Sportméter
A muzsika hangjai
Louis Tomlinson megihletett. Nem, nem adom a fejem dalszerzésre, éneklésre vagy fiúbanda alapítására – ilyesféle kultúrterrorista merényletekre nincs, nem lehet felkészülve a világ –, ellenben hiba lenne szó nélkül hagyni a nyári transzferidőszak legnagyobb üzletét, elvégre kevéssé gyakori, hogy egy Championship-alakulat popsztárral turbósítja fel a keretét. Noha a One Direction énekese nem fogja a Premier League-be repíteni a második vonalban is újoncnak számító Doncastert, azért eljátszottam a gondolattal, hogy az OTP Bank Liga csapatainak milyen merítési lehetőséget kínálna a magyar zenei piac. Játékosmustra Csézi Erzsébettől Zana Zoltánig, avagy ilyen ez a „popszakma”…
Budapest Honvéd
Valami azt súgja, Goerge F. Hemingway, a nagy múltú klub nem kevésbé komoly reputációval bíró tulajdonosa bizonyosan örömmel kínálna kontraktust a Bon-Bon zenekarnak. Van-e valami összefüggés? – vetődhet fel a kétely amúgy „bonczgézásan” a Kedves Olvasóban. A válasz a Valami Amerika című dal zseniálisan fülbemászó refrénjében rejlik:
„Mikor a többiek fékeznek, akkor is tövig
Nyomod a gázt.
Mióta tudod:
Mindig az a jó fiú, aki nyer.
Hát jól teszed, ha megteszed, amit kell.
Hidd el, hogy csak így lehet ez a hely
A végén VALAMI AMERIKA”
Diósgyőr
Luque távozásával (nem, nem igazolt át a PAFC-hoz, visszavonult) nagy veszteség érte a diósgyőri publikumot, ezért érdemes lenne megfontolni egy újabb – nem a PAFC-os! – Luque leigazolását. Felvetődhetne a 2012-es Eurovíziós Dalfesztiválon spanyol színekben színpadra lépő Pilar Sánchez Luque (művésznevén Pastora Soler), de maradjunk inkább a magyar vonalnál: az ősdiósgyőri Bíborszél együttes tagjainak biztosan mindenki örülne Miskolcon.
DVSC-TEVA
Kondás Elemér együttesében tulajdonképpen már van is valaki, aki ha nem is állócsillag a magyar zene tündöklő égboltján, legalább már megvillant – mint legutóbb a Diósgyőr ellen a hajrában. Persze, hogy a legnagyobb Kicsiről, a negyedik ikszhez közeledve is elnyűhetetlen Dombi Tiborról szól a méltatás, aki méltóképpen képviseli a Wyrfarkast a DVSC-ben, és fordítva. És persze nem feledkezhetünk meg a méltán népszerű zenekar másik jeles reprezentánsáról, a Tobeként ismert, egy ideje már a szakmai stábot erősítő Sándor Tamásról sem. Hogy igazán eklektikus legyen a kép, a csapatban van egy Máté Péter is, bár a bekk hangi adottságait, illetve zenei képzettségét illetően sajnos nincsenek hitelt érdemlő információim. Ha pedig még ezután is igazolna a Loki, az új szerzemény csakis Lukács László lehetne a Tankcsapdából.
Ferencváros
Aradszky László szerződtetésével végérvényesen beigazolódna a tétel, miszerint Nemcsak a húszéveseké a világ. Ennek szellemében Pataky Attila, Koós János és Kóbor János leigazolása sem lenne meglepetés, ha már a „zöldvérűség” a ferencvárosi transzferpolitika alfája és Omegája.
Győri ETO
Egy TNT-igazolás garantáltan kirobbanó siker lenne: Dobrády Ákossal alighanem jobban muzsikálna a bajnokság elején kisség beragadó címvédő. A népszerű énekes megannyi sláger mellett a győri klubinduló zeneszerzőjeként is jelentékeny nyomott hagyott a magyar könnyűzenei kultúrában. A Sírni tudnék és a Nem jön álom a szememre című szerzeményének ugyanakkor szomorú aktualitást kölcsönöz az ETO szereplése, bár Pintér Attila szerint Bolond, aki sír…
Haladás
Szombathely szép állomás, énekli a ZPZ (Zöld Pinkód Zöld), de az együttes mérsékelten szalonképes szófűzéséből kiindulva talán szerencsésebb választás lenne a simulékonyabb vasi hard rock banda, a Lord.
Kaposvár
Hosszas gondolkodás után Király L. Norbit ajánlanám Prukner László figyelmébe. A tehetséges fiatalember kaposvári kötődése bizonyára minden lelkes rajongó előtt ismert, ellenérvként legfeljebb az merülhet fel, hogy túlságosan benne van az X-faktor – a Rákóczi döntetlenekkel aligha menekül egyhamar a kiesőzónából.
Kecskemét
Ha én rózsa volnék című dalával már akkor megríkatott mindenkit Koncz Zsuzsa, amikor Kecskemét futballrajongó honpolgárai még álmodni sem mertek élvonalbeli labdarúgó-csapatról. Ráadásul az NB I-et is fojtogató pénzügyi válság idején az sem elhanyagolható szempont, hogy Rózsa Pál tulajdonos az énekesnő szerződtetésénél költséghatékonyabb igazolással aligha rukkolhatna ki: még új mezre sem lenne szükség, hiszen elég lenne előbányászni a szertárból a hajdani ikonikus KTE-fedezet, Koncz Zsolt Koncz Zs. feliratú szerelését…
Lombard Pápa
Ha én Bíró Péter lennék, először megpróbálnám megfűzni Ferenc pápát, hogy adjon kölcsön egy gospel kórust egy évre, opcióval. Ha esetleg nem sikerülne, akkor sem dőlnék a kardomba: rögvest életbe léptetném a B-tervet, és megegyeznék az ugyancsak jó nevű Pápai Jocival.
Mezőkövesd
Csézi Erzsébet, azaz Csézy szerződtetésének mindenki örülne Mezőkövesden. Véber György biztosan hamar megtalálná a helyét a csapatban, s noha a kövesdi születésű énekesnő számára az opera sem lenne idegen műfaj, a mester aligha primadonnaként számolna vele egy olyan együttesben, ahol erre a posztra érdemesebb jelölt is akad. Mert európai tapasztalat ide vagy oda (Eurovíziós Dalfesztivál), van valaki, akivel szemben még Csézy sem rúghatna labdába. Elvégre ha valaki húzódást szenved egy edzői dörgedelemtől, az a primadonna legpompásabb prototípusa…
MTK
A klub régi-új többségi tulajdonosa alighanem hamar dűlőre jutna a hajdan volt Gemini egykori basszusgitárosával. Persze akkor sem lenne probléma, ha Várszegi Gábor elállna Várszegi Gábor szerződtetésétől, mert Fenyő Miklós biztosan szívesen beugrana.
MVM Paks
Ha nem ragaszkodnának a „csak magyarokat igazolunk” alapelvhez a Tolna megyei kisvárosban, jó szívvel javasolnám a teljes Atomic Kitten szerződtetését, de a klub légiósellenes transzferpolitikája miatt Horváth Ferenc a jövőben Kerry Katona, Liz McClarnon és Natasha Hamilton szolgálataira sem számíthatna. Ellenben a Tomiszlav Szivics elszipkázásáért indítandó ellencsapás gyanánt felvetődhet a miskolci illetőségű, a trash és speed metalban egykoron nívós tevékenységet kifejtő Atomic énekes-gitárosa, Szilágyi Tamás – csupán az árnyalja kissé a képet, hogy az internetes enciklopédia szerint a csapat 1996-ban feloszlott. De nem gond, ha minden kötél szakad, és sikerülne értékesíteni a gárda egyik legpiacképesebb labdarúgóját, fél hónappal később jöhetne a Pa-dö-dő és egy nagy klasszikus, a „Két hete másé már a Szabó János”.
PMFC-Matias
DJ Hooper, alias Bodnár László távozásával óriási űrt hagyott maga után Pécsett. A fájdalmas veszteség pótlására adekvát alternatíva lenne a Matyi és a Hegedűs duó szerződtetése, csakhogy figyelembe véve a megalomán tulajdonos néhány furcsa döntését, könnyen előfordulhatna, hogy előbb-utóbb útilaput kötne a Hegedűs lábára. Hiába, jó néhány beosztottnak (edző, ügyvezető stb.) elhúzta már a nótáját…
Puskás Akadémia
Ki más is jöhetne szóba, mint a Felcsúthoz a névadó futballgéniuszhoz, Puskás Ferenchez hasonlóan ezer szállal kötődő Puskás Peti. Vele tényleg egy igazi megasztárt fogna Benczés Miklós együttese, érkezése garantáltan felpezsdíteni az egyébként is futball-lázban égő települést. Hiába, a Puskás név vonzza a sikert, elég csak a Száguldó Őrnagy legendáját, a Vasassal két KK-t (az ifjabbak kedvéért: Közép-európai Kupa) nyerő Lajost vagy Dragant, a hajdan volt Csepel-, Békéscsaba-, Gázszer-, Videoton- majd Pécs-ikont említeni.
Újpest
Zana Zoltán, Majoros Péter és Széki Attila, azaz Ganxta Zolee, Majka és Curtis, a hazai gengszter rap koronázatlan királyai Újpesten kaphatnának szerződést. Ami azt illeti, Széki korábban futballozott már a IV. kerületben, és egybehangzó vélemények szerint nála lelkesebb, megszállottabb, elhivatottabb kispadmelegítő aligha akad a klub 1885 óta író történelmében. A futballcsapat tulajdonosi hátterét ismerve reális opció lehetne a Bëlga zenekar becserkészése is, de az együttes (mármint a focisták) szerény teljesítményét látva a banda számára áttörést hozó Majd megszokod című album feltehetően nem aratna osztatlan sikert a szurkolók körében.
Videoton
Rockos, metálos, fehérvári, eredeti – az End of Paradise ideális választás lenne a Vidinek. Ráadásul a srácok nemcsak „egy poszton játszanak”: a torghellés zúzás éppúgy helyet kap a repertoárban, mint a sousai érzelmi túlcsordulás. És ez még nem minden, a banda első albumának címe mottónak sem utolsó: Ne add fel!
Vízilabda-szerelem
Játszottunk már jó néhány nagy meccset a horvát vízilabda-válogatottal. Felrémlik egy agyonnyert, majd elbukott világbajnoki finálé az Úr 2007. esztendejéből vagy egy, a szakma által csak az évszázad mérkőzéseként emlegetett Eb-döntő a múlt évezredből (1999-ben mi nyertünk). Persze más nagy csörtéket is ki lehetne emelni, elvégre két vízilabda-nagyhatalom ütközete ritkán fullad unalomba, ergo lehetne polemizálni, hogy kinek melyik magyar-horvát a legkülönlegesebb. De nem érdemes, mert ez a barcelonai vb-elődöntő (11-10, ide!) mindent visz. Ez nálam a nagybetűs MECCS, ahol egy nagybetűs CSAPAT a magyar vízilabda minden szépségét, erejét, zsenialitását felvonultatta, ahol Benedek Tibor válogatottját a regnáló olimpiai bajnok klasszisok garmadája és a parton össze-vissza (de leginkább ellenünk) fütyülő játék(el)vezetők koprodukciós munkálkodása sem törte meg.
Szeretem a magyar vízilabdát.
Szeretem, hogy akkor is van esélyünk, amikor nem mi vagyunk a favoritok.
