Annyi gondolat kavarog a fejemben a pénteki válogatott meccsel kapcsolatban, hogy szinte biztos vagyok benne, nem fogok tudni mindenre kitérni, és jónéhány közülük kibeszéletlen marad. Emlékek, érzések, a meccs, na meg az itthoni reakciók…

Minden csütörtök este kezdődött. Alig negyed órával múlt este 8, mikor a már díszvilágításba öltözött Keletiből kigurult a görögtüzek füstjébe boruló szerelvény. Arra a pár percre félretettem minden negatív gondolatomat. Azt, hogy még délután mennyire elment a kedvem az egésztől, miután néhány facebookos kommentelő a hvg és hasonszőrű portálok oldalán kívánt nekem és társaimnak a román csendőrök által okozott szilánkos csonttörést. Meg azt is, hogy racionálisan végiggondolva nem sok esélye van a jelenkori magyar válogatottnak Bukarestben.

Merthogy napközben, és az indulás előtt ilyesmik lepték el az agyamat. A vonat kigördülésével aztán minden egycsapásra megváltozott, a jó társaságban elfogyasztott sörök után egyből jobb kedvre derültem. A féktelen jókedv egészen a határig tartott, ahol egyik társunkat a félelmetesen rugalmatlan rendőrök leszállították a vonatról az akkor éppen 10 perce érvénytelen személyije miatt. Na de ez sem szeghette kedvünket, folytattuk utunkat, immáron román fennhatóság alatt álló területen. Legutóbb 2006 nyarán jártam Erdélyben, és hamar megállapítottam, keleti szomszédunknál megállt az idő. Az amúgy szemkápráztatóan gyönyörű tájat otromba infrastruktúra és nyomortelepik csúfítják, és sajnos nem csak egy-egy adott területen, az ország belseje felé haladva sem javult a helyzet. Szóval, ha még egyszer meghallom valakitől, hogy „már a románok is lehagytak minket”, azt elküldöm egy bukaresti vonatos utazásra. Ami egyébként alsó hangon 16 órát vesz igénybe, köszönhetően annak, hogy a határt átlépve a szerelvények átlagsebessége 50 km/h-ra módosul a minősíthetetlen állapotban lévő sínek miatt. A kocsinkban ettől függetlenül hihetetlenül jó hangulat uralkodott, debreceniekkel, újpestiekkel, soproniakkal, pécsiekkel, na meg persze fradistákkal is hosszú perceken keresztül társalogtam, legtöbbször futballunk és csapataink helyzete jelentette a témát. Ahogy közeledtünk Bukarest felé, úgy szaporodott a felénk repülő kövek, illetve a csupasz hátsóját mutogató derék román polgárok száma.

Néhány órával a meccs előtt megérkeztünk az északi pályaudvarra. Hamisítatlan balkáni kép fogadott minket a szocreál, fehérre festett téglafallal körbevett pályaudvaron. Na meg persze kőzápor és hangos „Bozgor,bozgor!” kiáltások. Szerény számításaim szerint több mint egy órát várattak minket a pályaudvaron, majd egyszer csak a semmiből feltűntek a magyaroknál is ijesztőbb román készenlétisek. Felszerelésük nagyjából megegyezik itteni kollégáikkal, a csak szemüket látni engedő símaszkok azonban meglehetősen félelmetessé tették őket. A róluk kialakult képen viselkedésükkel sem változtattak, hangos „Go,go!” kiáltásokkal és gumibottal fenyegetőzve tereltek minket a számunkra odarendelt, egyébként kulturált buszok felé.  Az út igen hosszú volt a stadionig, és hát a légkondit nem sikerült beüzemelni, így mintegy fél órát töltöttünk a buszon, heringek módjára, erős „emberszagban”. Ja, majd elfelejtettem, néhány társunknak már csak a rendőrségi rabszállítóban jutott hely, azzal szállították őket a stadionhoz. Nem semmi momentum volt, mellékelek róla egy képet:

