Nem tudom, ki, hogy van vele, engem általában minden untat, ami mainstream. Bármilyen számot képes vagyok megutálni, ha túl sokszor hallom a rádióban (tudom, ki az a hülye, aki egyáltalán még bekapcsolja), de ugyanezen a logika alapján van herótom a Messi-Ronaldo párharctól és az El Clásicóktól is. Egy kivétel úgy látszik mégis van, Dárdai Pali, aki ugyan az utóbbi időben határozottan túllépett egy határt sajtóbeli szerepléseinek számávál, mégsem tud idegesíteni, pláne untatni. Mert jókat mond. Mindjárt mondom, milyen jókat.
Már a románok elleni meccsen is nagyon szemeztem vele, de engem Dárdai ebben a Cink-interjúban vett meg teljesen. Évek óta nem olvastam kiérlelt és komolyan vehető gondolatokat olyan ember szájából, aki bármilyen formában összefüggésbe hozható a magyar futballal, olyat meg pláne nem, amivel bármilyen szinten egyet is tudtam érteni. Dárdaival volt az első kivétel, ittam a szavait, sőt, öntudatlanul bólogatni kezdtem olvasás közben, hogy aztán öt-hat mondat után azon kapjam magam, már-már lelkesedem. Hogy most a magyar futballért, vagy szimplán Dárdaiért, az még nekem sem egyértelmű.
A kapitány legutóbbi interjúját (olvasói levelekre válaszolgatott) olvasva már alakul a kép. Továbbra sem világos, mit lehet szeretni egy olyan közegben, ahol teljesen komolyan felmerül a Böde vs. Szalai kérdéskör, viszont minél kijózanítóbb a magyar futballvaló, annál üdítőbben hatnak Dárdai mondatai.
Például az, hogy a győzni akarást, a győzni tudást lehet tanulni is. Nyilván könnyebb, ha valaki a szülői házból hozza, de a sport és a verseny alapvetően erre nevel, erre tanít. Nekem egyelőre (persze a minta kicsi) ez a motívum a leghangsúlyosabb Dárdai edzői felfogásában, ha angol lennék, azt mondanám, igazi mentality coach, akar és tud is hatni a játékosokra, nem bábuként tologatja őket a mágnestáblán.
"(...)a játékosok is gyorsan megértették, hogy erős középkategóriás játékosok egy olyan edzővel, akinek még nincs meg a pro licence(...)"
Ezt például egészen elképesztő leírva látni. Végre egy kapitány, aki nem hímez-hámoz, hanem kimondja, amit gondol, és ami egyébként kínosan közel van a valósághoz. Igen, a magyar egy nemzetközi szinten közepes csapat, közepesen jegyzett, közepes tudású játékosokkal, egy egyelőre még rutintalan edzővel. És itt jön képbe az erős mentalitás, a jó csapatmunka, ami ilyen képességű emberanyag mellett gyakorlatilag az egyetlen esélyt jelenti a győzelemre. Észrevenni persze könnyű, megalkotni és elérni nehezebb, de Dárdai első pár meccse azt mutatta, rövid időn belül sem lehetetlen. Ami jó hír, hogy az edzői szakmának ez az oldala a legnehezebb, és a legkevésbé tanulható, Dárdai mégis, mintha kapiskálná a lényeget. Ja, és erre van a legnagyobb szükség egy magyar szintű válogatottnál.
"Akik bent voltak eddig, engem meggyőztek mind munkamorálban, mind emberileg. Úgyhogy, mondtam már ezt egyszer, nehéz lesz bekerülni meg kikerülni is."
Több helyen is rékérdeztek az olvasók egy-két kimaradóra, ezekre Dárdai rendre hasonlóan válaszolt. Furcsa pár hektikus meccs után leírva látni azt, hogy neki már kialakult csapata van, de ebből is látszik, a kapitány elsősorban az emberi kvalitásokban hisz, karaktereket keres, olyan játékosokat, akikben bízhat, és akik szintén bíznak benne. Ez megint tipikusan a mentality coach-okra jellemző mozzanat, ugyanez a logika áll például amögött, hogy Mourinho visszavitte a Chelsea-be Drogbát, és ötezer évesen is alapemberként számol azzal a Terry-vel, akit pár éve Villas-Boas már kivágott volna a csapatból.
Az ilyen edzők általában nagyon rá vannak utalva a játékosaikra, nem véletlen, hogy patikamérlegen válogatják ki őket. Megint Mourinhóra tudok utalni, aki egyszerűen utál nevelgetni, babusgatni és kísérletezni, ő kész embereket akar, egyértelmű feladatokra. Nem arról van szó, hogy nem képes fejleszteni a játékosait, de tény, neki kialakult karakterre van szüksége ahhoz, hogy be tudjon illeszteni valakit a kirakósba. Nekem egyelőre úgy tűnik, hogy Dárdai is hasonlóan gondolkodik, ami nyilván nagyságrendekkel nehezebb egy középszerű csapat élén, mint a Chelsea-nél, és még nehezebb annál a magyar válogatottnál, amelyiknek jó, ha 12-14 nemzetközi szinten tűrhető képességű játékosa akad.
És itt jön képbe a realitás. Dárdai egyik legnagyobb erénye, hogy az esetek többségében tűélesen látja a valóságot, aminek főleg azért van jelentősége, mert olyan közegbe került, ahol ez korábban nem volt szokás. A magyar futball évtizedek óta saját hamis önképének mázsás súlyát nyögi, és bármilyen furcsa is legyen, ennek főleg a játékosok az áldozatai. Képzeljük el, milyen lehet valakinek egy teljes pályafutást úgy lejátszani, hogy mindegy mit csinál, értékelni csakis végletekben tudja őt a környezete: ha kikapsz, nincs nálad gyengébb, ha nyersz, azonnal az aktuális világversenyen a helyed. Hátborzongató, én például biztosan nem bírnám.
Hogy ez az egész hova fog kifutni, abban én sem vagyok biztos, de rettentően érdekel. Abban reménykedni sem merek, hogy néhány vereség után nem süllyedünk vissza a szokásos letargiába (sőt, valahol ez a mostani túlzott felhajtás is a korábbiakra emlékeztet), egyedül annak szurkolok, hogy Dárdai karizmája legalább részben képes legyen függetleníteni ettől a játékosokat. Hosszú távon az eredményjelző úgysem hazudik.