Szeretem, hogy háromszoros olimpiai bajnokaink (Szécsi Zoltán, Benedek Tibor, Biros Péter, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Molnár Tamás) nélkül sem maradtunk klasszisok nélkül, hogy néhány ifjú titán oroszlánköröm-villantása (Vámos, Bedő, Bátori) arra enged következtetni, hogy mások is csatlakozhatnak a háromszoros ötkarikás győzőkhöz.
Szeretem, hogy Kemény Dénes után is karizmatikus személyiség tölti be a kapitányi posztot.
Szeretem, hogy Benedek Tibor legalább olyan alapos, precíz és hiteles edző, mint a többek között három olimpiai aranyat szállító előd.
Szeretem, hogy hihetek abban, hogy néhány olimpiász múltán (legyen, mondjuk három) az eredményességet illetően is párhuzamot vonhatunk a két szakember között.
Szeretem, hogy élőben láthattam a Magyarország – Horvátország találkozót a királyi televízióban, ami nem kis dolog, tekintve, hogy az MTVA kaotikusnak tetsző műsorpolitikája miatt férfi és női együttesünknek olykor rajzfilmekkel kellett konkurálniuk a műsorsávért vívott harcban.
Szeretem, hogy szabadjára engedhetem pikírt énemet, és sok sikert kívánhatok a szerbeknek – az Ausztrália elleni, 7. helyért vívandó mérkőzéshez.
Szeretem, hogy az egyébként kiváló horvát csapat ellen a nem mindennapi játékvezetői felfogás (hú, de polkorrekt vagyok!), magyarán szólva az ordas csalás (nesze neked, PC-nyelv!) sem törte meg a mieinket, sőt, minél vérlázítóbb igazságtalansággal szembesültek a medencében, annál nagyobb daccal, annál nagyobb becsvággyal harcoltak magukért, egymásért, s hadd legyek egy kicsit patetikus – a hazért.
Szeretem, hogy a Flahive, Naumov bírópárosnak a gondos aknamunka ellenére is nehéz éjszakája lehetett – Shakespeare után szabadon: Sok hűhó semmiért…
Szeretem, hogy a reneszánszát élő Nagy Viktor a reneszánsz drámagyárostól kissé eltérő regiszterben intézett szózatot a lefegyverzett horvátokhoz egy-egy megsemmisítő bravúr után: a magyar kapus „szecskásan” aprította miszlikbe a Tucak-legények önbizalmát.
Szeretem, hogy Szivós Mártonnak többszörösen igazságot szolgáltatott a sors, hiszen a bevezetőben citált, rossz emlékű 2007-es fináléban kulcspillanatban hibázott ziccert egy megúszás után, most viszont lőtt három pazar gólt (az a „Kígyó” térről eleresztett bomba…), és vezér volt elöl is, hátul is – egy győztes csapatban.
Szeretem, hogy a drusza, a másik Marci, Vámos sem adta alább három találatnál, és végérvényesen megérkezett a (világ)klasszisok közé: már huszonegy évesen sem pusztán nagy tehetség vagy szép reményű ígéret – immár ő a földkerekség egyik legjobb balkezese.
Szeretem, hogy a csapat Benjáminjának, a még mindig csak húszesztendős Bedő Krisztiánnak nem volt zabszem a fenekében, és meccsről meccsre nyújtott egyre érettebb, magabiztosabb játékot, s tett egyre többet bele a közösbe – méltó folytatója lehet a többek között Németh Jamesz, Szívós István vagy éppen Molnár Papesz nevével fémjelzett gyönyörű magyar centerhagyományoknak.
Szeretem, hogy a Varga testvérek egy kacsintásból, egy szempillarezdülésből megértik egymást – az a gól, 10-10-nél…
Szeretem, hogy nyert már két Varga világbajnokságot Barcelonában: Tamás és Zsolt példája lebegjen Dani és Dumi előtt!
Szeretem, hogy 2007 után újra világbajnoki döntőt játszhatunk.
Szeretem, hogy a bivalyerős montenegróiak ellen sem vagyunk esélytelenek.
Szeretem a számmisztikát: 1973 és 2003 után 2013-ban harmadszor lehet világbajnok a magyar férfi vízilabda-válogatott…
A világpolgár
Nagy a szomorúság Debrecenben, a város még mindig nem ocsúdott fel a fájdalomból, amely az egyik legbecsesebb cívis elvesztése miatt ülte meg a lelkeket. Természetesen Adamo Coulibaly a téma, aki négy szép év után búcsút intett a Lokinak, hogy mesésnek mondott fizetésért mesésnek gondolt vidéken rúgja a bőrt. Hogy hol, egyelőre nem tudni, a titokzatos támadó még vár a nagy bejelentéssel. Közben a rajongókat eszi a penész, hogy mégis merre veti a jósors a dédelgetett kedvencet, ezért a Sportméter nyomozásba kezdett: több, egymástól független, megbízhatónak tűnő forrást felkutatva kezd kirajzolódni a teljes Coulibaly-saga.
Adamo Coulibaly olyan, mint egy rocksztár. Míg mások, a szürke iparosok csatakos tréningfelsőben senyvednek pro licences hajcsárok fuballfelkészülésnek álcázott kiképzőtáboraiban, addig ő elegánsan végigturnézza a földtekét.
Érthető, hogy nem szívesen vált volna meg tőle a Debrecen – régen rajongtak ennyire egy légiósért a Hajdúságban. Állítólag egy sokat látott Loki-drukker még a nagyfater pajtában rejtegetett T-34-esét is felajánlotta, amikor tudomást szerzett arról, hogy tankot keres a Steaua Bucuresti – csak ne vigyék el a kedvenc gólvágóját.
„El a kezekkel Coulibalytól!”– ez volt a jelszó Debrecenben. De már hiába várnak rá a Loki szurkolói. Hiába az extra engedmények, a Coulibaly-kilengéseket hortobágyi birkanyájakat megszégyenítő türelemmel viselő vezetőség, a csatárban felülkerekedett a kalandvágy.
Ráadásul a Steaua is lemaradt róla. Meg a Győr, a török Denizlispor, a ciprusi Anorthoszisz és APOEL, valamint a francia Chateauroux is. A legújabb hírek szerint a török Boluspor és a portugál Vitória Setúbal is csatlakozott a kérőkhöz, csakhogy valami azt súgja, nekik is kosarat ad a csélcsap csatár.
Mert Adamo Coulibaly többre vágyik. Ezért tűnik fel a glóbusz majd’ minden szegletében, és tárgyal elöljárókkal, sportigazgatókkal, sejkekkel, s ki tudja, még ki mindenkivel.
Ami azt illeti, a Sportméter birtokába jutott néhány exkluzív információ, néhány ugyancsak meghökkentő adalék a Coulibaly-sztorihoz. Természetesen az újságírói etika szentségét ezen sorok írója is nagy becsben tartja, ezért a források kilétét fedje jótékony homály: legyen elég annyi, hogy Coulibaly fodrászának kedvenc zöldségese elkotyogott ezt-azt a szomszédos bizsuboltban. A Sportméter most megosztja a legszebb gyöngyszemeket.
Adamo Coulibaly idén nyáron először – tessék megkapaszkodni – Izlandon próbált szerencsét. A Fimleikafélag Hafnarfjarðar jól csengő név, gondolta, miután a harmadik szótag után harmadszori nekifutásra is kudarcba fulladt a csapatnév helyes kiejtésére tett kísérlete. De nincs ezzel semmi gond, nem szóvivőnek vagy tévébemondónak szerződtették volna, hanem csatárnak. Az első számú góllövőnek. Nagyon sokat vártak tőle, a klubvezetők szerint meg sem állt volna harminc gólig az izlandi élvonalban. Csakhogy akadt egy kis probléma. Aztán több nagyobb is. Az első személyes találkozó előtt például tévedésből a helyi halüzembe vitték, ahol égető szükség lett volna egy nagy teherbírású targoncásra. Coulibaly zokon vette a bakit, és engesztelésképpen azt kérte, hogy ünnepélyes gejzírkitörések között mutassák be. Nem fog menni, szabadkoztak a magukat egyre kínosabban érző potentátok, ha esetleg be tetszene érni a szilveszterről maradt konfettivel…, villantottak fel elsőre tán kissé „fapadosnak” tűnő B-tervüket. Oké, nyelt egy nagyot Coulibaly, de amikor kiderült, hogy az előre megbeszéltek ellenére egyetlen gleccsert sem neveznek el róla, betelt a pohár. Komolytalan klubokkal ő aztán nem tárgyal.
Néhány ígéretesnek tűnő, ám ilyen-olyan okokból meghiúsuló, egyéb európai lehetőség (lásd: fentebb) után aztán belevágott egy afrikai kalandba. Egy újonnan alakult törzsi gárda csábította mesés feltételekkel, grandiózus tervekkel, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, kontinentális Bajnokok Ligája-diadalt ígérve. Az együttes megbízott sámánja állítólag több OTP Bank Liga-találkozót is személyesen tekintett meg Debrecenben, hogy alaposan feltérképezhesse a támadót, s a látottak alapján nem is volt kérdéses, hogy Coulibalyra van szükségük. Maga Coulibaly sem sokáig vívódott, alig másfél hónapos csúszással meg is érkezett, hogy aláírja álmai kontraktusát. Lenyűgözte a klub infrastruktúrája (nem sok egylet mondhat magáénak egy egész szavannát), a magasan kvalifikált szakembergárda (még a szertáros is rendelkezik pro-licences woodoo-képesítéssel), csupán akkor bizonytalanodott el, amikor megpendítették neki Eto’o érkezését. Kissé furcsállta a dolgot, de azért legyezgette a büszkeségét, hogy milyen kitartó a Győr: ha ő nem megy a Rába-partra, ők jönnek hozzá. Persze hamarost tisztázódott a félreértés, Coulibaly a kameruni csatárt is örömmel fogadta volna – csak ne keressen nála többet. Ezen a ponton sajnálatos módon megrekedtek a tárgyalások. Bérkompenzáció gyanánt ugyan még felajánlották Coulibalynak, hogy másodállásban, megbízási szerződéssel, rövid betanulást követően a sámáni teendőket is elláthatja, de a csatár ekkorra már végletesen kiábrándult.
Még jó, hogy más ajánlat is lapult a tarsolyban. Nem, ezúttal sem Győr felé vette az irányt, de ha a J-League-ből keresik az embert, azon bizony érdemes elmerengeni. A japán Kawasaki hívása új reményt adott Adamo Coulibalynak. Végre ő is motorral járhat, mint Somália a Fradiban. Coulibaly persze semmit nem bízott a véletlenre, alaposan kifaggatta régi jó ismerősét, a Bárányos Zsolt sokáig megdönthetetlennek hitt klubcsere-rekordjára aspiráló Homma Kazuót, hogy mégis mire számíthat a felkelő nap országában. A csatárkolléga alaposan kiokosította az egykori debreceni kedvencet, elmondta, hogy hol szolgálják fel a legfinomabb szusit, hogy hol mérik a legjobb szakét, hogy hol a legmagasabb az egy főre eső harakirik száma a városban. Adamo Coulibaly ekkor már biztosan tudta, hogy révbe ért. Rábólintott hát a Kawasaki ajánlatára, mint annak idején Dombi Tibor mértani pontosságú centerezéseire. Már csak az ünnepélyes aláírás volt hátra, a tervek szerint a figyelmes sportigazgató ötletére a szignózás alatt a Neoton Família japán feldolgozású slágere, az „Adamo, álmodj csak tovább!” szólt volna. Ha Coulibaly megjelenik. Merthogy az utolsó pillanatban visszakozott. A hírek szerint nem tetszett neki a klub által felkínált lakás, hiába kért mindhárom fürdőszobába jakuzát, a japánok csak ingatták a fejüket. A Kawasaki azóta is hiába várja Coulibalyt. Még jó, hogy az élelmes sportigazgatót nem lehetett zavarba hozni: a bemutatásra szánt sajtótájékoztatón dörgő taps fogadta az „Adamo, hol vagy?” című Fenyvesi Gabi-remake-et.
