Zseninek áll a világ, szól a mondás, de akkor hogyan eshet szó alig Thomas Müllerről? Szubektív tiráda a jövőbeni rekordhalmozóról.
Egyéb elfoglaltságok miatt – nyilván munka, mi más lenne – kevés időm volt a hétközi európai kupafordulókkal foglalkozni. Egyetlen meccset láttam végig, azt, amelyiken a Bayern elsöpörte a Portót. Egyértelmű, hogy Guardiola tanult az egy héttel korábban elkövetett hibáiból (kiváló összefoglalót ad a taktikát kedvelőknek az [origo] elemzése), de az is tuti, hogy a Porto vagy 4-5 fokkal gyengébben játszott, mint az odavágón. Ebben így nem sok van, amúgy is elmondott már mindenki mindent, amit lehetett, tiszta sor.
A napokban azonban elém keveredett egy nagyon érdekes statisztika. A Porto ellen gólt szerző – és nem akármilyen gólpasszt adó – Thomas Müller már 27 találatnál jár a Bajnokok Ligájában, ezzel pedig most már egyedüliként ő a sorozat történetének legeredményesebb német góllövője. Tehát még egyszer: nem a Gerd, hanem a Thomas.
Müllerről ért is azérdemes beszélni, mert fixa ideám, hogy a modern kor leginkább alulértékelt zsenije. Vagyis hogy pont nem zseni, „csak” egy egészen kiváló, már-már valószínűtlenül jó játékos, akiről ennek ellenére baromi kevés szó esik. Oké, ez utóbbiban nyilván benne van az is, hogy a Götzék és a Ronaldók korában néz ki úgy, mint egy 45 éves, alkoholista bajor szakmunkás, de akkor is, ezzel azért nem lehet megmagyarázni mindent. Legalábbis remélem.
Úgyhogy arra jutottam, kell lennie valami más oknak is amögött, hogy a 25 éves korára nem épp apró futballnemzete legjobb nemzetközi góllövőjévé (igen, ebben a statban a BEK-idők is benne vannak) avanzsáló Müller alig-alig éri el az átlag futballfogyasztó ingerküszöbét. Rendben, a foci ma már nagyrészt gondolatszegény tömegek hobbija – nézzük meg, mi lett az egykoron tényleg patinás Aranylabdából -, de nekem ezzel együtt sem igazán fér a fejembe, hogy mi módon lehet ennyire alulértékelni valakit.
Gondoljunk csak bele, Müller az utóbbi évek tán legjobb csapatában játszik – négy év alatt három BL-döntő, például -, vb-győztes, gólkirály, Eb-érmes, a válogatott vezére, legjobb játékosa. Csatár és középpályás, góllövő és asszisztkirály, ráadásul nem is sül be az igazán fontos meccseken, mint például Ibra. Tényleg odáig korcsosult volna a világfutball, hogy mindezt azért nem vesszük észre, mert nem a Realban vagy a Barcában játszik? Ugye nem?
Korszerű dolog azzal érvelni – én is megtettem Hazard kapcsán -, hogy a mostani modern fociban, amikor Messi és Ronaldo uralja a médiát és a pályákat, csak az igazán komplex, teljes játékosok kerülhetnek a klasszisok polcára. Adná magát, hogy Müller nem ilyen, de a helyzet az, hogy nagyon is: gyakorlatilag nem tudnék most olyan játékelemet mondani, amiben kifejezetten gyenge lenne. Miközben köztudott, hogy Ronaldo védekezésben felesleges teher, Messinek meg – nyilvánvaló okokból, de akkor is – nem az igazi a fejjátéka.
Müller ezzel szemben higgadt góllövő, érzi a kaput, mesterien helyezkedik, és kb. olyan jól lát a pályán, mint egy irányító középpályás. Gyorsnak nem különösebben gyors, de ezzel együtt is bőven el tud játszani a szélen, a labda nélküli mozgása egészen kiváló, mentálisan meg pont annyira erős, mint bármelyik random német klasszis a múltból. Ésszel játssza a focit, ami manapság már nagyon ritka, ennek ellenére viszont még csak pillanatokra sem tűnik zseninek – amit én például a mai napig nem tudok megfejteni, hogyan csinál. De megy neki.
Miközben hiába töröm a fejem, nem tudok felidézni egyetlen igazi, trademark Müller-gólt sem. Az egész csávó olyan, mint egy gigantikus véletlenhalmaz, minden mozdulata esetlegesnek és körülményesnek hat, de hát, több mint öt éve csinálja őket rendszeresen, szóval tuti, hogy másról van szó. De tényleg, nincs két egyforma gólja, vagy asszisztja, ő nem egy Robben, aki megtolja befelé és ellövi.
A régi nagyok azt mondták, minden csatár annyira jó, ahányféle gólt tud rúgni. Müller gyakorlatilag bármilyet tud: fejel, pattint, lő messziről, közelről, ollóz, cselez, bevágja szabadból. Bármibe is kezd, szinte biztos, hogy összejön neki, ösztönös tehetsége van ahhoz, hogy a másodperc törtrésze alatt kiválassza, az adott helyzetben mi a legcélravezetőbb megoldás, és aztán azt is hajtsa végre. Semmi öncélúság, semmi flikk-flakk, csak könyörtelen végrehajtás. Olyan németes.
Kicsit olyan érzésem van, hogy manapság alulértékeljük az alázatos és szorgalmas focistákat, azokat, akik hihetetlenül erősek mentálisan, de nincs meg bennük az a nárcizmusba hajló önfényezés, ami mondjuk Ibrahimovicban, vagy Ronaldóban. Ez persze nem gond, George Best is a popkultúra szervesebb része lett Gerd Müllernél, de akkoriban még valahogy megvolt az egyensúly, mert utóbbi is megkapta a maga Aranylabdáját. Most hagyjuk, hogy eközben a csapattárs Beckenbauer kettőt is beszákolt (ez kb. az a helyzet, mintha a mai Realból CR helyett Kroos kapná meg rendszeresen), mert csak oda lyukadunk ki, hogy a média, az üzlet miatt a foci, mint művészet szív a legnagyobbat.
Pedig ez a helyzet.