbi kétszeres, utóbbi egyszeres bajnok lehet legkésőbb két hét múlva.
Pedig ahogy öt éve kezdődött a párharcuk, ez akár fordítva is lehetne. Jason Terry volt az első meccs legjobbja, ami a pontgyártást illeti, de Nowitzki és Josh Howard tartottak rendet a saját palánkjuk alatt, így az akkoriban Dwayne Wade-re és Shaquille O'Nealre épülő Heat csak 80 pontra volt képes. Sokkal többre a második találkozón sem jutottak - Shaq egész konkrétan csak 5 pontig -, miközben a Dallas németje 26 pontja mellé 16 lepattanót szedett le, és rajta kívül még hárman 15 pont fölé kerültek.
A harmadik mérkőzésen azonban megfordultak a dolgok: hiába volt képes Nowitzki ezúttal 30 pontra, Wade volt az este sztárja a maga 42-jével. Ezzel első győzelmére vezette a Miamit, amely a következő találkozót is behúzta. Igaz, azt már elképesztő védekezésének köszönhetően. Összesen 74 pontot szerzett a Dallas, ezen belül is az általában németesen megbízható Dirk 16-ot, de ebből 11-et a büntetővonalról, mezőnyből pedig csak kétszer (!) talált a gyűrűbe 14 kísérletből. Az egyik oldalon tehát beindult a helyi sztár, miközben a másikon betlizni kezdett. Igaz, a dallasiak véleménye szerint ebben nagy szerepe volt a játékvezetésnek is. Szerintük Wade-re úgy vigyáztak a sporik, mint egy porcelánbabára.
Valami hasonlót látott külső szemlélőként a nagy Phil Jackson is, aki néhány hónappal később így nyilatkozott erről: "Abban a sorozatban Mark Cuban (a Dallas tulajdonosa - a szerk.) rendesen megkapta a magáét. Az előző években rengeteget jártatta a száját az NBA-ről, amit nem vettek jó néven. Biztos nem lehetett könnyű lenyelni neki, hogy azt látta, a második meccs után Wade javára átlagban 25 szabálytalanságot fújtak be, és hozzá sem lehetett érni. De legalább megértette, hogy van, amikor be kell fogni."
Bárhogy is volt, az biztos, hogy az ötödik meccs hosszabbításba torkollott, és egy másodperccel a vége előtt, egypontos Dallas-vezetésnél Wade dobással kísérletezett, Nowitzkire faultot fújtak vele szemben, a két büntetőnek köszönhetően pedig a Miami nyert. A floridai hátvéd 43 pontot dobott, a hatodik mérkőzésen pedig 36-ot. Ez az újabb nagyszerű védőmunkának köszönhetően elég volt a győzelemhez, miután Terry az utolsó pillanatokban még elhibázott egy hárompontost, és a Heat megszerezte az első bajnoki címét.
A következő évben a Mavericks dühében megnyerte az alapszakaszt, majd 4-2-re kikapott a nyugati nyolcadik kiemelt Golden State Warriorstól a rájátszás első körében - első csapatként azóta, hogy a négy győzelemig tartó párharcokat bevezették ebben a fordulóban 2003-ban. A Miami ennél is sokkal rosszabbul szerepelt. A szezon nyitómeccsén 42 ponttal kikaptak a Chicago Bullstól - ez volt a mindenkori címvédő legnagyobb veresége az első találkozón -, majd valahogy beszenvedték magukat a playoffba, de ott megint a Bulls jött szembe, és 4-0-s söprés áldozatai lettek. De ez még semmi nem volt, a következő idényben ők lettek a liga legrosszabb csapata, csak 15 győzelmet tudtak összekaparni, Wade szinte állandóan sérült volt, O'Nealt pedig szezon közben elküldték Phoenixbe. 2008 őszén Erik Spoelstra vette át a csapatot, aki építkezni kezdett, de őszintének kell lennünk: James és Bosh tavalyi leigazolása a kulcsa annak, hogy újra nagydöntőt játszik a Miami. Magyarul a pénz.
A Dallas az elmúlt években mindig rájátszás-résztvevő volt, de a legjobb eredményük egy második kör, ahol a Denver 4-1-re győzte le őket. Viszont nagy nevek érkeztek Texasba, akikből remek csapat formálódott. Jason Kidd, Shawn Marion, Peja Stojakovic, JJ. Barea vagy Tyson Chandler mind fontos láncszemei lettek az együttesnek. Az is igaz viszont, hogy az átlagéletkor finoman szólva sem lefelé mozdult el. Sokuknak valószínűleg ez az utolsó lehetősége a bajnoki gyűrű megszerzésére, ami nagy motivációt adhat, de azért valószínű, hogy fizikálisan nem tudják felvenni a versenyt a Miamival.
Azt nem mondhatjuk, hogy a Heat nyeretlen kétévesekből állna, de a Nagy Hármas tagjai épp karrierjük csúcsát közelítik meg, ami borzasztó nehézzé teszi ellenük a harcot. Ponterősek, a szezon közben még döcögő csapatjátékuk is sokat javult, védekezésben felülmúlták a mostanában a liga egyik legjobbjának számító Chicagót. Általában legalább ketten 20-30 pont körüli teljesítményre képesek egy mérkőzésen, ráadásul nekik is van mit bizonyítaniuk: Jamest évek óta az NBA egyik legnagyobb tehetségeként tartják számon - Scottie Pippen a napokban azt mondta, nagyobb lehetőségeket lát benne, mint amit Michael Jordan meg tudott valósítani -, valószínűleg szívesen kitörne ebből a kategóriából, és nyerne végre valamit. Bosh-t egész évben piszkálták azért, mert őt tartják a trió leggyengébb tagjának, nyilván ő is rácáfolna a kritikusokra. Talán Wade az, aki rutinos "öreg" rókaként játszhat, aki pontosan tisztában van a saját képességeivel, és megint végső győzelemre vezetheti a Heatet.
Közben persze a másik oldalról sem feledkezhetünk meg! Szinte minden meccsen akad egy, a Miamiéhoz hasonló erejű triumvirátus a Dallasban is. Nowitzki az állandó tag, aki minden távolságból pontosan dob, és aki ugyanilyen jól találja meg a társakat akkor is, ha az ellenfél rá koncentrálja a védekezését. Mellette a már emlegetett társak valamelyike szinte mindig hozza magát, ráadásul többen is nagyszerűen dobnak távolról, amivel könnyen megbonthatják a floridaiak védelmét. A gyenge pontjuk viszont az, hogy a legtöbbjük nem képes állandó jó teljesítményre, ritka a két-három egymás utáni találkozójuk, amelyeken ugyanazok az emberek ugyanolyan hatékonyak lennének. Ez pedig előbb-utóbb azt eredményezi, hogy lesz olyan meccs, amelyen többen lesznek átlag alattiak, mint átlag felettiek. Ekkor az dönt majd, hogy milyen csapatot alkotnak.
Illetve inkább az, hogy a "túloldali" sztárok milyet alkotnak, mert abban biztos vagyok, hogy a Dallas a liga legegységesebb gárdája. A kérdés, hogy a Miaminál mindig mindenki alá tudja-e rendelni magát a rá szabott feladatnak, ha esetleg szorul a hurok. Azt gyanítom, hogy igen, így bár a 2006-os döntő óta 10-0-s mérleget produkáltak Nowitzkiék a két csapat egymás elleni mérkőzésein, szerintem Wade-ék tesznek hozzá hamarabb négy győzelmet a saját oldalukhoz...