Coulibaly ezt követően az egyik indián rezervátumban tűnt fel. Ami azt illeti, nagy tervekben ott sem volt hiány: egyértelmű elvárásként fogalmazták meg, hogy be kell jutni az MLS-be. Ez nem lehet gond – interiorizálta pillanatok alatt a klubcélokat a csatár –, hiszen jó néhányszor megfordult már a Kánai út 2/D alatt, és mindig hangosan köszönt a portásnak. Nem MLSZ, MLS, igazították ki finoman a támadót, aki persze cseppet sem jött zavarba. Sima ügy, reflektált a korrekcióra, Hercegfalvi Zoltán révén tökéletesen képben van az amerikai labdarúgást illetően. Ez már valami, fogalmazódott meg a bölcselet az indián vezérkarban. Hiába, a Kansas egykori magyarját ma is nagy tisztelet övezi kontinensszerte, a Honvédot is megjárt támadó iránti tiszteletből állítólag még a csapat Totó névre hallgató kabalakutyusát is átkeresztelték volna – Tippmixre. Felesleges ragozni, Coulibaly magabiztossága mindenkit rabul ejtett. Jöhetett a sarkalatos pont, a szerződés aláírása. Elegáns, Coulibaly indián nevével (Nagy Fekete Hegyomlás) ellátott mez és csupa derűs, mosolygós klubalkalmazott várta a csatárt, aki a várakozásoknak megfelelően meg is érkezett a ceremóniára. Hogy bejelentse, legmélyebb sajnálatára mégsem írhatja alá a kontraktust. Más ajánlatokat is meg kell fontolnia, szabadkozott, hogy aztán döntése legfőbb motívumaként a szerződésében szereplő záradékot jelölje meg. E szerint minden mérkőzés után az ellenfél minden játékosával el kellett volna szívni a békepipát, márpedig őt így nem érdekli a dohány. Engesztelésképpen beajánlotta maga helyett Váczi Zoltánt, illetve átnyújtotta Debrecen valamennyi nyertes trafikpályázatát, majd sietve távozott.
Hogy hol jár most Adamo Coulibaly, nem tudni, hogy talál-e még ebben a hónapban csapatot, rejtély. De talán a csatár kalandos nyarának néhány epizódját felvillantva teljesebb a kép. Egy biztos, valahol már nagyon várják Coulibalyt. A centert, aki folyton úton van. Úton az álmai felé. Csak érkezzen is meg.
Profik - bevetésre készen
Felesleges szépíteni: a cím ordas plágium, a legcsúfabbak közül való. Mentség nincs, ráadásul a minimálisnál jelentékenyebb szégyenérzet sem kerített hatalmába, midőn felötlött bennem, hogy ellopom az egyébként méltán a feledés homályába merült német akciófilm-sorozat címét. De bármily szégyellnivaló tettre vetemedtem is, egyszerűen nem tudtam másra asszociálni az OTP Bank Liga következő idényében debütáló hivatásos játékvezetőkről.
„Egy titkos csoport, amely olyan hatalmas, hogy befolyásolhatja a világ eseményeit. Míg mások bármi áron hatalomra és pénzre törnek, ők az emberiség eszméinek védelmére esküdtek fel” – olvasható az egész glóbuszon eluralkodó bűn és ármány felszámolására szövetkező Delta Csoport mindennapjait megörökítő akciósorozat (rendezte: Thorsten Näter) méltatása a port.hu-n. A fenti idézetből bizonyára a Kedves Olvasó számára is kiviláglik, hogy milyen kísérteties a hasonlóság a filmbéli terroristaszomorító alakulat és a Magyar Labdarúgó-szövetség nemrégiben kijelölt professzionális elit egysége között. Mindkét csoport a köz szolgálatára, az igazság védelmére, amolyan hétköznapi világmegváltásra szerveződött, árnyalatnyi különbség, hogy az MLSZ profijai hamarost a széles nyilvánosság előtt teljesítenek küldetést, vállalva, hogy a mégoly nemes szándék ellenére egy-egy apróbb tévedés után is igazságtalan bírálatok, maró gúnynyilak céltáblái legyenek.
Mielőtt továbbgöngyölíteném az ígéretesen induló írást, kötelességemnek érzem figyelmeztetni a Kedves Olvasót, hogy a szöveg további részében – a furfangosan kiválasztott nyelvi elemek különös összegabalyodásából kifolyólag – némi malícia, egy csipetnyi irónia, szórványos szarkazmus árnyalhatja a mondanivalót, ami azonban még véletlenül sem a professzionális játékvezetők, illetve az őket pajzsra emelő szövetség ellen irányul. Hiszen ahol „az MLSZ elkötelezett azon a téren, hogy javítsa az élvonalbeli játékvezetés színvonalát, és ezért – a klubokkal közösen – jelentős anyagi áldozatokat is hoz a jövőben”, ott nincs helye kicsinyes aggályoskodásnak, értetlen tamáskodásnak vagy mételyező irigységnek. Egyébként meg minden tiszteletem a játékvezetőké, akik önként vállaljak, hogy relatíve rendszeres verbális (sőt, a világ boldogtalanabbik felén inkább fizikai) támadások közepette művelik hivatásukat. A honi pályákon szolgáló sípmestereket is sokra tartom, mondhatnám, kifejezetten rokonszenvesek, de illik csínján bánni a minősítéssel, hiszen nem áll szándékomban megbotránkoztatni a másképp érző sportbarátokat.
Mindenesetre megnyugvással tölt el, hogy a jövőben professzionálisan foglalkoztatott játékvezetők is fütyülnek az NB I-ben. Mert bármily elragadtatással is figyeltem a szép zöld gyepen nyargalászó bírákat az elmúlt években, sajnos még bocsánatos elfogultságommal együtt sem merem állítani, hogy makulátlan produkcióval kápráztatták el a nagyérdeműt. Persze tévedni emberi, sőt, játékvezetői dolog, és nagy örömömre a médiában sem a negatívumokat domborították ki (a Harmadik Félidő Pu(h)lpitusában mért májhizlaló önbizalomfröccs különösen sokat tett az önmarcangolásra hajlamos sporttársak lelki egyensúlyáért), ráadásul az MLSZ sem kezdett boszorkányüldözésbe egy-egy bakit követően.
Csak hát ott vannak a klubtulajdonosok. Meg az edzők. Vagy a játékosok. No meg a szurkolók. A csuda vinné el őket, már bocsánat. Az üldözési mániájukkal, a rosszmájúságukkal és a jó modor részleges, illetve az esetek döntő többségében inkább teljes hiányával együtt. Nekik aztán tényleg semmi sem jó. Hol a bíró rövidnadrágjába, hol vulgárisnak vélt nyelvhasználatába, hol teátrálisnak ítélt metakommunikációs gesztusaiba kötnek bele. Kekec népség.
De Andó-Szabó Sándor, Becséri Dániel, Bognár Tamás Erdős József, Fábián Mihály, Farkas Ádám, Iványi Zoltán, Kassai Viktor, Németh Ádám, Solymosi Péter, Szabó Zsolt és Vad II István most nagy lehetőséget kapott. Olyat, amilyen Hertzka Pálnak, Zsolt Istvánnak, Palotai Károlynak vagy éppen Puhl Sándornak sem adatott meg. Profik lesznek. Nem kell extra szabadságért kuncsorogniuk a főnöknél, nem kell napi nyolc órában robotolniuk a betevő falatért, nem kell szembesülniük a metsző kritikával, hogy micsoda amatőrök. Mert már nem azok. Egyelőre csupán tucatnyian élhetnek hivatásosként a szenvedélyüknek, de ha beválik a szisztéma, van rá esély, hogy mások is csatlakozhatnak az internetes folklórban csak „piszkos tizenkettő”-ként emlegetett elit egységhez.
Kiváltképp üdvözítő, hogy a bevetésre már tényleg ugyancsak készen álló profik munkaköri leírásában az utánpótlás szakszerű gardírozása is szerepel. Így lesz egy lesajnált, mazochista-önsorsrontó szabadidős tevékenységből életpálya-modell. Mert nincs az sehol megírva, hogy a grundokon csak Messi, Ronaldo vagy Torghelle feliratú mezbe bújt gyerkőcök szaladgálhatnak, vagyis a futballrajongó apukáknak nem feltétlenül kell pszichológiai rendellenességre gyanakodniuk, ha fiúgyermekeik nem az ördöngös bőrgömbgörgetésben, hanem csalafinta pajtásaik síppal, sárga lappal történő megregulázásában, azaz a labdarúgó-szabályok feletti éber őrködésben lelik örömüket. És ki tudja, ha az MLSZ ráérez a „spori-merchandising”-ban rejlő lehetőségekre, a professzionális játékvezetőknek készülő lurkók előbb-utóbb Kassai-mezbe bújva feszíthetnek az iskolában vagy mondjuk Solymosi-arcképpel díszített bögréből szürcsölhetik a reggeli kakaót.
Persze ez (egyelőre) csak afféle utópia. Most még nem tudhatjuk, hogy vizsgázik az új rendszer, de a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy ne érzékeljünk szignifikáns nívóemelkedést a sípmesterek teljesítményét illetően.
Mondjuk, a legmélyebb tisztelettel, van honnan előrelépni.
Tessék vigyázni, a kapuk záródnak!
Ülésezett az MLSZ fegyelmi bizottsága. Nem is lenne ezzel baj, és még csak jelentősebb hírértéket sem tulajdonítanánk egy módfelett komolynak tetsző, zömében jogvégzett tagokkal büszkélkedő testület pogácsamajszolós, narancslészürcsölős, futballkivesézős kvaterkázásának, ha nem fenyegetőznének pályabezárással egy olyan magyar bajnoki labdarúgó-mérkőzés után, amely hangulatában, körítésében visszacsempészett valamit a régi idők focijából. Zsúfolt ház, egész stadionos élőkép, süvítő hangorkán – végre volt egy meccs Magyarországon, amely ünnepet varázsolt a kongó lelátós, múltat siratós, reményvesztős hazai futballnihilbe. Az élmény megfizethetetlen, szaladna ki a szájon az ismert szlogen, ha nem kellene ajakharapdálva mormogni: lassan a büntetés is. Merthogy a Fradi–Újpest mérlege felfüggesztett zárt kapuval súlyosbított kétmilliós fegyelmi tétel az egyik, egymilliós a másik oldalon.
Persze, én sem értek egyet a vendégszektorban helyet foglaló, átlagon felüli stadionrekonstrukciós affinitással megáldott székhajigálókkal és sálégetőkkel vagy a hazai oldalon magukat harcászati terepgyakorlaton érző hanggránátozókkal, sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy a hatályos jogszabályok nem engedélyezik a stadionokban az egyébként a semleges szurkolók által is szuperlatívuszokban megénekelt görögtüzes látványt.
