Már a tavalyi évben is felmerült, hogy ki kellene ugrani a sógorokhoz a döntőre, ám az akkori párosítás végül nem hozta úgy lázba a társaságot, így végül elmaradt a túra. A sorsolás láttán idén viszont már dörzsöltük a tenyerünket, hiszen két világklasszis is leadta nevezését, a londoni vb miatt ráadásul tudni lehetett, hogy Andy Murray és David Ferrer is pontokért érkezett Bécsbe, tehát jó esély volt rá, hogy a papírformának megfelelően ott legyenek a végelszámolásnál.

A hét közepére már világossá vált, hogy a két ász nem alibizni ment a szomszédba, így néhány hathármas kollégával és tippmesterrel karöltve úgy döntöttünk, lesz ami lesz, lefoglaljuk a jegyeket.

Nem fogtunk mellé, szerencsére (?) jól kalkuláltunk, Murray és Ferrer is elverekedte magát a fináléig, így vasárnap reggel azzal a tudattal indultunk útnak, hogy két igazi nagyágyú csatájának lehetünk tanúi - ám ezúttal a kanapé helyett alig pár méterről követhetjük az eseményeket.

Kevés olyan dolog van, amiért az ember hajlandó vasárnap kora reggel kimászni az ágyból, de a korai találkozó ellenére mindenki arcán ott sejlett egy félmosoly, a csapat minden tagja érezte, jó napnak nézünk elébe.

Az utazással nem volt semmi gond, problémamentesen kisurrantunk, igaz a Stadthalle bejáratának megtalálása okozott némi fejtörést. Végül pár perc késéssel megérkeztünk a célhoz, a jegyek átvétele után pedig megindultunk elfoglalni a helyeket.

Ami elsőre megdöbbentő volt, hogy sem a táskánkat, sem a zsebeinket nem vizsgálták át, gyakorlatilag azt vitt be az ember, amit akart. Persze a teniszmérkőzésekre nem huligánkodni járnak, de akkor is fura volt, hogy a jegy megvizsgálásán kívül mást nem tettek. Hogy őszinte legyek, egy darab biztonsági embert nem láttam - ettől függetlenül szépen megbújva biztos voltak. De jól is van ez így, hiszen nincs idegesítőbb annál, amikor egy kupakos üdítő miatt szívóznak...

A Begemann/Knowle - Melzer/Petzschner páros derbivel indult a program. Nem ez volt a legszínvonalasabb meccs, amit életemben láttam, ellenben izgalmasan alakult, és egy-két labdamenet még most is előttem van.

A nagy durranás persze az egyes finálé volt, amire a páholyok szépen megteltek, és a legfelső karéjt leszámítva, nem igazán lehetett üres széket találni. Ami érthető, hiszen Andy Murray és David Ferrer személyében két világklasszis teniszező lépett pályára, ilyenre pedig Bécsben legutóbb 2011-ben volt példa, amikor szintén az első és második kiemelt feszült egymásnak a döntőben (Tsonga-Del Potro).

Hatalmas volt a feszültség, mindketten rettentően akarták ezt a győzelmet. Egyrészt, mert egymással harcolnak a vb indulást érő helyekért, másrészt pedig a bajnok olyan játékosok közé kerül, mint Andre Agassi, Pete Sampras vagy éppen Roger Federer, hiszen ők mind megnyerték már a bécsi tornát. No meg azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a sanghaji meccsük visszavágója volt, amit egyébként Ferrer szetthátrányból nyert meg.

Már az első gémben belecsaptak a lecsóba, és hozták azt, amire számítani lehetett. Hosszú, hosszú és hosszú labdamenetek. Igazi teniszt kaptunk a pénzünkért. Óriási hullámhegyeket és völgyeket jártak be mindketten, megjósolhatatlan volt, hogy végül melyikőjük lesz a befutó...Murray hatalmas színész, ezt tudjuk, de élőben különösen jól megfigyelhető volt, hogy két gém vagy két labdamenet között micsoda szenvedéseket mutatott be. Elvileg nem lehet kommunikálni az edzővel, de miután néhány méterre volt tőlük a csapatuk boksza, így gond nélkül megbeszéltek mindent...

Színvonalas, fordulatos, rettentően izgalmas, látványos meccset produkáltak, de személy szerint nekem az egészben az tetszett a legjobban, hogy iszonyatosan küzdöttek. Mintha nem is egy 250-es torna lett volna, hanem minimum egy Masters-döntő.

A hangulatról még nem esett szó. Nem lehet összehasonlítani egy francia, ausztrál, vagy éppen amerikai tornával, az osztrák publikum sokkal fegyelmezettebb. Elvétve voltak csak bekiabálások, mindenki tudta, hogy labdamenet közben már nincs járkálás, mozgolódás, és néhány csókát leszámítva a vakut is mellőzte mindenki. Így is lehet jó hangulatot teremteni, hiszen amikor 3-4-5 ezer ember tapsol egy csarnokban, az elég varázslatos.

(szerző: mr.blonde és Cesc18)