Carsten Jancker és Sammy Kuffour

Hát lehet feledni az 1999-es Bajnokok Ligája döntőjének fináléját? Persze, hogy nem. Carsten Jancker, a hatalmas, kopasz német ék úgy bőgött a hármas sípszót követően, mint egy ötéves kislány, akinek elvették a játékát… A jelenet már önmagában felért egy vizuális élménnyel, de akkor mit mondjunk Sammy Kuffour, a Bayern ghánai védőjének esetére, hiszen a kőkemény bekk a keserves sírásra még rátett egy lapáttal, a földre rogyott, és ütlegelni kezdte a füvet. Bizony, az élet néha kegyetlen… A Bayern már fogta a kupa egyik fülét, amikor érkezett David Beckham, és középre csavart két szögletet.

Rubens Barrichello

Aki látta, sosem feledi. Az akkoriban még szimpatikus brazil hét szűk esztendőt követően, heroikus küzdelemben nyerte első F1-es versenyét a német Hockenheimringen úgy, hogy az utolsó körökre száraz gumival maradt kinn az esőben. Ayrton Senna 1993-as, adelaide-i győzelme után ő lett az első brazil, aki a dobogó tetején meghallgathatta a himnuszt, s ez olyan érzelmeket hozott elő Rubinhóból, amiket korábban F1-es versenyen még nem láthattunk. A brazil nem sírt, hanem zokogott, záporozó könnyeit pedig egy nemzeti lobogóval itatta fel. Megható volt, annyi szent, de Coulthardot sem tudjuk elítélni, amiért mosolygott egy kicsit a helyzeten.

Mika Häkkinen

Azt hinnénk, hogy a finnek hűvös és távolságtartó népek, akik a világ minden kincséért sem mutatnák ki a külvilágnak egyetlen érzésüket sem. Nos, a fent említett előítéletet éppen az egyik repülő finn, a kétszeres világbajnok „altatótabletta”, Mika Hakkinen cáfolta meg, amikor több millió TV-néző szeme láttára vonult el sírdogálni kicsit a monzai bokrok közé. Ő persze a legkevésbé sem örömében sírt, egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy toronymagas vezetői pozícióban elváltotta magát, és kiesett a versenyből az 1999-es Olasz Nagydíjon. Pedig ellenfele nem nagyon volt, Schumacher lábtöréséből lábadozott, Irvine a mezőn kóricált (végül hatodik lett), Coulthard pedig ekkor sem volt igazi ellenfél. Mika azonban hibázott, s e feletti dühében kesztyűt, kormányt, maszkot odavágva vonult el zokogni egyet a bokrok mögé. Másfél hónap múlva pedig ismét világbajnok lett…

Michael Schumacher

Kevesen hitték volna, hogy a rideg, kifelé sokszor érthetetlenül érdes arcát mutató Schumi érző emberi lény, ám a 2000-es monzai versenyt követő sajtótájékoztatón történtek még a mindig kritikus angol szaksajtó szemét is felnyitották. Történt ugyanis, hogy Michael három hónapos szünet után újra nyert a bajnokságban, ébren tartotta bajnoki reményeit, ráadásul mindezt hazai pályán, az őrjöngő tifosi előtt. Ez már önmagában elég lett volna egy heves érzelemkitöréshez, de a sors bőkezűen mérte az érzelmes momentumokat ezen a szeptember 10-i napon: Schumi nem sokkal ezt megelőzően tudta meg, hogy elhunyt egy gyermekkori barátja, a futamon egy olasz tűzoltó, Paolo Ghisilimberti veszítette életét egy elkóborolt kerék miatt, Schumacher pedig 41. sikerével beérte a győzelmi örökranglista második helyén Sennát. Ez pedig már sok volt, a mécses eltörött.

John Terry

Neki voltaképpen nem is szabadott volna elpityerednie, hisz sírni csak a győztesnek szabad - ám őt így is mindenki sajnálta, még a nagy rivális Manchester United szurkolói is. A 2008-as Bajnokok Ligája döntőjében a saját nevelésű, kölyök kora óta a Chelsea-t szolgáló JT lehetett volna a hős (hol voltak még a nőügyei?), ha berúgja az utolsó büntetőt. A sors azonban kegyetlenül elbánt vele azon a moszkvai éjszakán: hiába rúgta tökéletesen a tizenegyest, a döntő pillanatban a támaszkodó lába kicsúszott alóla, a labda pedig a kapufán csattant - ahonnan aztán kifelé pattant. A büntetőpárbaj folytatódott, Anelka rövid úton hibázott, a kupa tehát a Manchesteré lett. Terry pedig nem tudta visszatartani a könnyeit. Sőt, bevallom, még én sem…

Roger Federer

Aki látta a 2009-es Ausztrál Nyílt Bajnokság fináléját, egészen biztos, hogy sohasem feledi. Két nagyszerű ember, két jóbarát,  két felülmúlhatatlan klasszis versengett egymással a győzelemért, s végül, ha hajszálnyival is, Rafael Nadal nyert. A szívek bajnoka azonban Roger Federer maradt, hiszen a szimpatikus svájci a heroikus küzdelem utáni díjátadón meg sem tudott szólalni – inkább a könnyeinek adta át a szót. Azóta is csak sejteni lehet, miért tört el a mécses: talán itt érezte először, hogy nem tudja megállítani Nadalt, ha az bombaformában van? Talán ekkor tudatosult benne, hogy az ő ideje is lejár egyszer? Vagy csak ennyire megviselte idegileg a döntő hatalmas küzdelme? Ki tudja. Egy azonban biztos: aki látta őt zokogni, sosem felejti.

Jana Novotná

Ha már mindenképpen sírni kell, akkor jól tesszük, ha keresünk egy jó puha vállat, amin kedvünkre itathatjuk az egereket - nos, Jana Novotna a lehető legillusztrisabb vállat találta meg erre a célra. Ő ugyanis a Kenti Hercegnő vállán sírta ki magát az 1993-as wimbledoni tenisztorna női egyesének döntőjét követően, ahol hiába vezetett 4-1-re is a döntő játszmában Steffi Graf ellen, végül fejet kellett hajtania a német küzdőszellem előtt. Már az ünnepélyes díjátadó előtt könnyekben tört ki, nem tudta feldolgozni, hogy elszalasztotta élete nagy lehetőségét - ám a hercegnő odalépett hozzá, megölelte, és a fülébe súgta: „Majd jövőre sikerül Jana, hidd el!” A mécses pedig (mondani sem kell) végleg eltört. Mert legyen bár akármilyen előkelő is a brit királyi fenség, ezt a mondatot rosszabb időzítéssel nem mondhatta volna el…

Ronaldo

És zárjuk a sort a legfrissebb elérzékenyüléssel. Ronaldo, a brazilok futballcsillaga ezen a héten döntött úgy, hogy végleg felhagy az aktív futballal. A 34 éves brazil egy sajtótájékozatón vett könnyes búcsút fantasztikus pályfutásától. Legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy nem tudta Libertadores Kupa-győzelemhez segíteni utolsó csapatát, a Corinthianst. A két világbajnoki cím, a számtalan egyéni elismerés és klubtrófea sem enyhített búcsúja felett érzett bánatán.