Tovább megyek: jogosnak tartom, hogy a történtek után büntetést szab ki az MLSZ fegyelmi bizottsága. Elvégre a FEB nem holmi gittegylet: felelősségteljes testület, határozott szabályrendszerrel. Nekem csupán a szankció mértékével, aránytalanságával van gondom, no meg a fenyegetést közvetítő üzenettel. „Most még felfüggesztjük a zárt kapus büntetést, de jól vigyázzatok, ha legközelebb berepül a pályára egy üres szotyis zacskó vagy egy szalvéta, lakatot teszünk a stadionotokra!” Jó, hangyányit sarkítottam, de félő, hogy akár néhány tucat magáról megfeledkező drukker miatt is érvénybe léphet a klubokat sújtó drákói szigor. Olyan érzése van az embernek a Ferencvárosra és az Újpestre mért büntetéssel kapcsolatban, mintha az MLSZ fegyelmi bizottsága élesített volna egy bombát, és csak a robban(t)ásra várna.
Erős mondat következik, tessék vigyázni, de zárt kapukkal fenyegetőzni egy teltházas, fergeteges hangulatú derbi után valóságos terrorcselekmény. Merénylet a magyar futball, a honi labdarúgás felemelkedésében még mindig őszinte hittel reménykedő szurkolók ellen.
Zéró toleranciát hirdet az MLSZ, s ennek jegyében akár 10 milliós pénzbüntetések és ötmeccses zárt kapus szankciók is röpködhetnek majd a fegyelmi bizottság ülésein. Március 31. után minden mérkőzést megszakítanak a játékvezetők, amelyen „a szervezők tömeges, ismétlődő rasszista, diszkriminatív viselkedést tapasztalnak a lelátókon” – jelölte ki az irányt a futballszövetség. Rosszul tette. Mert volt már olyan kis hazánkban – egy szurkolói csoportok sokaságát dalköltésre ingerlő MLSZ-vezér országlása idején –, amikor a bírák akkor is kényszerszünetet rendeltek el a meccseken, ha néhány tucatnyian szidalmaztak egy-egy játékost. Tényleg csúnya dolog obszcén rigmusokkal vagdalkozni – a végképp igaztalanul megtalált futballistaanyukákat különösen sajnálom –, de hadd legyek egy kicsit demagóg: ömlik annyi szenny a kereskedelmi televíziókból – főműsoridőben! –, hogy nem feltétlenül a nem feltétlenül Kazinczy stílusában megnyilvánuló ultrákban kell látnunk a magyar társadalmat (is) kétségkívül erősen sújtó kulturális depriváció legfőbb felelőseit. Egyszerűbben fogalmazva: nincs szükség arra, hogy az MLSZ erkölcsrendészetként funkcionáljon. Ráadásul a szövetségi honlapon közzétett csinos kis kommüniké további kérdéseket is felvet. Például mi számít „tömeges, ismétlődő rasszista, diszkriminatív viselkedésnek"? Ha csak három, erős alkoholos befolyásoltság alatt álló drukker kiabálja fennhangon, hogy „kellemetlen illatú kisebbségiek”, az még tűréshatáron belül van, ha meg már négy, akkor öt meccs zárt kapu plusz a vétkeseknek húsz év szigorított a szegedi Csillagban? Vagy csak a klub bűnhődik? Mert őszintén szólva térfigyelő kamerahálózat ide, beléptetőrendszer oda, nem emlékszem olyan híradásokra, amelyek beszámoltak volna arról, hogy a rendőrség beazonosította, és letartóztatta a visszaeső széktámla- és hanggránát-hajigáló Huligán Hugót és Ultra Ubult, pardon, H. Hugót és U. Ubult, akiket aztán gyorsított eljárásban tíz évre eltiltottak mindennemű sportrendezvény látogatásától.
Restellem, hogy ilyen csúnyán, ilyen méltatlanul elbagatellizálom a derbin történt rendbontásokat, de legalábbis bohózatba illő, hogy egy régen nem látott futballünnep után zárt kapuval riogat a FEB. Amely lassan nem is fegyelmi, sokkal inkább fenyegető bizottság. Arról nem is szólva, hogy az MLSZ nemrégiben több kilónyi dokumentummal ágált a nemzetközi Sportdöntőbíróságnál a magyar-román meccsre vonatkozó, nem kevésbé nevetséges zárt kapus FIFA-büntetés ellen. Ehhez képest legalábbis visszatetsző pályabezárással, sőt „a legsúlyosabb esetben” (copyright by MLSZ) pontlevonással fenyegetőzni.
Vallom ezt úgy, hogy magam sem vagyok híve a beszólogatásoknak (a játékvezetőknek címzett „Három hülye! Három hülye!” rigmusnál elvetemültebb szókapcsolatokkal sosem borzoltam a kedélyeket, ráadásul a hazánkban nem soká’ tért hódító hatbírós rendszer ezt a rút nyelvi vadhajtást is hamarosan lenyessenti).
Végképp komolyra fordítva: el kell dönteni, hogy mit akarunk. Nyelvi és protokolláris értelemben steril lelátói közeget (üres stadionokat) vagy a futballszövetség által korábban oly sokszor hangoztatott nézőszám-növekedést. A bedobálókat pedig tessék beazonosítani kamerával, sólyomszemmel vagy a nagyi három dioptriás okuláréjával, és szépen kitiltani őket. De csak őket.
Mert ha kattannak a lakatok a stadionkapukon, a boltot is nyugodtan bezárhatjuk.
Csodatévők
Még mindig nem ocsúdtam fel ebből az elképesztő kézihétvégéből. Hamisítatlan szemdörzsölgetős, áll-leesős víkend volt ez a javából, szuper szombattal, egészen vidám vasárnappal – van mit megénekelni. Igazából nem is tudom, honnan kezdjem. Írhatnék a mágneskezű és -lábú Katrine Lunde Haraldsenről, a döbbenetes mélységből félelmetes magasságba kapaszkodó Szepesi Ivettről, a hungaro-spangolt hovatovább világnyelvvé emelő Ambros Martin zseniális stratégiájáról – úgy általában a Bajnokok Ligája-diadal felé díszmenetben masírozó Győri Audi ETO KC újabb, ezúttal a Larvikot sokkoló erődemonstrációjáról. Ugyanakkor nem megbántva a kisalföldi kézilabdabarátokat, az igazi csodát most sem Görbiczék szállították. Nem, ezúttal is egy másik zöld-fehér csapat rukkolt ki valami teljesen valószerűtlen, a racionális elme számára abszolút megmagyarázhatatlan cselekedettel.
Csodálatos, bámulatos, káprázatos, varázslatos, fantasztikus, lenyűgöző, elképesztő, hihetetlen, döbbenetes – lassan elfogynak a jelzők az FTC-Rail Cargo Hungaria hétről hétre elővezetett performanszainak méltatására.
Itt van például ez a Krim-meccs. 30–26, ide. Az előző két csoportmeccs idegbajos hajrája után már-már tükörsima parti, az utolsó ferencvárosi időkérésnél az Elek Gábort körülálló hölgykoszorú cserfesebbjei még azt is megengedhették maguknak, hogy jól kikuncogják a négygólos előny megtartásáról és a csoportelsőségről értekező mesterüket. Erre a forgatókönyvre aztán tényleg senki nem számított.
A mérkőzés előtt nagyon visszafogottan és nem kevésbé udvariasan nyilatkozó, ám legbelül nyilván egyértelmű vendégsikerre számító Tone Tiselj például kis híján idegrohamot kapott az egyik időkérésnél, miközben duzzadó nyaki verőérrel ordította játékosainak, hogy Tomori, Tomori, Tomori! Vélelmezem, hogy egy-két autentikus szlovén szitokszó is elhangzott, ezek idézésétől azonban eltekintek, tekintve, hogy a Sportméter mégiscsak egy polkorrekt blog (látszatát kelti), meg hát legnagyobb sajnálatomra egy kukkot sem értek ebből a szép szláv nyelvből.
Szóval a Ferencváros sokkolta az egész szakmát. Nem először – és vélhetően nem utoljára. Zácsik Szandra és Nerea Pena, azaz két világklasszis alapember nélkül legyőzni a teljes fegyverzetben, Peneziccsel, Torstenssonnal, Piedadéval, Martinnal (nem Ambrosszal, Carmennel), azaz egy komplett világválogatottal felálló, titkos BL-esélyesként emlegetett Krimet megmagyarázhatatlan csoda.
Igazából senki sem érti, hogy mi történt. Mert egy Zácsik- és Pena-kaliberű játékos hiányától a Ferencvárosnál erősebb csapatok is könnyen összeomolhattak volna: még az ETO is megérezné, ha ne adj’isten egyszerre dőlne ki Eduarda Amorim és Andrea Lekics. Ehhez képest a Fradi kvázi egy cserével (Szekerczés Luca mindössze három hetesre jött be, és Szarka Adrienn, illetve Deáki Dóra pályára lépése is csak amolyan villámlátogatás volt), végigbírta a hatvan perces BL-csatát. Nemcsak fizikailag, mentálisan is. Mert elég rosszul nézett ki, amikor az első félidő vége felé néggyel elment a Ljubljana, az egyszeri drukkert/bloggert ekkor el is kapta valamiféle sápadozással vegyes sápítozás, kicsúszott néhány jaj, ajjaj és hűha, hogy a nyomdafestéket kevéssé tűrő kifejezéseket már ne is említsem. A Fradit azonban nem lehet megtörni. Nincs az a félrefütyülő játékvezető, nincs az a külső szemlélő számára reménytelennek tűnő szituáció, nincs az a sorscsapás, amely kiölné a hitet, az egymásba vetett hitet ezekből a lányokból. Ezért is ennyire szerethető ez a csapat, hogy egy másik, az elmúlt néhány évben valamivel kevesebb visszhangos nemzetközi sikert szállító labdás sportágban használatos, mérsékelten eredeti kifejezéssel éljek. Szerethető, sőt imádnivaló. Lenyűgöző, hogy mennyire süt minden egyes megmozdulásukról, megnyilvánulásukról, hogy tűzbe mennének egymásért, az edzőjükért, a szurkolóikért.
A Ljubljana elleni meccsen is elsősorban azzal kerekedtek az ellenfél fölé, hogy a kritikus pillanatokban mindig akadt valaki, aki hozzá tudta tenni azt a bizonyos szükséges pluszt a játékhoz. A januári bajnokikon stabilan öt gól alatt maradó, önmagához képest takaréklángon égő Tomori Zsuzsanna a Valcea elleni hat, majd a Zvezda elleni tizennégy találat után a Krimnek is lőtt egy szolid tízest, mindemellett rendíthetetlen bástyaként magasodott az Alena Abramovics kapuja elé vont, a meccs nagy részében igen masszívnak bizonyuló falban. Semmi kétség, ez a teljesítmény a „man of the match” minősített esete. De igazságtalanság lenne csak neki tulajdonítani az újabb nagy diadalt, hiszen a fantasztikus sikerből valamiképpen minden pályára lépő kivette a részét. Alena Abramovics a kulcspillanatokban bemutatott bravúrjaival, Kovacsicz Mónika egy (csillagos) ötössel, Dajka Bettina példás fegyelmezettségével, Szucsánszki Zita a játék szervezésével, Szamoránsky Piroska a magabiztosságával, Cifra Anita hősies védőmunkájával, Vérten Orsolya fáradhatatlanságával, Szekerczés Luca két értékesített büntetőjével, Deáki Dóra és Szarka Adrienn mérhetetlen alázatával. Mindenkinek megvan a maga részé az újabb csodában.
