Talán senkit nem lepünk meg azzal, ha az értékelés kezdetén mindjárt leszögezzük: a keddi Schalke-Man. United elődöntő taktikailag is jóval több érdekességgel szolgált a szakértők számára, mint a klasszikus, amellett, hogy összehasonlíthatatlanul szórakoztatóbb játékot is hozott. Mégis, valahogy nem fűlik a fogunk olyan kijelentésekhez, hogy unalmas, vagy egysíkú lett volna a mérkőzés, már csak azért sem, mert ennél nagyobb badarságot nem is fogalmazhatnánk meg.

A találkozó ugyanis annak ellenére rendkívül érdekes és figyelemreméltó volt, hogy nem hozott túlzottan sziporkázó játékot sem egyik, sem másik oldalról. Sőt, annak ellenére is akadtak érdekes taktikai húzások mind a két fél részéről, hogy tizenegynéhány napon belül immáron harmadszor találkoztak egymással - a titkok közül nem sok maradhatott tehát rejtve az ellenfél előtt.

Ennek megfelelően nagy meglepetéssel egyik szakvezető sem szolgált, de azt persze egyikük sem mulasztotta el, hogy (részben kényszerűségből persze) egy-egy kisebb fricskát ne helyezzen el a kezdőcsapat összeállításában az ellenfél számára. Guardiolát sokszor éri az a vád, hogy képtelen változtatni csapata alapvető taktikáján, nem képes váratlan húzásokkal mérkőzéseket eldönteni - ez persze részben igaz is, de azt sem szabad elvitatnunk a fiatal szakvezetőtől, hogy ma igyekezett apró változtatásokat is eszközölni az alaptaktikában. Ennek a változtatásnak a jegyében cserélte ki a széleken Pedrót és Villát: természetesen nem véletlenül, hiszen Marcelo baloldali védekezése még mindig eget rengetően instabil, a brazil suhanc jobb lába ráadásul igencsak suta, így pedig kézenfekvőnek tűnt, hogy David Villát állítsa szembe vele Guardiola. A középpályán Iniesta kényszerű kiválása miatt Keita kapott bizalmat - ez is a lehető legjobb megoldásnak bizonyult, no persze nem a támadásépítések tekintetében, hanem a védekezést górcső alá véve. A mali középpályás ugyanis pontosan jó volt arra, hogy a kényszerűségből balhátvédként játszó Puyolnak besegítve hatástalanítani tudja az időnként ott felbukkanó Cristiano Ronaldót és Özilt.

Persze sok dolga nemigen akadt, hiszen az első játékrészben (aztán a kiállítás után pláne) nem sok aktivitást mutatott a Real támadórészlege. A labda szinte egyáltalán nem volt a királyiaknál, amit persze Mourinho cseppet sem bánt, hiszen ahhoz, amit ő eltervezett, tökéletesen elég lett volna a 29%-os labdabirtoklás is. Lett volna, ha az egész támadójáték nem sült volna be annak rendje és módja szerint már az első percekben. Nem telt el ugyanis néhány minutum a mérkőzésből, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy Özil tökéletesen súlytalan, Diarra nem találja a passzsávokat, Pepe pedig alig használható a támadásépítésekhez. Mindehhez hozzá jött az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy a Barca sokkal nyugodtabban adogatott, mint a kupadöntőn - és máris hatalmas bajban volt a Real, már ami persze a gólszerzést illeti.

Sokan lesznek persze (és lehet, hogy Mourinho is közéjük áll majd), akik azt állítják, hogy a Madrid egyáltalán nem törekedett a gólszerzésre az első félidő során, amit mi sem prezentál jobban, mint a királyiak által alkalmazott 4-6-0-s felállás. A gyakorlatban ez persze inkább 4-3-3-0 volt, középcsatár nélkül, amolyan hamis kilencessel a csúcson, amit hol Özil, hol pedig Ronaldo alakított. Ennek persze (mármint a hamis kilencesnek) az égegyadta világon semmilyen jelentősége nem volt, hiszen csak elvétve jutott el egy Real-támadás abba a stádiumba, hogy a támadók labdába érhessenek. A támadóhármas mögött az Alonso-Diarra-Pepe hármasfogat helyezkedett, akiknek elsődleges feladata Messi és Xavi semlegesítése volt. Ezt egyébként egészen mesterien oldotta meg a fedezetsor, Xavinak szinte momentuma sem volt az első félidőben (egy ziccer azért belefért), Messi nyakán pedig állandó jelleggel lógott egy „kullancs”, ráadásul a Real jó érzékkel váltogatta az emberfogóját, elkerülendő a kupadöntőhöz hasonló helyzetet - amikor is az első játékrész után Pepének egy sárga lappal a zsebében egyszerűen le kellett szállnia Messiről, hogy valamilyen úton-módon megúszhassa a kiállítást. Élmény volt látni egyébként, hogy milyen szervezetten védekezett a Real, még arra az eshetőségre is fel voltak készülve, ha Messi első két csele véletlenül bejönne, ezért a legtöbb esetben három ember téblábolt körülötte a „sok lúd disznót győz”-elv sikerességében bízva.

