Nem csoda, ha nem tudtok kapásból válaszolni a fenti kérdésekre: még a legnagyobb szakembereknek is csak ötletei és megérzései lehetnek Michael Schumacher 2011-es szezonjával kapcsolatban. Tény, a tavalyi pontvadászatban finoman szólva sem rekordbajnokhoz méltó teljesítménnyel rukkolt elő – mégis, rendre találunk olyan szereplőket a Cirkuszban, akik a hétszeres világelső feltámadását jósolják a következő évadra. A legutóbbi ilyen éppen a sokak által a német utódjának tartott Alonso nevéhez fűződik: a spanyol matador nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy a legnagyobb riválisának Schumachert tartja!

Persze-persze gondolták sokan, ez is csak a szokásos PR-nyilatkozat, meg aztán Schumi nevével még mindig jobban el lehet adni a lapokat a világon, mintha teszem azt Webbertől való félelmeiről vallott volna a kétszeres bajnok ferraris. Sokan mások pedig megittasodtak Alonso kijelentésétől – lám-lám, még mindig Schumacher számít a mezőny alfájának és omegájának. Kár, hogy mindannyian tévednek. Alonso ugyanis nem a következő szezon bajnoki versenyfutásával összefüggésben beszélt Schumacherről – ő meg akarja dönteni a német rekordját!

Hogy aztán sikerül-e neki, az már a jövő zenéje. Jelenleg kettőnél tart, s nehezen tudnám elképzelni, hogy úgy érjen véget a házassága a Ferraival, hogy nem ér fel még egyszer a világ tetejére. Egyszerűen azért, mert Fernando ilyen. Addig jár a kútra, amíg… Amíg el nem éri, amit akar. A Renault-nál szemtelenül fiatalon kifúrta a csapatból előbb Buttont, majd Trullit is – hogy aztán a kényére-kedvére alakított csapattal kétszer is megnyerje a világbajnokságot. Úgy illik ő a Ferrariba, mintha csak egyben lettek volna teremtve – hogy közkedvelt példát mondjak, Cristiano Ronaldóról is mindenki tudta, hogy előbb-utóbb a Real Madridhoz igazol, így is tett.


Hogy aztán a hetet elérheti-e valaha? Ki tudja? A sikerhez ugyanis messze nem elég a tehetség, a felkészültség, de még a könyörtelenség sem. Ahhoz, hogy valaki hétszeres világbajnok legyen a Formula-1-ben, irtózatosan nagy szerencsére is szükség van – bármily meglepő tehát, Michael Schumacher is döbbenetesen szerencsésnek mondhatja magát.

Egyrészt nem volt hozzámérhető, igazi riválisa évek hosszú során. Ayrton Sennával karöltve uralhatták volna a kilencvenes évek második felét, ám a brazil tragikus halála keresztülhúzta az épeszű emberek számításait. Morbidnak tűnhet, de Michael Schumachernek óriási szerencséje volt Senna halálával – ha a zseniális Ayrton és a Williams együtt marad, vélhetően sosem születik meg Schumacher rekordja. Az utána következő generáció Damon Hillel, Jacques Villeneuve-vel vagy Mika Hakkinennel pedig egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy méltó vetélytársává válhasson Schuminak. Kapaszkodjatok meg: mindössze két olyan világbajnok van, aki a hetvenes évek szülötteként látta meg a napvilágot – Jacques Villeneuve és Kimi Raikkönen. Ám utóbbi már csak a Király visszavonulása után kapott esélyt a győzelemre…. Ebből is látszik, volt egy generáció, amelynek esélye sem volt a német ellenében.

Ma azonban már egy másik világot élünk, felnőtt egy olyan korosztály, aki már nem Schumacher hátsó szárnyának árnyékába született bele – Hamiltont, Vettelt, vagy Rosberget már a győzelembe nevelték bele. Sorra nyerték mindegyik kategóriát amelyikben elindultak, fel sem merülhetett bennük, hogy esetleg nem a győzelem a reális célkitűzés; és ezt a mentalitást a Formula-1-be érkezve sem dobták el a garázs másik sarkába.

Schumacher ezzel már nem harcolhat. Be kell látnia, az idő eljárt felette, ráadásul szerencsétlen körülmények is nehezítik az újbóli beilleszkedését (a legújabb híreket, mint például, hogy fülsérülése miatt nem tudja használni a szimulátort, nyugodtan minősíthetjük ostobaságnak) – így pedig az újabb világbajnoki cím egy soha be nem teljesülő álom marad. Persze nem Schumacher lenne, ha nem cáfolna rám.