Mér’, szerinted min fog múlni? – fordult mérsékelten szigorú tekintettel a csoportelsőség említésére heveny kacarászásban kitörő játékosaihoz Elek Gábor a BL-szezon legönfeledtebb időkérésében. És tényleg. Bármilyen hihetetlen leírni, kimondani, megfogalmazni – a Ferencváros immár a középdöntős kvartett első helyére is valós eséllyel pályázhat. Bármennyire hihetetlen is ez a Fradi-sztori. Az őszi, még Zácsik Szandrával elkövetett Larvik-verés után mindenki egy emberként kiáltott fel: ennél nincs feljebb. Aztán jött a valceai csoda. Ez már tényleg a csúcs, gondolhattuk, teljesen logikusan. És jött a Zvezda-meccs, Pena drámájával, egy, a képernyőn keresztül is átizzó, hamisítatlan katarzisélménnyel. Felülmúlhatlan. Felülmúlhatatlan? A Krim-meccs előtt talán még Szucsánszki Zitáék is csak titkon remélték az újabb csodát. És mégis: a mese folytatódik. Mert ez egy végtelen történet.
A gyanú árnyékában
Davide Lanzafame nagy fogás. 63 Serie A-meccs, 72 Serie B-fellépés – egész mutatós pedigré. Ráadásul az egykoron a Juventusban is megfordult támadó még mindig csak huszonöt esztendős, korántsem levezetni érkezett a Honvédba, mint annak idején Giuseppe Signori Sopronba. Szép szezon elé nézhetnek a kispesti szurkolók, az ellendrukkereket meg megeheti a sárga irigység, írhatnám, csakhogy van valami, ami árnyalja a képet. Egy egészen sötét tónus.
„Nekem hat- vagy hétezer eurót fizettek ki, gondolom, a többiek is körülbelül ilyen összeget kaptak, nem tudom megmondani, az öregek mennyit tartottak meg.” – idézi a La Repubblica Davide Lanzafamét. Nincs is ezzel semmi baj, gondolhatnánk, olaszhonban ez még csak nem is számít elrugaszkodott havi bérezésnek, de egy közepesen komor szemöldök-összehúzásnál vélhetően az sem keltene szenvedélyesebb indulatokat, ha egy „Serie Zs-s” kiscsapat elleni edzőmeccset követően gólpasszprémium gyanánt ütné egy ilyen csinos kis összeg a csatár markát.
Valójában azonban Davide Lanzafame jól beletenyerelt egy sötét ügybe. A Honvéd új szerzeménye az olasz médiában megjelentek szerint több társával együtt részt vett a 2008 májusi Bari–Treviso (0–1) és a 2009-es Salernitana–Bari (3–2) mérkőzés manipulálásában. A korábbi U 21-es válogatott támadó fentebb idézet mondata is egy tavalyi ügyészségi meghallgatáson hangzott el, a Treviso elleni meccsre vonatkozóan.
Így már nem biztos, hogy olyan jó vásárt csinált vele a Honvéd. Persze az ártatlanság vélelme Davide Lanzafamét is megilleti, miként azt a gyanúba keveredő csatár mellett karakánul kiálló George F. Hemingway kiemelte, csak hát a kispesti tulajdonos korábban tett már ugyancsak sommás kijelentést arra vonatkozóan is, hogy aki bundába keveredik, az a továbbiakban aligha művelheti hitelesen ezt a szép sportágat. Arról nem is szólva, hogy történtek már érdekes események a Honvéd háza táján (ki ne emlékezne a pár évvel ezelőtti, égbe, a hátsó műfüvesre, illetőleg a kispesti piaci kofák kobakjára ívelt tizenegyesekre, de a nyolcvanas évekből felsejlik egy nem kevésbé feledhetetlen, a megboldogult Volán SC elleni 6–6-os bajnoki is), így különösképpen illik vigyázni a klub renoméjára, szellemiségére, egyáltalán az erkölcsiségre, ha szabad ilyen patetikus szóhasználattal élnem. Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.
Egyébként Davide Lanzafame szimpatikus fiú. Fűti a bizonyítási vágy, nincsenek allűrjei, még Balotelli-szerű frizurával sem borzolja a kedélyeket – egyszerűen csak futballozni akar. Kötényeket, esernyőket, gólpasszokat osztogatni, no meg gólokat rúgni. A bundaügyről hiába is faggatják, nem nyilatkozik. Ez most tabu Kispesten. Csak közben Olaszországban javában folyik a vizsgálódás, és az sem elképzelhetetlen, hogy megállapítják a csatár büntetőjogi felelősségét.
Erre persze májusnál hamarabb aligha kerül sor, addig meg Davide Lanzafame lazán rúghat egy tízest a bajnokságban, és megnyerheti a kupát a Honvédnak. Mert – újfent kölcsönvéve Hemingway úr egy gondolatát – Vernes Richárd, Délczeg Gergely vagy Souleymane Diaby is megüti a mércét, „de kell egy befejező csatár, egy csibész, aki ott áll az öt és felesen, és nem mellé-, nem fölé-, hanem bevágja a labdát”.
Kiváló szakmai meglátás, Marco Rossi sem fogalmazhatott volna egzaktabb módon. Csupán egy nüansznyi kiegészítés, egy egészen apró lábjegyzet a fenti citátumhoz: ha nem így tenne, az még akár gyanús is lehetne.
Ne Vaduljunk, avagy választani tudni kell!
Földön fekvő sporttárson nem illik lábnyomot elhelyezni, de Vad II István megihletett. Azért ne dörzsöljék a tenyerüket a rosszmájúak, mert egyáltalán nem szeretném egy előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett gúnyrajzzal csorbítani az egyébként rokonszenves sípmester amúgy is jelentékeny sérüléseket szenvedő renoméját, de mégiscsak elgondolkodtató, hogy a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokságon ugyancsak ordas hibát elkövető játékvezető miként kerülhetett be az év emberei közé egy tekintélyes szaklap választásán.
Egyébként Vad II mellett Roy Hodgson, Didier Drogba, Oribe Peralta, Emerson Sheik, Louis Nicollin, Hervé Renard és Michael J. Garcia jelölésével sem értek egyet. Nem kertelek, alaposan mellélőtt a World Soccer. Éppen ezért – kizárólag az igazságszolgáltatás nevében – vettem a bátorságot, és összeállítottam egy privát listát: öszeválogatottam nyolc olyan sportszemélyiséget, akik tényleg minden korábbinál nagyobb hatást gyakoroltak a labdarúgásra. Igazi paradigmaváltók csak itt, csak a Sportméterben!
8. A gönyűi pályamunkás
Évekig mentek a furcsaságok Gönyűn: a helyiek szerint még Mulder és Scully ügynök szeme is kikerekedett volna, ha a Győr környéki községbe veti őket a jósors. No persze háromfejű tehenekről, ötlábú kacsákról vagy szabályos nyolcasokat leíró gabonakörökről nem jelenthettek volna, de a gönyűi sporttelepet biztosan műveleti területté nyilvánították volna. Mert egy trapéz alakú futballpálya bizony X-aktákba kívánkozó történet. A mendemondák szerint az Aranyhal Étterem megyei másodosztályának győri csoportjában (ahol minden csapatnak lehetett három kívánsága: a három pont…) az előző idényben több együttes is zúgolódott, s a Gönyű SE legnagyobb riválisai egy para-, ab- és nem normális jelenségeket kutató bizottság felállításáért kiáltottak. Állítólag a tápi, a péri és a felpéci bekkek voltak a felbújtók, akik módfelett nehezményezték, hogy az esetek nagy részében hiába próbálták tankönyvbe illő módon kikísérni a labdát az egyébként is ellenséges hangulatú gönyűi katlanban, az átkozott trapézpálya csak nem akart elfogyni, így a hazai szélsők játszi könnyedséggel alakíthatták ki a jobbnál jobb helyzeteket. Mert azt már a tápi, a péri és a felpéci bekkek is megszokták, hogy néhol lejt a pálya, hogy alkalmanként szántóföldszerű talajon kell futballozniuk, de ilyen otromba geometriai anomáliára még ők sem lehettek felkészülve.
A Gönyű SE egyébként száz rúgott góllal nyerte a pontvadászatot, s ebben a szezonban már a megye egyben szerepel – hazai pályán is tökéletes, téglalap alakú pályán.
A trapéz immár a múlté. Még az iskolai matematika órákon is tilos megemlíteni, s a helyi butikokban is hiába keresnénk a trapéznadrágokat. Gönyűn visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba, bár… A történtekekért teljes felelősséget vállaló pályamunkás állítólag már egy újabb forradalmi újításon, a kocka alakú labdán dolgozik.
7. A Godfrey Chitalu 1972-es góltermését összegyűjtő zambiai statisztikus
Tisztában vagyok azzal, hogy Godfrey Chitalu valóságos legenda Zambiában, és nem is szeretném meggyalázni az 1993-ban szörnyű repülőszerencsétlenségben elhunyt kiváló labdarúgó emlékét, de mégiscsak furcsa, hogy amikor a müncheni (és a szapporói) olimpia évében egy Gerd Müller nevű lesipuskás szakmányban termelte a gólokat, és meg sem állt nyolcvanötig, valahogy senki sem reklamált, hogy a Kabwe Warriors nevű egyletben futballozik egy cingár fiú, aki amúgy még a Nemzet Bombázóján is túltett a maga százhét találatával.
De aztán négy évtizeddel később, a harmadik londoni olimpia évében, amikor egy Lionel Messi nevű argentin virtuóz kilencvenegy góllal átírta a rekordlistát, végre fény derült az igazságra. És ez csakis egy kivételes talentumú, különleges gyűjtőszenvedéllyel megáldott, életét a zambiai labdarúgás felvirágoztatásának szentelő statisztikusnak köszönhető. Aki gyermekkorától fogva a számok és a futball bűvöletében élt – sokan az InStat és a ProZone rendszer előfutárának tekintik. No igen, már az iskolai tornaórákon a passzhatékonysági mutatókon és a futóteljesítmények összevetésén járt az agya. Kitűnt kortársai közül, akik sokszor gúnyolták, csúfolták – megszállott gyűjtőszenvedélye miatt még tanárai is bogarasnak tartották. Pedig ő csak egy fiú volt, tele álmokkal, preparált skorpiókkal, gombostűre tűzött pillangókkal és kapusként beszedett megannyi lepkével. A gúnykacajok, a szánakozó pillantások azonban nem szegték kedvét, s az edzett lelkű ifjú esztendőkkel később sporttörténelmet írt. Mert amikor a világ Lionel Messit ünnepelte, volt mersze előállni a farbával, hogy a Kabwe Warriorsban valaha futballozott egy cingár fiú, aki a müncheni (és a szapporói) olimpia évében egy tán soha meg nem dönthető rekorddal vált részesévé a futballtörténelemnek, s egyszersmind az örökkévalóságnak.
6. Lionel Messi stílustanácsadója
Fekete alapon apró fehér pöttyökkel díszített zakó és csokornyakkendő – talán még Lakatos Márk is irigykedve figyelte Lionel Messi gyermekien extravagáns szerelését a FIFA-Aranylabda zürichi díjátadó gáláján. Telitalálatnak bizonyult az ünnepi viselet, benne volt minden „messiség”: az örök játékosság, az önfeledt vidámság és a gyermeki bolondozás. Persze az ellendrukkerek ilyenkor sem lapítanak, szerintük még egy csörgősipka is elfért volna az Aranylabdát nyilvánvalóan negyedszer is abszolút érdemtelenül elnyerő argentin buksiján, hogy teljes legyen a bohócjelmez, no meg a FIFA-gálának álcázott cirkusz. Akárhogy is, Messit lehet szeretni vagy gyűlölni (lehet, de miért?), vitathatatlanul fel- és kitűnő jelenség. Már csak a stylistja miatt is.