A stadionhoz érve aztán egy kényelmesen tág, számunkra fenntartott szurkolói zónában különítettek el minket, ahol elvileg árultak sört, egyéb innivalót és ételt is, de a hatalmas sorokat csak a legtürelmesebbeknek volt kedve kivárni. Nagyjából a fanzone-ba megérkezve kaptam az első telefont otthonról, állapotom felől érdeklődve. Kicsit furcsállottam a dolgot, ugyanis bármilyen hihetetlenül hangzik, mi az itthoni média által bemutatott háborús hangulatból az égadta világon semmit nem érzékeltünk, a számunkra elkerített rész maga volt a nyugalom szigete. Aztán végre valahára elkezdődött a beléptetés, ami még a magyar pályákon megszokottnál is hosszabbra nyúlt. Körülbelül tizesével engedtek át minket a készenlétisek által alkotott sorfalon, a motozóemberek közé. Akik aztán persze minden zsebünket, zászlónkat tüzetesen átvizsgálták, táskáinkat elvették, és a ruhatárba rakatták, amiből a meccs után még egyszer több, mint egy órás várakozás lett. A stadionba jutáshoz még 2 jegyvizsgáláson és ugyanennyi motozáson kellett átesni. A beléptetőkapukhoz érve egy feldagadt orrú, és torzult hangon beszélő srácra lettem figyelmes, elmesélte, már bent volt a stadionban, de a román csendőrök szó szerint kiverték onnan, nem válogatva az eszközökben. A bukaresti stadion már az új európai trendeknek megfelelően épült, értsd a vendég és hazai szurkolók nincsenek élesen elválasztva, csupán egy-egy kerítés ékelődik közéjük, az emeletről jövő szitkok/köpetek/tárgyak ellen pedig ki van szolgáltatva a vendégdrukker. Ezt szépen ki is használták a románok, jártam már pár idegenbeli meccsen, de ilyen szintű felénk áradó gyűlölettel még nem találkoztam. Na persze a magyarok sem hagyták szó nélkül a dolgot, így meglehetősen felpaprikázott hangulatban lépett be a szurkolósereg a stadionba. Kissé aggódva figyeltük, hogy mire mi már túljutottunk a körülményes beléptetésen, még mindig voltak, akik a stadion kapujánál vesztegeltek. Szerencsére azonban mindenki bejutott időre. 

A stadionba lépés pillanatait egyébként nehéz szavakkal leírni.  Nincs kétség, a román drukkereket irritálja a piros-fehér-zöld színkombináció. Más magyarázat ugyanis nincs arra, miért mutogatott felénk olyan hevülettel az egyébként tisztességes családapának kinéző, ránézésre az 50-es éveit töltő férfi, vagy a nála 30 évvel fiatalabb nő. Félreértés ne essék, a mi táborunkat sem kellett félteni, de ebben az esetben mi voltunk kisebbségben, a felénk zúduló szitokáradatra pedig érdekes lett volna békés integetéssel válaszolni. Aki azt állítja, ő így tett volna, vagy csak simán ignorálta volna a dolgot, annak bizony fogalma nincs miről beszélek, és egész egyszerűen hazudik. Na de az itthoni fotelből támadókra még visszatérek később.

Előbb pár szót magáról a meccsről. Tényleg csak párat, mert többet nem érdemes. Számunkra kb 2 percig, Guzmics hihetetlen hibájáig tartott, a maradék 88 percben is képtelenek voltunk a megújulásra. Döbbent arcokat láttam a lelátón, a csapat teljesítményét látva egyként kérdeztük: mi a f.sz az, amit látunk? Minősíthetetlen, beszari és elképzelés nélküli játék. A legemlékezetesebb jelenet az volt, mikor a hangosbemondó tört magyarsággal közölte, az MLSZ a jegy bemutatása fejében minden magyar szurkolót megvendégel egy hot-dogra és egy üdítőre a büfében. Annyira, de annyira megnéztem volna az mlsz-es pogácsamajszolók képét a közleményre adott „B.zi MLSZ” rigmus hallatán… A meccsre visszatérve: az már előzetesen sejthető volt, a halvérű Egervári nehezen fogja tudni feltüzelni játékosait erre a meccsre. Vajon szólt hozzájuk bármit is a hallhatatlanságig kifütyült magyar himnusz után? Vagy csak ült telerakott gatyával a kispadon, várva hogy vége legyen a meccsnek? Költői kérdés volt. El kell takarítani ezt az embert a válogatott padjáról, lehetőleg minél előbb. A keddi meccs előtt persze már kivitelezhetetlen a csere, de nagyon bízom benne, hogy a Hollandia és az Andorra elleni meccseknek már nem vele megyünk neki. Ide most egy már bizonyított, neves külföldi szakember kell, olyan aki még nem fertőződött meg attól a belterjes posványtól, amit jelenleg magyar futballnak hívunk. Nem Csank, nem Egervári, de nem is Gézafiam. Nekünk most Bölöni, Hiddink, Advocaat, vagy Rehhagel-kaliber kell, mert meggyőződésem, hogy ezekből a játékosokból egy felkészült, és szilárd elképzeléssel rendelkező szakember képes lenne összerakni egy olyan csapatot, amely kvalifikálni tudná magát egy világversenyre. Nemzetközi szinten bizonyított szövetségi kapitányt a magyar válogatott kispadjára! Felejtsük el végre a Liptákokat, és az olyan játékosokat, akik már 56-szor lejáratták magukat az országhatárt átlépve, de 57. alkalommal is megkapták a bizonyítási lehetőséget! Kovácsokat, Radókat, Holmanokat, Husztikat(!!!) a magyar válogatottba!

