Prózai okok miatt ezúttal nem túltam túl a hírfogyasztást meccsnap után (pedig egyébként képes vagyok minden kommentet végigbogarászni a mértékadó helyeken), szóval komolyan meglepődtem azon, hogy egyesek mennyire kutyázzák a válogatottat egy 0-0 után. Én ülnék fordítva a lovon?

Oké, valóban nem valószínű, hogy az évszázad meccsének választják a vasárnapit - mondjuk, ha engem kérdeztek, a magam részéről sokkal rosszabbra számítottam -, de a kommenteket és az újságcikkeket végigolvasva az ember azt hinné, hogy nem is a topligás arcokkal telepakolt görögökkel ikszeltünk le, hanem Feröerrel. És oké, tudjuk, látjuk, hogy ez a görög csapat most éppen fele olyan jó sincs, mint az, amelyik tavaly nyáron kis híján nyolc közé ment a vb-n, engem azért megint rettenetesen zavar a kontextus teljes hiánya a közbeszédben.

Nem új keletű a probléma, de egyszerűen nem lehet nem megjegyezni, hogy a magyar futball még mindig képtelen elhelyezni önmagát és a játékosait a világtérképen. Ha valaki nem tudná, minket most épp egy nemzetközi szinten jó közepes szélső, egy Bundesliga-cserecsatár, és egy kiesés ellen küzdő német csapatban rohangáló középpályás jelent a világban, ennyi, kész, hatszáz. Elmúltak azok az idők, amikor csaknem tíz légiósunk szaladgált topligák pályáin: ez az állomány ennyit tud, lelkesen, szervezetten, nagy akarással sarabolni. Lehet persze kérdezgetni, hogy miért úgy védekeztünk ahogy, és miért nem győzelemre játszottunk, ingyen van, de a hasonlóan gondolkódok megint, sokadszor, magukat csapják be. Mondanám, hogy lelkük rajta, de a legtöbbjük sajnos újságíró, s mint ilyen, magán kívül még százakat, ezreket vezet az orránál fogva. Már, aki hagyja magát. Pech.

De itt van aztán a másik halálom, a számolgatás is. Ha Nikolics berúgja azt az ordító - amúgy lesről elengedett - ziccert, ha Pintér nem középre rúgja, ha a nagyanyámnak áramszedője van, akkor most kettővel több pontunk van, ami azért jó, mert ha így nyerünk Helsinkiben, és ha pontot szerzünk Athénban, sőt, az észak-íreket Belfastban daraboljuk ketté, akkor ott vagyunk az Eb-n.

Ha.

El kellene már felejteni végre a delíriumos álmokat. Ez a magyar csapat nemzetközi szinten alig értékelhető, és kiöregedőfélben lévő játékosokból áll. Láttuk, mit tudnak egy átlagos magyar edzővel: mint az üdvhadsereg, se csípni, se rúgni, se harapni. Ehhez képest évek, évtizedek óta először végre egy olyan pali - elnézést a szóviccért, jajj, de borzasztó -, ül a padon, aki képes megsokszorozni a játékosok erejét a csapatjáték minőségével, mi meg elkezdjük megint az ostoba, ezerszer besült hülyeségeinket mantrázni. Á, inkább fel sem húzom magam.

El kellene már dönteni, mit is akarunk ettől a rakás szerencsétlenségtől, amit ma magyar focinak hívunk. Eb-szereplést? Oké, de akkor mondjuk ki, és ne csodálkozzunk, ha a világban jártunkban-keltünkben az arcunkba röhögnek, és nem lesz épeszű edző, aki leüljön a csapat padjára. És egyáltalán, jobb lenne attól a futballunk, ha kínnal-keservvel kievickélnénk magunkat a vételenségig duzzasztott létszámú tornára? Mert én erről például nem vagyok meggyőzve. Meg amúgy is, általában egy rém realista pasasnak gondolom magam, szóval fel sem merül bennem, hogy ez az állomány önerőből képes lenne ilyesfajta bravúrra.

Innen nézve engem könnyű kielégíteni, nem csoda, hogy a Dárdai-csapattól is azt kaptam, amire számítottam. Végre van csapatunk, amelyik képes arra, hogy egy sokkal jobb erőkből álló ellenfél ellen _végig_ stabilan álljon a lábán hátul. Végre van egy csapatunk, amelyik tudja, hogy meccset úgy lehet a legkönnyebben nyerni, ha nem kapunk gólt. Végre van egy csapatunk, amelyik felfogta a saját korlátait, és rájött, hogy tiki-takába oltott totális focival soha a büdös életben semmit nem fog elérni. Végre, végre.

Tudom, én könnyen vagyok, nekem kevés is elég a boldogsághoz. De higgyétek el, tényleg ez az út a kafább jövő felé. Oké, elfogadom, hogy apró - távolról akár tyúklépésnek is tűnhet - adagonként haladunk előre, de ez is valami, ne barmoljuk most szét azzal, hogy elhitetjük magunkkal, mennyire elképesztően jók vagyunk. Fenéket, nincs is tán olyan csapat a világon, amelyik ellen biztosra mehetnénk, mi meg itt fanyalgunk egy görögök elleni döntetlenen.

Gondoljunk csak bele, ha a lesajnált észak-írekkel összejön egy ilyen nyögvenyelős iksz tavaly szeptemberben...