5. Torghelle Sándor
Messiről ki más is juthatna az ember eszébe, mint… mint Torghelle Sándor. Jó, a Barcelona tízese sportszakmailag eddig hangyányit tartalmasabb és sikeresebb életutat tudhat maga mögött, mint a Videoton huszonnyolcasa, de ettől még a magyar válogatott korábbi első számú centere is értékes labdarúgó, másrészt a Győri ETO elleni, tavaly szeptemberi bajnokin olyat tett, ami a maga nemében egyedülálló. Figyelemfelkeltő. Sőt, példamutató. De hagyjuk is a jelzők fokozását, még ha a Torghelle játékára és/vagy személyiségére kevéssé fogékony ellendrukkerek olykor bele is feledkeznek ebbe az össznépi nyelvi játékba. (Fájdalom, ők csupán az argó szűkre szabott szókészletéből képesek válogatni.)
Egy szó mint száz, Torghelle Sándor olyat tett, amihez csak keveseknek lett volna bátorságuk. Kíméletlenül, nyers őszinteséggel üzent hadat a játékvezetői önkénynek. „Menjél már te a hülyeségeiddel, b…d meg!” „És most mit csinálsz, hazamész, és ki…d magadnak?” „Menjetek a Váci utcán kézen fogva!” Most vélhetően sokan csóválják a fejüket, hogy milyen bárdolatlan fiatalember ez a Sándor, és egyébként is, a bírónak mindig igaza van, ha meg még sincs, akkor egy másik Sándor, Puhl elmagyarázza, hogy mégis. Én becsülöm Torghellét ezért a bátor kiállásért, amit ráadásul nem holmi személyes sérelem motivált (bár a tucatszabálytalanságért felmutatott sárga mindig is amolyan vörös posztóként lebegett hősünk előtt), ő igazából kollegialitásból, a játékostársak iránti szolidaritásból kelt ki a bírói zsarnokság ellen (olvasatában a sípos emberek bármikor, bárkivel elbánhatnak). Torghelle Sándor igazi úttörő. Sőt, több annál: szabadságharcos. Ráadásul utóbb azt is belátta, hogy talán cizelláltabban is megfogalmazhatta volna véleményét az ominózus bajnokin, s már tervbe is vette, hogy pályafutása végeztével Jambusokban mondom el címmel önéletrajzi ihletésű és lírai igényességű kötettel kedveskedik majd rajongóinak.
4. Matyi Dezső
A PMFC-Matias tulajdonosa is szereti a könyveket. Az edzőket – kiváltképp az általa alkalmazottakat – már kevésbé. Persze tulajdonoséknál a beosztott (majd hamarost kiosztott) trénerrel ápolt hűvös viszony, uram bocsá’, heveny ellenszenv nem unikális jelenség a világ labdarúgásában, s bizony az is gyakorta megesik, hogy a szakmai megítélésük szerint gyengén teljesítő alkalmazottakat úgy kivágják, hogy abba még a dolguk intézésére menesztett macskák is belepirulnának. Matyi Dezső azonban még az átlagnál is keményebb. Mintha csak összegyúrták volna Silvio Berlusconit, Florentino Pérezt és Vízer László Máriuszt.
Ahogy például móresre tanította szegény Supka Attilát, az mindenképpen tankönyvbe illő. Szinte látom is a Matyi-memoár vonatkozó fejezetének munkacímét: Edzőmenesztés felsőfokon, avagy sajtóhadjárat, pszichoterror és egyéb praktikák. Mert az tényleg formabontó, hogy előbb kirúgta a finoman fogalmazva visszafogottan (magyarul igen sz…ul) teljesítő csapat edzőjét, majd egy váratlan fordulattal megerősítette tisztségében, hogy aztán egy szakmai igazgató beiktatásával riogassa. Az meg végképp ördögi gonoszságra vall, hogy az események sodrásában szörnyű örvénybe kerülő szakembert még arra is utasította, hogy az ünnepi időszakban elemezze a Pécs őszi meccseit. Tekintve a mecsekaljaiak stabilan eredménytelen és kilátástalan játékát ennél aljasabb kínzási metódust nehéz lenne elképzelni, bár ha még az X-faktorban önmagával és a tiszta hangok kiéneklésével adásról adásra hősies, ám nem egyszer hiábavaló küzdelmet folytató sztárcsemete egész estés koncertje is kötelező penzum lett volna Supka számára, a tréner alighanem végleg visszavonul. De a jó ízlésnek is van határa, és mielőtt elkezdenénk sajnálni a kiebrudalt edzőt, nem árt rögzíteni a népszerű internetes enciklopédián fellelhető Matyi Dezső-szócikk első, ars poetica értékű idézetét: „Minden napomat az határozza meg, hogy jobbá tegyem a világot!” Szóval mindenki ehhez tartsa magát.
3. Sepp Blatter
A FIFA fáradhatatlan, megvesztegethetetlen, kikezdhetetlen és feddhetetlen elnöke (talán az első jelző bír a legkomolyabb valóságtartalommal) több dicső cselekedete miatt is méltán emeltetik piedesztálra, de a rasszizmus elleni harc mind közül kiemelkedik. Legújabb ötlete pedig egyszerűen zseniális: a svájci sportdiplomata mindennemű faji, vallási és egyéb sértő megkülönbözetést pontlevonással szankcionálna.
Alighanem minden klub elgondolkozna rasszista szurkolói megregulázásán, ha a durva bekiabálások és az illetlen transzparensek miatt egyre csak fogyna és fogyna a bajnoki pontmennyiség. Csak hát hiába a mégoly nemes szándék, a nyilván nüansznyi részletekig kigondolt koncepció, az emberi turpissággal, mint alapvető hibafaktorral sajnos még az egyébként mindig tökéletesen felkészült elnök úr sem számolt. Mert mi van akkor, ha egy mindenkor, mindenhol pc-nyelven szurkoló tábort (amely még a „Szemüveget a bírónak!” típusú, anakronisztikus akusztikájú bekiabálásokkal operáló renitenseket is kiveti magából) hirtelenjében orvul beépített téglákkal próbálja szézülleszteni a rivális? Ha egyszer csak megjelenik egy, kettő, majd még több ismeretlen a nézőtéren, akik fül- és jogsértő szitkozódásukkal felborítják a lelátói békét. Ilyen esetben kit terhel a felelősség? Vagy feltűnik egy megszállott ornitológus egy bagolykutató intézetből, aki a mérkőzés alatt is hangmintákat elemez. A huhogás minősített esete, ugyebár. Vagy mégsem? Bizony, akad még néhány megválaszolatlan kérdés – Sepp Blatter sportágjobbító törekvései ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenek.
2. Détári Lajos
Közmegelégedésre dolgozott Felsőpakonyban, Vecsésen, Nyíregyházán, de még Vietnamban is. Az igazi áttörést azonban a 2012-es esztendő hozta meg Détári Lajos számára. És itt most nem arra gondolok, hogy tavaly egy biztató 11. hellyel kezdett a Ferencváros kispadján, hogy majdnem sikerült elkerülni a klubtörténeti vereségrekordot (ejj, ha a Pápa vagy a Siófok elleni, hazai bajnokin sikerült volna megcsípni egy pontocskát…), vagy hogy az új szezon kezdetén már látszottak az előrelépés jelei.
Nem, Détári Lajosnak minden kétséget kizáróan az általa kidolgozott, forradalmian új edzésmódszer hozta meg a sikert. Az bizony, a kártyázás. Mert például nagyzolhatnak úszóék mindenféle makro- meg mikrociklussal, vagy papolhat órákig Ricardo Moniz valamilyen Coerver-módszerről, a Détári-féle szakmai nóvum előtt előbb-utóbb – sportágtól függetlenül – a teljes edzőtársadalom fejet fog hajtani.
Kár, hogy nem hagyták befejezni, amit a Fradinál elkezdett. Mert ha kap még egy kis időt, bizonyosan nagy sikereket ért volna el az Üllői úton, s idővel a lelátó szigorú ítészei is vevők lettek volna a Détári-módszerre.
S a „Mindent bele! Mindent bele!” helyett fel-felzúgott volna az „All in! All in!”
1. Wolfgang Stark
Sokféle játékvezetőt láttunk már futballpályákon peckesen nyargalászni. Erélyteleneket, akiket még tulajdon partjelzőjük is szemberöhögött; zsarnokokat, akiket még a tartalékbíró is rettegett; no meg átlagembereket, akik hibáznak, mint mindenki más.
Olyan viszont aligha esett meg, hogy a sípmester elnézést kért egy tévedésért. Talán egyetlen sporttárs sem mea culpázott még egy elengedett les, egy benézett tizenegyes vagy éppen egy gyomorforgató csalássorozat miatt. Wolfgang Stark megtette. Az egyébként tényleg köztiszteletben álló, FIFA- és UEFA-rendezvényeken is gyakorta foglalkoztatott játékvezető egy tavalyi Bundesliga-meccsen bakizott méreteset: a Borussia Dortmund – Wolfsburg találkozó 35. percében, 1-0-s hazai vezetésnél kiállította Marcel Schmelzert, és tizenegyest adott a vendégeknek (akik végül 3-2-re megnyerték az összecsapást) – miközben nem is történt szabálytalanság. Stark bíró szembesülve a hibával nem keresett kibúvót, vállalta a felelősséget, és bocsánatot kért. Ezzel persze nem voltak kisegítve a dortmundiak, de a gesztus így is, úgy is egyedülálló.
Mások is megtehették volna, de a legtöbben megelégednek a közhelyes, ám kétségkívül biztonságosnak tetsző „Nem nyilatkozom!” formulával. Pedig egy jó időben, jó helyen elejtett „Sajnálom!” olykor akár feloldozást is jelenthetne. Ki tudja, 2005-ben talán Anders Frisknek sem kellett volna visszavonulnia egy viharos Barcelona – Chelsea BL-nyolcaddöntő, s a Didier Drogba kiállítása miatt ugyancsak zabos angol drukkerek halálos fenyegetései után, ha aludva néhányat a történtekre elenged egy hanyag „Sorry!’-t. Talán ebben az esetben az elkeseredett szurkolók is revidiálták volna életellenes bűncselekményre tett ígérvényüket, s tán csak egy alapos verést vagy egy már-már békülési szándékot jelentő kocsirongálást helyeztek volna kilátásba.
Frisk azonban inkább meghátrált, mint ahogy Vad II István is. Pedig a magyar bíró svéd kollégájához hasonlóan csak nyerhetett volna egy nyilvános bocsánatkéréssel. Egy első helyet a Sportméter Év embere-választásán legalábbis mindenképp.
TOP 10: Budapesti "miniolimpia", kézidömping és arccal Rió felé - avagy 2013 legjobb sporteseményei
És a Forma-1? Vagy a Super Bowl? Labdarúgásban nem is rendeznek BL-döntőt? Öttusában, kajak-kenuban, tornában meg a vb marad el? Az Universiade smafu? A víz alatti hoki világbajnokságról már ne is beszéljünk?! Megértem a csalódottságot, hiszen magam is elégedetlen vagyok. Mert hiába kíséreltem meg tíz pontba gyűjteni 2013 legnagyobb, legizgalmasabb, leginkább várt sporteseményeit, ez az összeállítás a mégoly dicséretes vállalás ellenére sem lehetett teljes. Mielőtt azonban elmerülnénk a kínzó hiátus szörnyű mocsarában, azért vessünk egy pillantást erre a csonkán is zsúfolt sportnaptárra!