A Real az első félidőben tehát a „rosálás” taktikáját alkalmazta, gyakorlatilag sündisznóállásba vonult vissza a saját térfelére - ezzel egyidőben azonban nem húzta magára a Barcát, hiszen az első védelmi vonal (Ronaldo-Özil-Di Maria) már a félpályánál megkezdte a hihetetlenül agresszív letámadást. Az azonban már ekkor látszott, hogy a kupadöntővel ellentétben ezúttal hiányzik az igazán jó teljesítmény a gyors támadásvezetéseknél, Pepe meg sem közelítette a Mestallában mutatott támadóteljesítményét, Özil teljesen elszürkült, és Di María támadójátéka is kimerült a vásári komédiában. Amiben egyébként (mindössze egy mondatot szánnék a jelenségre, többet nem igazán érdemel ezen cikk keretei között) a Barcelona játékosai sem akartak lemaradni, Pedro alakítása Arbeloa statisztálása mellett, például simán esélyes lesz a 2012-es Oscarra, figyeljétek csak meg.

Némiképp furcsa módon az az érzése támadt az embernek, hogy a Realból éppen az a center hiányzik, amelyik az első, bajnoki klasszikuson még inkább feleslegesnek tűnt a kapu előterében. Igen ám, csakhogy ez is, mint minden a futballban, voltaképpen helyzetfüggő: amennyiben Özilnek, Di Mariának és Ronaldónak egyszerre van hihetetlenül jó napja, akkor a Barca ellen aligha van szükség egy bója-szerű centerre. Ám szerda este a Bérnabeuban egyik fentebb említett fiatalember sem fogott ki túlzottan jó napot, a támadójáték egyetlen mentsvára tehát az ívelgetés maradt, valamint az, hogy a szabadrúgásoknál esetlegesen ki lehessen használni a mezőnyfölényt. Ilyen előzmények után nem volt tehát túlzottan meglepő, hogy a szünetben érkezett Adebayor a feltűnően indiszponált Özil helyére.
Igazából ki sem derülhetett, mit is változtatott volna a meccs képén Mourinho húzása (egyébként ameddig egyenlő létszámban voltak a csapatok, addig sok minden nem változott) - máris érkezett a menetrendszerű kiállítás a Real részéről, amit "természetesen" Mourinho nem hagyott szó nélkül, így ő is mehetett a lelátóra.

A kiállítás egyébként - semleges szemmel nézve a mérkőzést - azért volt különösen bosszantó (és most szándékosan nem a dühítő szót használom), mert éppen azt az embert vonta ki a forgalomból, akinek a játéka a legnagyobb hatással volt a mérkőzés képére. Pepe védekezésben a Real kulcsfigurája volt, hatalmas testi erejével könnyedén képes volt arra, hogy levegye a pályáról Messit, sőt, a sokat mozgó Diarra segítségével Xavi is kellő korlátok közé szorult. Mindezek mellett azonban támadásban is kulcsszerep lett volna az övé (ezen a meccsen kevésbé látszott, a kupadöntőn azonban tökéletesen): a gyors Real-kontrák végén igazi, jól fejelő center hiányában neki lett volna a feladata az, hogy felérjen a befejezésekhez, és a lehető legnagyobb arányban próbáljon meg párharcokat nyerni ott. Még egyszer mondom, ezúttal ez kevéssé látszott, de a kupadöntőn nem egyszer tűnt fel a klasszikus kilences helyén a portugál középhátvéd. Az elképzelés tehát parádés volt, Pepe ráadásul majdnem minden képességgel rendelkezik ahhoz, hogy tökéletesen eljátszhassa a Mourinho által rá szabott szerepet - majdnem mindennel, kivéve játékintelligenciával. Fájó, hogy éppen ez az „elhanyagolható” tulajdonság lett volna a kulcsa a mérkőzésnek, és az egész párharcnak is.

Ami Pepe kiállítása után történt, az már törvényszerű volt, hiszen ha van futball-csapat a világon, amelyik ellen sokat jelent az emberhátrány, akkor az éppen a Barcelona, már csak stílusából adódóan is. A Real ráadásul össze is zuhant, Mourinho butasága miatt az edzőjét is elveszítette, és a kispadon sem volt olyan játékosa, aki be tudta volna tölteni a Pepe által hagyott taktikai űrt a középpályán. A vereség (ráadásul éppen Messi góljaival tehát) törvényszerű volt, mélységesebb elemzés talán a fentebb leírtak fényében nem is szükségeltetik hozzá.

A mérkőzésről persze még oldalakat lehetne írni, már csak azért is, mert a taktikai csata mellett nem elhanyagolható lélektani hadviselés, mentális háború is folyt a pályán. Ennek taglalása már külön cikket érdemel, éppen ezért ezúttal el is tekintek tőle - rágódjon inkább a kedves Olvasó is az egzaktabb taktikai húzásokon…