Hiába a sikeres olimpiai szereplés (3 arany, 2 ezüst, 1 bronz), megint ügy van a Magyar Kajak-kenu Szövetségben. Ezúttal a női kajakosok tömeges kivándorlása kavarta fel az állóvizet: Benedek Dalma Szerbiában, Paksy Tímea Ausztriában, Sarudi Alíz pedig Cipruson folytatja. És akkor még nem szóltunk Douchev-Janics Natasáról, aki háromszoros olimpiai bajnokként fordít hátat Magyarországnak…
2016. augusztus, Rio de Janeiro, női K-1 500 méter, olimpiai döntő. 1-es pálya: Faldum Bereniké, Bulgária. 2-es pálya: Sarudi Alíz, Ciprus. 3-as pálya: Paksy Tímea, Ausztria. 4-es pálya: Douchev-Janics Natasa, Szerbia. 5-ös pálya: Kozák Danuta, Magyarország. Bizarr „rajtrács”, annyi szent. Sőt, ha tovább dörzsölgetjük kancsal jövőképet festő üveggömbünket, még felsejlik egy aranyesélyes Benedek Dalma, Douchev-Janics Natasa páros és egy vajdasági kajakosokkal kiegészülő színmagyar szerb négyes is.
Zajlik az átrendeződés női kajakfronton. Ugyan távol álljon tőlem, hogy „nyugdíjazzam” Kovács Katalint, de nagy kérdés, hogy vállal-e még egy olimpiai ciklust – vélhetően nem tör a 47 évesen is egy ötkarikás ötödik helyet összelapátoló Josefa Idem babérjaira. Aztán olimpiai számokban is robbanthat a 2011-ben az Év sportolójának választott Csipes Tamara, és a szupertehetségnek tartott Kárász Anna előtt is megnyílhat az út.
És ugye itt van ez a „honosítósdi”. Nem új keletű dolog ez a magyar sportéletben és a kajak-kenuban sem: már az 1972-es müncheni játékokon láthattunk amerikai színekben versenyző, a római olimpián még magyarként érmet szerző kenust. És nem Törő András volt az egyetlen, aki új hazában próbált érvényesülni. A kilencvenes évek népszerű sprintkirálya, Fehérvári Vince például ausztrálként kísérelte meg az ötkarikás részvétel kiharcolását, vagy mondjuk, ha az USA-ban fel tudtak volna építeni egy komoly csoportot Fazekas-Zur Krisztina köré, lehet, hogy másé lett volna az utolsó beülő londoni aranynégyesünkben. Ugyanakkor dőreség lenne magyar jelenségként aposztrofálni az efféle „átigazolásokat”, elég csak a fentebb már említett Josefa Idem példáját citálni. Az egyedülálló módon nyolc olimpián is induló sportolónő 1984-ben és 1988-ban még nyugatnémet színekben szerepelt az ötkarikás játékokon, 1990-ben viszont beházasodott egy olasz famíliába, s 1992-től már Itáliának szállítja a sportsikereket.
A három olimpiáról is lemaradó Benedek Dalma ugyancsak férje révén folytatja új hazában, és Sarudi Alíz, valamint Douchev-Janics Natasa váltásában is fontos szerepet játszott a férfiszó. Paksy Tímea és Benedek Dalma „eligazolását” ugyanakkor a sok év alatt felgyülemlett keserűség is befolyásolta, hiszen mindketten világklasszisnak számítanak sportágukban (Paksy kilencszeres, Benedek hétszeres világbajnok), és nem egyszer hoppon maradtak már a nem mindig egyértelmű és igazságos válogatási rendszer miatt.
Douchev-Janics Natasa esete viszont teljesen más. Ő Magyarország, a magyar riválisok, a magyar edzésmódszerek, a magyar edzők nélkül aligha lett volna, az aki. Mindent megkapott ahhoz, hogy a szupertehetséges, ám szeleburdi kislányból sportági legendává váljék. És most mégis visszatér Szerbiába, ahol vele és Benedek Dalmával próbálnak életet lehelni az ottani tetszhalott sportágba. Ugyanakkor el kell ismerni, a szerbek ügyesen levezényelték a „Janics-hadműveletet. Előbb becserkészték a férjet, a bolgár Andrian Douchevet, s így már nem is volt nagyon nehéz visszaédesgetni a Sydney-ben még jugoszláv színekben negyedik kajakosnőt. Akit nagy csinnadratta közepette már hivatalosan is bejelentettek régi-új hazájában, miközben még meg sem köttetett az egyezség a szerb kajak-kenu szövetséggel a 150 ezer eurós kivásárlási árról.
Azért ez a 150 ezer euró (cirka 42 millió forint) is szíven ütött. Nem mintha forintosítható vagy „eurósítható” lenne egy hatszoros olimpiai érmes szuperklasszis, de Grétsy László és Vágó István nevében is felkiáltok: álljunk meg egy szóra! Mert mifelénk egy másik sportágban hasonló összegekért gereblyéznek össze olyan jobb sorsra érdemes sportembereket, akik hazánkba tévedve, foglalkozásuk hivatásszerű művelése közepette relatíve rendszeresen orra buknak tulajdon lábukban, a pörgő-pattogó labdában vagy éppen a girbegurba mészcsíkban.
Arról nem is szólva, hogy szegény Coubertin báró posztumusz perpetuum mobile-ként forgolódik lausanne-i nyughelyén, és Olümpiába temetett szíve is megszakad az olimpia elüzletiesedése miatt. Ahhoz képest, hogy az ötkarikás játékok hőskorában még csak amatőr sportolók versenyezhettek, hogy a többpróbázó legenda Jim Thorpe-ot két aranyérmétől is megfosztották néhány profiként lejátszott baseball meccs miatt, ma már úgy adják-veszik a sportolókat, mintha csak valamiféle kabalafigurák lennének. Kínai pingpongosra van szüksége? Vagy afrikai középtávfutóra? Netán brazil futballista kéne? Csak tessék, csak tessék! Vegyék-vigyék!
Félreértés ne essék, nem a hajdan volt olimpiai amatörizmust sírom vissza, de valahogy akkor is meg kellene próbálni gátat szabni ennek a folyamatnak. Ha egy nemzet bajnokot akar, nevelje ki, biztosítsa az infrastrukturális hátteret, teremtse meg a bajnokká válás feltételeit. Janics Natasa 2000-es berobbanása után a szerbek is próbálkozhattak volna valami hasonlóval, de nem tudtak méltó körülményeket teremteni ifjú reménységük számára, és bár nem látok a kulisszák mögé, azért ott motoszkál bennem a kisördög: vajon Natasa szakmailag nem sínyli-e meg a váltást?
Egy szó mint száz: tartsanak maradi őskövületnek, bigott konzervatívnak vagy begyöpösödött vaskalaposnak, sosem leszek híve az esztelen honosításoknak. Persze ha Rióra szerződtetjük Usain Boltot, valamelyest megenyhülök.