10. Divízió I/A-csoportos jégkorong-világbajnokság (Budapest, április 14–20.)
A budapesti „miniolimpia” első nagy eseménye. Mert idén el leszünk kényeztetve nagyszabású, hazai rendezésű világversenyekkel: a hoki-vb mellett a főváros ad otthont a cselgáncs Európa-bajnokságnak, a birkózó- és a vívó-világbajnokságnak, hogy a debreceni rövidpályás gyorskorcsolya-vb-ről vagy az egri víz alatti hoki-világbajnokságról már ne is beszéljünk.
Magyarország immár ötödször rendez divízió I-es vb-t (2002-ben Székesfehérvár és Dunaújváros, 2003-ban és 2011-ben Budapest, 2005-ben pedig Debrecen volt a házigazda), s bár a realitásokat figyelembe véve eddig sohasem lehetett egyértelmű elvárásként megfogalmazni a feljutást, két éve óriási csatára késztettük az olaszokat az aranyéremről döntő összecsapáson. Idén remek alkalom nyílik a visszavágásra, csakhogy a taljánokon kívül az ugyancsak az elitből kizúgó kazahokkal, a gyakorta kellemetlenkedő Nagy-Britanniával és Japánnal, valamint az eggyel lejjebbről felkapaszkodó Dél-Koreával is farkasszemet kell néznünk. Figyelembe véve, hogy legutóbb az olimpiai selejtezőn a nálunk jóval szerényebb játékerőt képviselő hollandok ellen is elcsúsztunk, és a szapporói forma mellett egyelőre a végleges kapitányunkat sem találjuk, a feljutás inkább csak álom, a dobogó viszont reális célkitűzés lehet.
9. Birkózó-világbajnokság (Budapest, 2013. szeptember 16–22.)
Ajánlom ezt a vb-t mindazoknak, akik kíváncsiak Deák Bárdos Mihály búcsúfellépésére. Mert ha a sors úgy akarja, a magyar birkózósport örökifjú nagy öregje, a négy olimpián járt, hatszoros világbajnoki ezüstérmes és nem utolsósorban Európa-bajnok sportember hazai közönség előtt léphet utoljára szőnyegre nagy világversenyen. Ajánlom ezt a vb-t mindazoknak, akiket érdekel, hogy mire jutnak az olimpia magyar hősei. Vajon horogra akad-e egy, a londoninál is fényesebb érem Csontinak? Összejön-e a nagyon várt arany Lőrincz Tamásnak? Folytatódik-e Hatos Gábor bronzkorszaka? (Olimpián, felnőtt és junior világbajnokságon egyaránt egyszer, Eb-n pedig háromszor végzett harmadikként.) Ajánlom ezt a vb-t mindazoknak, akik egy-egy reményteljes fiatal berobbanásában reménykednek. Lőrincz Tamás öccse, Viktor vagy Kozák István akár meg is felelhet a kritériumnak, de mások is elnyerhetik a kellemes meglepetés „titulust”. És végül ajánlom ezt a vb-t mindazoknak, akik kívülről-belülről ismerik a sportágat; mindazoknak, akik még csak ismerkednek vele; mindazoknak, akik szeretik a drámai feszültséget; mindazoknak, akik hamisítatlan katarzisélményre vágynak; mindazoknak, akik a helyszínen szurkolnának; mindazoknak, akik csak a televízió előtt ráznák az öklüket. Szóval mindenkinek.
8. Vívó-világbajnokság (Budapest, 2013. augusztus 5–12.)
Ha az előző olimpiai ciklus kezdetén egy megátalkodott ellendrukker azt merészelte volna jósolni, hogy Londonban mindössze négy magyar vívó képviseli a magyar színeket, azt minimum kardélre hányták volna. Ehhez képest az ötkarikás játékokon Szilágyi Áronnak kellett esernyőt tartania az utóbbi esztendőkben súlyos válságba jutó sikersportágunk fölé, amely remélhetőleg hamarosan ismét a régi fényében csilloghat. Ehhez nagy lökést adhat egy hazai világbajnokság, ahol Szilágyi mellett más magyarok is (arany)éremeséllyel léphetnek pástra. Például megkezdheti a csorba kiköszörülését az olimpiáról példátlan módon lemaradó kardcsapat, javíthat az ötkarikás játékokon korán kieső Szász Emese és Mohamed Aida, bizonyíthatnak férfi párbajtőrözőink. Férfi tőrben valószínűleg még egy (jó) ideig várni kell az új Kamuti Jenőre (egyelőre az olimpiai kvalifikáció is távolinak tetszik, nem hogy két ezüstérem), női kardban viszont az ígéretes korosztályos eredmények után talán már idén lehet keresnivalónk a felnőttek között is. Egy biztos, ha a budapesti vb hatására akár csak egy kisfiú vagy kislány elkezdi nyaggatni az anyukáját vagy az apukáját (vagy ami még jobb: mindkettőjüket), hogy vigyék le egy vívóterembe, már megérte a rendezés.
7. Férfi kézilabda Bajnokok Ligája, Final Four (Köln, 2013. június 1–2.)
Amióta bevezették a Final Fourt a Bajnokok Ligájában (idén immár negyedszer rendeznek négyes döntőt a BL-ben), azóta oda vágyik az MKB Veszprém, de ekkora eséllyel talán még sohasem pályázott a bejutásra. Jó, a konkurenciát ezúttal sem lehet elintézni egy kézlegyintéssel (Carlos Ortega együttese mellett – a teljesség igénye nélkül – Kölnbe igyekszik a Barcelona, az Atletico Madrid, a Kiel vagy a Füchse Berlin is), de a tavaly nyári igazolások után mini-világválogatottá váló bakonyiak a játékoskeret minősége alapján még a végső győzelemre sem esélytelenek. Amihez 2002-ben igencsak közel jártak, de az akkor még kieli magasságokban járó Magdeburg ellen egy végletekig kiélezett fináléban végül alulmaradt a Zovko-csapat. 2013-ban, harmincegy évvel a Honvéd BEK-győzelme után talán végre felkerül a pont az i-re.
6. Női kézilabda Bajnokok Ligája-döntő (2013. május 4–5. és 2013. május 11–12.)
1982-ben a Vasasnak és 1999-ben a Dunaferrnek már sikerült, s idén remélhetőleg végre a harmadik magyar győztest is feljegyezhetjük a női kézilabdázók legrangosabb európai kupasorozatában. Sőt, ha merünk igazán nagyot álmodni, titkon még egy magyar döntőben is reménykedhetünk, hiszen a legjobb nyolc között az idén is favoritnak számító Győri Audi ETO KC mellett az FTC-Rail Cargo Hungariának is szoríthatunk. Görbiczéknek a Buducsnoszt Podgorica, Larvik, Randers hármasból kell megelőzniük két csapatot az elődöntőbe jutáshoz, a Fradira pedig a bombaerős Valcea, a Zvezda Zvenyigorod és a Krim Ljubljana vár a második csoportkörben. A története során valamennyi nemzetközi kupadöntőjét elveszítő Győr tavaly nagyon közel járt a hőn áhított diadalhoz, de sajnos igenben lőtt több góljának köszönhetően a Buducsnoszté lett a trófea, így az ETO-nak a hetedik fináléban sem sikerült megtörni az átkot. A Fradi viszont legutóbbi négy nemzetközi kupadöntőjéből hármat megnyert (tavaly és tavalyelőtt a KEK-ben, 2006-ban az EHF-kupában diadalmaskodott), fájdalom, pont a BL-győzelem nem jött össze (2002-ben az orkán erejű bírói hátszéllel támogatott Kometal Szkopje ért a csúcsra). A Győrnél gyakorlatilag elvárás, a Ferencvárosnál inkább csak álom a finálé, ezzel együtt mindkét csapatért tiszta szívből szurkolhatunk: hajrá, zöldek!
5. Férfi kézilabda-világbajnokság (Spanyolország, 2013. január 11–27.)
Az esztendő első igazán nagy eseménye – s talán az év első nagy magyar sikere. Hogy mire gondolok? Kimondom, leírom, vállalom – éremre. Mocsai Lajos csapata már a londoni olimpián is dobogóra állhatott volna, de Fortuna talán a legfontosabb pillanatokban engedte el a fiúk kezét. A svédek elleni elődöntőben tényleg nüanszok döntöttek – fájdalom, nem a javunkra. Ha jobban használjuk ki az emberelőnyeinket, ha Császár nem sérül meg a hajrában, ha bemegy Harsányi ziccere… De nincs ha és nincs érem. A világbajnokságon viszont eljöhet a mi időnk. Ha nem facsarja ki a játékosokat a sorozatterhelés, ha nemcsak két-három vezére lesz a csapatnak, ha Mikler végig „fazekasi” formában véd, ha a csoportkör után (sorendben Egyiptommal, Ausztráliával, Horvátországgal, Spanyolországgal és Algériával találkozunk) a nyolcad- és negyeddöntőre is marad tartalék, ha megvalósul a nagy árnyékátlépés (a lélekemelő bravúrok után nem torpanunk meg a nagy lehetőség kapujában), akkor… Akkor az 1997-es kumamotói világbajnokság után újra vb-elődöntőt játszhatunk, sőt, az 1986-os svájci ezüst után újra érmesek lehetünk. Csak érdekességképpen: huszonhét évvel ezelőtt is Mocsai Lajos volt a szövetségi kapitány…
4. Szabadtéri atlétikai világbajnokság (Moszkva, 2013. augusztus 10–18.)
Bagyula István, Németh Zsolt, Annus Adrián, Fazekas Róbert és Pars Krisztián. Nekik már sikerült – ezüstérmet szerezniük szabadtéri atlétikai világbajnokságon. Mert bármilyen meglepő – tíz olimpiai bajnoki cím ide vagy oda – a vb-k 1983 óta íródó történetében eddig még egyetlen magyar aranyérem sem született. Legutóbb Teguban mindössze hat centiméter hiányzott a sporttörténelmi diadalhoz, de Pars Krisztiánnak – akkor még – „csak” a második hely jutott. Nem szeretnék semmit sem elkiabálni, de ha nem történik égszakadás-földindulás (illetve nem tűnik fel a messzi ismeretlenből egy Tyihon- vagy Gyevjatovszkij-klón), akkor Moszkvában meglesz az első magyar vb-arany. Persze nemcsak Pars miatt szerepel ilyen előkelő helyen a világbajnokság a privát rangsoromban: igazi nemzetközi sztárparádé várható, ráadásul kinéz néhány világcsúcs is – Usain Boltban, David Rudishában, Aries Merrittben vagy mondjuk Ashton Eatonban mindig ott van a rekord lehetősége. De ha egyetlen világcsúcs sem születik, „csak” nyer Pars Krisztián, akkor is maximálisan elégedettek leszünk.