Ennek a bukaresti szégyennek tehát remélhetőleg lesznek következményei. És már most is vannak, igaz nem szakmaiak. Pár szót ejtenék csak azokról a megmondóemberekről, akik már az utazás előtt csonttörést kívántak nekem, és akiket péntek este óta hangulatkeltő cikkekkel hergelnek a magyar futballal csak mostanában foglalkozó médiumok. Akik szerint a 2800 kiutazó magyar drukker mindegyike vandál, tanulatlan fasiszta, akik együtt egy randalírozó, maguk alá szaró csürhévé állnak össze. Csak annyit kérdeznék tőlük, miért nem a zsúfolt vendégszektorról készült képek járják be a médiát? Miért nem ejtenek szót a minősíthetetlenül viselkedő románokról? Miért nem említik meg, hogy a különvonatért többmillió forintot fizetett a szervező? Hogy minden egyes kiutazónak 20500 forintjába került az út, így a MÁV-nak feltehetőleg még mindig bőven megérte a dolog? Hogy Románia nagy részén 30-40 km/órás sebességgel haladtunk végig könnyű célpontot jelentve a nekünk seggüket mutogató és kővel dobáló románoknak? És hogy azok összesen 17 ablakot törtek össze a vonaton? Nem, nekik az a hír, hogy a vonat, amin körülbelül 40 órát „laktunk” tele volt üres sörösdobozokkal meg részeg emberekkel, plusz leszakadt egy poggyásztartó. Skandallum! Arról sem szólnak a hírek, hogy a románok a komplett első félidőt azzal töltötték, hogy zászlórudakkal és egyéb eszközökkel egymást csépelték, a magyar vendégszektorban eközben egymás mellett lógtak az újpesti és ferencvárosi, vagy a diósgyőri és nyíregyházi zászlók, és az egész túra alatt példát mutattunk összetartásból. Aztán majd néznek nagyokat, mikor a MÁV által kiszabott büntetést körülbelül fél nap alatt összedobja a magyar szurkolói társadalom, ugyanis fogalmuk sincs, milyen egy jól működő közösséghez tartozni. És még ők beszélnek frusztráltságról…

Na de vissza a történésekhez: a meccset követően körülbelül fél órát vesztegeltünk a stadionban, várva, hogy a hazai nézők elhagyják a területet. Majd kiérve jöhetett az újabb kényszerpihenő, a ruhatárba leadott táskákat ki is kellett venni onnan. Ez nem 10 percet vett igénybe, szerencsére ebben az esetben a szervezők voltak annyira rugalmasak, hogy a fele társaságot korábban elszállították a vonathoz, ami magyar idő szerint hajnali fél 1-kor gördült ki a pályaudvarról és este 7 órakor futott be a Keletibe. A hazafelé úton már meglehetősen fáradt és letört volt a társaság nagyobb része, a már megszokott dobáláson kívül érdekesebb esemény nem is történt. Vert seregként, lógó orral tértünk haza, pedig ezúttal nem nekünk volt szégyenkeznivalónk. A „szerethető” válogatottunk azonban csúnyán cserbenhagyott minket, én személy szerint akkor sem mennék ki az észtek ellen, ha a szövetség állná a jegyemet és a benti fogyasztásomat. Bizony, az ilyen produkció  sokkal több nézőt riaszt el, mint a lelátón gyulladó görögtüzek, vagy ott felharsanó rigmusok.

A magyar futball fejeseinek és a szövetségnek tehát lesz mit átgondolnia az elkövetkezendő időszakban. Nekem viszont nem kell sokat törnöm a fejemet ahhoz, hogy összegezzem a bukaresti kiruccanást: a mutatott játéktól eltekintve, ez egy rendkívül jó hangulatú és emlékezetes túra volt, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, igazán sajnálhatja, aki itthon maradt.

Ha tetszett a cikk,kövesd a blogot Facebookon is,ITT!