Egyre több helyen tényként kezelik,hogy az újonnan felépülő stadionunk nem a legnagyobb legendánk, hanem valamilyen, Fradihoz semmilyen módon nem kötődő óriásvállalat nevét viseli majd.
Nem zörög a haraszt, persze lehet, hogy csak a 442 keveri a szart, mint ahogy Schmitt Pál is a tollforgató terroristáknak köszönheti, hogy lekerült a neve elől a Dr. Szóval, kezeljük ezt kvázi tényként, főleg, hogy ezt már a februári stadiontúránkon is pedzegették. Az aktussal a Ferencváros végleg belép a modern foci világába, amitől minden jóérzésű futballdrukkernek felfordul a gyomra. A világba, ahol semmi, értsd semmi nem számít, csak a pénz.
Kit érdekel az Aranylabdás Császár, aki miatt egyáltalán kereslet van a stadionunk névhasználatára? Kit érdekel az a megannyi gól és emóció, amit ő adott a klubnak? Kit érdekel a családja? Senkit, és a Fradiért szintén sokat tevő ifj. Albertet sem kell semmiről megkédezni. Mert 2014-ben jött pár ember, aki kiszámolta a Császár nevének árát. És ami ennél is nagyobb gond, hogy ez a szurkolók közül alig érdekel valakit. Pénz nélkül nem lehet focit csinálni, mondják. Azt hiszik, hogy majd ebből a lóvéból végigverjük Európát. Nem gondolnak bele, hogy egy Kelet-Közép-Európában található szegény ország egyetlen csapata sem célozhat meg nagyobb dolgokat annál, mint hogy néha, vagy esetleg pár éven keresztül bejusson valamelyik sorozat főtáblájára. Erre viszont már eddig is képesek voltunk, méghozzá úgy, hogy a gerincünk is megmaradt.
Nyugat-Európában is ez a szokás, mondják, és igazuk van. Na de egyrészt, olyan példát nem nagyon tud mondani senki, hogy egy személy nevét viselte a stadion, amit aztán átkereszteltek egy szponzorra. Másrészt meg, kit érdekel Nyugat-Európa? A játék minőségén kívül semmi nincs, amit az ottani trendekből nekünk irigyelni kellene. Csillivilli stadionok, méregdrága belépők és büfék, leginkább NBA meccsekre emlékeztető hangulat - persze nem általánosítok, vannak még kivételek, és nagyon jó hangulatú stadionok Európa szerencsésebb sorsú felén is, de az ott lezajló folyamatok egyáltalán nem pozitívak és előremutatóak szurkolói szempontból. Arról nem beszélve, hogy ott van foci, pontosabban először volt foci, és aztán jöttek rá, hogy az anyagiakon kívül más szempontokat is mérlegelő szimpatizáns csak púp a háton. Harmadrészt, senki ne gondolja, hogy ott nem ütközött ellenállásba a dolog, csak éppen egyszerűen kitiltották, aki pampogott, úgyis jött helyette más.
A minap az egyik budai gimnázium pályáján fociztunk néhány ismerősömmel. Előttünk egy teljesen amatőr lánycsapat rúgta a bőrt, ritkán találták el egyáltalán a labdát, ettől függetlenül szemmel láthatóan élvezték a játékot, és mindent megtettek, hogy az ő csapatuk győzedelmeskedjen. Aztán jöttünk mi, mi is ritkán találtuk el a labdát, de élveztük, hogy játszhatunk, és persze győzni is akartunk, ha már összejöttünk. Na ez a futball. Nem 90 percről szól, és nem kell hozzá pénz. A futball nem egy szaros játék, a futball szenvedély és maga az élet, és ha igazán szeretsz egy klubot, minden érzelmet átélhetsz vele.
Ezt veszi el tőlünk a modern foci, amely gonoszan hahotázva, dollárjelekkel a szemeiben néz le ránk, egyre fenyegetőbben. A Fradi számomra nem egy focicsapat. Imádtam a régi stadiont, a sírás kerülgetett, mikor lebontották. Ott nőttem fel és a végén már tényleg úgy éreztem, hogy oda járok haza. A klub legnagyobb legendájáról elnevezett Szentélybe. Az Albert-stadionba. Az új aréna a Ferencvárosnak, de nem a fradistáknak épül. Ez a szponzorok, a skybox bérlők és a futballkurvák stadionja lesz. Mi meg, akik alatt roskadozott a lelátó Debrecentől Tuzsérig, esetleg beléphetünk, ha a nagyuraknak úgy tartja kedve.
A Fradi az új stadionnal megszűnik azzá lenni, ami volt. Nem lesz többé otthonunk, csak egy élettelen villánk. Albert nevének eladásával a vezetőség végleg deklarálta, hogy a Ferencváros a jövőben nem lesz más, mint egy profittermelő cég, amelynek 11 zsoldosa azért van, hogy vonzza a szponzorokat. Egy olyan klub, amely gondolkodás nélkül elküld egy közönségkedvencet, ha nem úgy szerepel, ahogy azt tőle elvárják.
Először kártya, aztán légiósok, most Groupama, vagy mittudomén milyen Aréna. Mindegyiknél húztuk a szánkat, de soha nem tettünk semmit. És most már nem is fogunk tudni tenni. Ha akarnák, a színünket is elvehetnék, mindenféle ellenállás nélkül.
Értem én, hogy marketing, hogy befektetők és a többi. Csak éppen teszek rá. Inkább egy Ferencváros, aminek gyengébb csapata van, de a magaménak érzem, mint egy Ferencváros, aminek jó csapata van, de nem az enyém. Persze tisztában vagyok vele, hogy az én szavam ebben a helyzetben vajmi keveset számít, de hadd tudja meg a világ: vannak még földhözragadt emberek, akik számára a tradíció nem forintosítható. ALBERT!
Ha tetszett a cikk,kövesd a blogot Facebookon is,ITT!