3. Női kézilabda-világbajnokság (Szerbia, 2013. december 7–22.)
Atlétikai hasonlattal élve magasra került a léc. Mert amilyen telhetetlen fajta a magyar szurkoló, a tavalyi Eb-bronz után már szinte elvárja az újabb medáliát a magyar női kézilabda-válogatottól. Ha már ismét „hazai” pályán játszhatunk (a kontinensviadal után a vb-t is elnyerő Szerbiában újra piros-fehér-zöldbe borul majd a lelátó), ha már a norvégokat leszámítva a világ komplett élmezőnyével partiban voltunk az Európa-bajnokságon (az öreg földrészen kívül Dél-Koreán és Brazílián kívül más válogatottól aligha várható kiugró szereplés), ha már erősebbek leszünk egy, az év végére remélhetőleg világklasszis formába lendülő Zácsik Szandrával (és másokat sem ér el valamilyen menetrendszerű világversenyes nyavalya), ha már 2005 óta hiába vágyakozunk a vb-éremre (Oroszországban egy szép bronzérem jutott a karácsonyfa alá). Egyébként vb-aranyat is nyertünk már, jó régen, még 1965-ben…
2. Labdarúgó vb-selejtezők (2013. március 22., március 26., szeptember 6., szeptember 10., október 11., október 15.)
Románia itthon, Törökország idegenben, Románia idegenben, Észtország itthon, Hollandia idegenben, Andorra itthon. Hat mérkőzés – hat esély az álmok megvalósítására. Arra, hogy huszonnyolc év után végre ne nélkülünk rendezzenek labdarúgó-világbajnokságot. Nyilván nem Andorrával játsszuk az év meccsét – és ezzel még véletlenül sem szeretném megbántani a pizzafutárokból, gázóra-leolvasókból és vulkanológusokból válogatott miniállam nemzeti együttesét –, a két márciusi csörte ellenben nagyon sok mindent meghatározhat. Minimum négy pont kell, ha tényleg komolyan gondolkodunk a továbbjutásban, ha meg mind a hatot begyűjtenénk, szinte már készülhetnénk is a pótselejtezőre. Négy kör után a helyzet biztató (kilenc egységgel a második helyen tanyázunk a D jelű hatosban), a mostani sorrenddel majd a záráskor is kiegyeznénk. Hogy ne csak szerethető, hanem eredményes válogatottunk is legyen. Vagyis vb-résztvevő.
1. Vizes világbajnokság (Barcelona, 2013. július 19.–agusztus 4.)
Elnézést kérek a pongyola fogalmazásért, de kicsit körülményes lenne végigírni, hogy „úszó-, műúszó-, műugró-, hosszútávúszó- és vízilabda-világbajnokság”. (Na, tessék, mégis megtettem.) És hogy miért a vizes vb került az első helyre? Hát egyrészt azért, mert hallatlan izgalmakat tartogat a műugrás (vajon minden számot a kínaiak nyernek?), másrészt pedig azért, mert a szinkronúszás ugyancsak alkalmat kínál egy kis körömrágásra (vajon csak az oroszoknak jut arany?). Na jó, bevallom, az úszóversenyek és a vízilabda-mérkőzések alatt azért valamelyest hevesebben ver majd a szívem. Gyurta Dániel például zsinórban harmadik nagymedencés világbajnoki címét szerezheti meg, de Hosszú Katinka, Risztov Éva, Cseh László vagy éppen Biczó Bence is érmes reményekkel utazhat Barcelonába. Oda, ahol tíz évvel ezelőtt debütált felnőtt világbajnokságon egy bizonyos Risztov Éva, Cseh László és Gyurta Dániel. Férfi vízilabdázóink számára is emlékezetes a 2003-as vb, hiszen harminc évvel az első magyar vb-arany után sikerült világbajnokságot nyerniük a Kemény-legényeknek. Nyilván a Benedek-fiúk sem adnák alább az első helynél… A női vízilabdázók inkább 1994-et és 2005-öt idéznék, mondhatni Merész-elvárás, hogy az urakhoz hasonlóan a hölgyeknek is meglegyen a harmadik vb-cím. Igazi miniolimpia vár hát ránk Barcelonában, s a prognózis szerint ezúttal is jönni fog a magyar aranyeső.
Fogadalomtevők
Nem szeretem a fogadalmakat. Pedig lassan magunk mögött hagyjuk az óévet, s ilyenkor azért szokás bőszen fogadkozni, hogy a következő esztendőben ámulatba ejtő metamorfózison megyünk át. Az hagyján, hogy szebbek, jobbak, okosabbak, no meg kitartóbbak leszünk, még hiszünk is benne. De távol álljon tőlem, hogy szellemeskedő bagatellizálás tárgyává silányítsam eme nemes népszokást, így némi meghasonlás árán magam is beállok a sorba. Nem, nem ígérek meg semmit (legfeljebb azt, hogy tényleg nem), de átnyújtok egy ezer színben pompázó fogadalomcsokrot, amelyet a magyar és az egyetemes testkultúra jeles képviselőinek mérsékelten valósághű (kitaláció az egész) kinyilatkoztatásaiból válogattam össze. Jöjjön hát harminc kiemelkedő sportember és harminc igazán nagy(ot) mondás!
1. Matyi Dezső, a PMFC-Matias tulajdonosa: „Megfogadom, hogy nem adok több lehetőséget Supka Attilának. (Arra, hogy megszabaduljon tőlem.)”
2. Supka Attila, a PMFC-Matias vezetőedzője: „Megfogadom, hogy bent maradunk. (A pályaedzővel az öltözőben – ennyi megaláztatás után én többet le nem ülök a kispadra.)”
3. Paulo Sousa, a Videoton FC vezetőedzője: „Megfogadom, hogy jövőre a játékvezetők nem küldenek fel a lelátóra. (Megyek magamtól.)”
4. Torghelle Sándor, a Videoton FC csatára: „Megfogadom, hogy tavasszal egyetlen sárga lapot sem gyűjtök be. (Rámegyek a pirosakra.)”
5. Kondás Elemér, a DVSC-TEVA vezetőedzője: „Megfogadom, hogy a jövőben egyetlen vereség után sem hivatkozom a fű hosszára. (Ha kikapunk, a bíró rövidnadrágját teszem felelőssé.)”
6. Détári Lajos, korábbi világválogatott labdarúgó: „Megfogadom, hogy új alapokra helyezem a hazai edzéselméletet. (Alapozás alatt ultizunk, versenyidőszakban viszont már csak egy kis könnyített zsírozás jöhet szóba.)”
7. Ronaldo, korábbi kétszeres világbajnok labdarúgó: „Megfogadom, hogy jövőre én leszek az év zsírégetője. (Eddig miért olajjal főztem?!)”
8. Nasser Al-Khelaifi, a Paris Saint-Germain elnöke: „Megfogadom, hogy ha törik, ha szakad, szerződtetem Ronaldót. (A dagit is – étkezési menedzsernek.)”
9. Michel Platini, az UEFA elnöke: „Megfogadom, hogy jövőre kérlelhetetlenül betartatom a pénzügyi fair playt. (Unom már az aktatáskákat, ha valaki akar valamit, van tisztességes offshore számlám is.)”
10. Rajna András, az MTK kajak-kenu szakosztályának vezetője: „Megfogadom, hogy jövőre tényleg utalunk. (Arra, hogy még mindig nem tudjuk rendezni a Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatával szemben felhalmozott tartozásunkat.)”
11. Storcz Botond, a magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya: „Megfogadom, hogy jövőre világosabbak lesznek a válogatási elvek a hölgyeknél. (Ha mindenki férjhez megy, ki se kell írni a válogatót.)”
12. Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke: „Megfogadom, hogy mindent megteszek azért, hogy a kirajzási hullám ellenére a jövőben is taroljunk a női szakágban. (A melegvízi edzőtáborok mellett a közös tekézések feltételeit is megteremtjük.)”
13. Douchev-Janics Natasa, háromszoros olimpiai bajnok kajakos: „Megfogadom, hogy soha többet nem vacillálok azon, hogy milyen színekben versenyezzek. (Most a pink felé hajlok, de ez még változhat.)”
14. Csipes Ferenc, a Honvéd női kajakosainak edzője: „Megfogadom, hogy a jövőben egyetlen versenyzőnk sem hagyja el a klubot. (Ha valaki mégiscsak gondolkodóba esne, azt bezárom a csónakházba.)”
15. Mark Cavendish, világbajnok kerékpáros: „Megfogadom, hogy jövőre egyetlen szökést sem hagyok ki. (2013-ban már bankrablókkal készülök.)”
16. Lance Amstrong, hét Tour de France-győzelemtől megfosztott kerékpáros: „Megfogadom, hogy hamarosan elmondom a doppingvádakkal kapcsolatos teljes igazságot. (Az ügyvédeimmel már szövegezzük a leghihetőbb változatot.)”
17. Pat McQuaid, a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség elnöke: „Megfogadom, hogy megtisztítjuk a sportágat. (Már toborozzuk az önkéntes takarítókat.)”
18. Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetője: „Megfogadom, hogy jövőre szigorítjuk az ellenőrzéseket. (A TEK-kel szoros együttműködésben bevezetjük a szúrópróbaszerű, éjszakai rajtaütéseket.)"
19. Je Si-ven, kétszeres olimpiai bajnok úszó: „Megfogadom, hogy a barcelonai vb-n megint megdöntöm a világcsúcsot 400 vegyesen. (Michael Phelpsét is.)”
20. Michael Phelps, tizennyolcszoros olimpiai bajnok úszó: „Megfogadom, hogy a visszavonulásom után sem szakadok el a vizes közegtől. (Jelentkezem a haditengerészethez kísérleti torpedónak.)”
21. Dave Salo, Hosszú Katinka korábbi edzője: „Megfogadom, hogy ezentúl jobban figyelek Katkára… (Ne b…sz, már tényleg nem nálam edz?!)”
22. Emily Seebohm, kétszeres olimpiai bajnok úszó: „Megfogadom, hogy kizárom a közösségi médiát az életemből. (Már ki is írtam az üzenőfalra, remélem, sokan lájkolják.)”
23. Michael Jamieson, olimpiai ezüstérmes úszó: „Megfogadom, hogy megtanítom kesztyűbe dudálni Gyurta Dánielt. (Skót dudában verhetetlen vagyok.)”
24. Eduarda Amorim, a Győri Audi ETO KC balátlövője: „Megfogadom, hogy jövőre a Bajnokok Ligáját és a világbajnokságot is megnyerem. (A BL-t tényleg komolyan gondolom.)”
25. Tomori Zsuzsanna, az FTC-Rail Cargo Hungaria átlövője: „Megfogadom, hogy a jövőben nem intek be az ellenfél szurkolóinak. (Ha jól viselkednek, a bíróknak sem.)”
26. Szasa Boskovics, a szerb női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya: „Megfogadom, hogy soha többet nem húzom vissza az ellenfél játékosát.” (A jövőben a kritikus pillanatokban a kérésemre szerződtetett Gunnar Prokop fog kulacsot hajigálni, illetve berohanni a pályára.)”
27. Dejan Szavics, a szerb férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya: „Megfogadom, hogy jövőre csúcsra érünk Barcelonában. (Megmásszuk a Tibidabót.)”
28. Benedek Tibor, a magyar férfi vízilabda-válogatott leendő (?) szövetségi kapitánya: „Megfogadom, hogy jövőre csúcsra érünk Barcelonában. (Mi tényleg aranyérmesek leszünk, a szerbek meg azt fogják hinni, hogy rólam nevezték el a hegyet.)”
29. Georgiosz Sztavridisz, görög vízilabdabíró: „Megfogadom, hogy jövőre is a fair play szellemében, a részrehajlás legcsekélyebb jele nélkül fújom a sípot.” (Minden erőmmel azon leszek, hogy elcsaljam a magyarok meccseit.)”
30. Egy szökésben lévő szingapúri fogadási csaló: „Megfogadom az OTP Bank Liga valamennyi tavaszi mérkőzését. (Ha nem kapnak el, a Ness Hungary NB II Keleti és Nyugati csoportját is megbundázom.)”