Hatharom / Blog / Bejegyzések
És akkor Egervári kimaxolta a hülyeséggenerátort
Kevés hálásabb feladat van Magyarországon a volt a szövetségi kapitányénál. Oké, népszerűségi versenyt...

Kevés hálásabb feladat van Magyarországon a volt a szövetségi kapitányénál. Oké, népszerűségi versenyt gyaníthatóan nem nyer az ember, de cserébe legalább hatvannyolc féle szponzorgalléros öltönyben szajkózhatja az agymenéseit, bármelyik tetszőleges sportcsatornán - gyaníthatóan szép kis summáért. Szép műfaj, sok kiemelkedő(en szórakoztató) alakkal, de mint a futballban, úgy itt is mindig várható az új, fénylő tehetségű üstökösök berobbanása.

Egervári Sándort eddig leginkább arról ismertük, hogy szerény, visszahúzódó ember, aki többnyire akkor sem mond semmit, ha véletlenül beszédre szánja el magát. A Digi Sportnál viszont tudhatnak valamit, mert így is meglátták benne az utánozhatatlan tehetséget, és meghívták magukhoz beszélgetni a reggeli műsorukba. A volt szövetségi kapitány végig nagyon elemében volt, de a világklasszis akkor tört ki belőle feltartózhatatlanul, amikor arra terelődött a szó, mi lett volna, ha a magyar válogatott ott van a vb-n.

„Nagyon nehéz ez a mi lett volna, ha: az viszont kétségtelen, hogy Costa Ricával mérkőztünk egykor az U20-as vb bronzmeccsén, és nyertünk is büntetőkkel. Közel voltunk hozzájuk, szerintem egy mostani vb-találkozón is lett volna minimális esélyünk ellenük, nagyon biztosan nem vertek volna tönkre minket, mint a hollandok."

Egervári mesteri érveléssel ugrik neki a témának: egy öt évvel ezelőtti gyerekmeccset emleget fel, ahol egyébként a vb-n veretlenül menetelő costa ricaiak közül mindössze két játékos szerepelt (a jobbhátvéd Gamboa Brazíliában is kezdő volt, Urena viszont csak cserecsatár). A lényeg persze nem ez, hanem, hogy nyertünk, vagyis, ha most ott vagyunk, akkor most is nyerhettünk volna, hiszen az ország neve valóban nem változott öt év alatt. Mesteri stratégia, a riporter láthatóan nem is tud vele mit kezdeni, így Egervári vérszemet kap, és tovább folytatja.

"Hittem volna abban, hogy előtte abból a görögös csoportból képesek lehettünk volna akár tovább is jutni. Ezek persze csak feltételezések, de nem féltettem volna a magyar válogatottat, abban az esetben, ha állandó játéklehetőséget kapó focistáink utazhattak volna.”

Hitt volna benne, mondja, és tényleg, a hit komoly dolog, nem nagyon érdemes viccelődni vele, mert még az olyan, látszólag komoly dolgok sem tudják kikezdeni szilárdságát, mint a tények. Tudvalévő ugyan, hogy abból a bizonyos csoportból a görögök is csak egy paraszthajszállal és otromba nagy mákkal mentek tovább, de, hát mit nekünk ők, amikor minket mindössze egy bukaresti agyonverés (0-3, Guzmics emlékezetes performanszával) választott el attól, hogy a románok helyett velük játszhassuk a pótselejtezőt. Egervári itt is mesterien sakkozik, még az olyan, látszólag fontosnak tűnő részletek sem zökkentik ki, hogy a görögök röhögve verték a románokat azon a pótselejetzeőn, amire mi ki sem jutottunk. Ő hisz, töretlenül, és, ha ő, a pro licenszes szaktekintély hisz, akkor ugyan miért ne hihetnénk már mi, ostoba halandók is. Na, ugye.

Egyetlen zavaró homokszem azért így is marad a gépezetben, hogy aszondja "ha állandó játéklehetőséget kapó focistáink utazhattak volna.” Kétségbeesni persze nem kell, nyilvánvaló, hogy a probléma csak időleges, hiszen nem tarthat örökké a külföldi edző-zsarnokok folyamatos áskálódása a szárnyalásra ítélt magyar futball felemelkedése ellen. Lehet, hogy idei óriág vissza tudják fogni olyan korszakos zsenik teljesítményét, mint Rudolf, Elek, Vadócz, Pintér, Koman és Lipták azzal, hogy nem játszatják őket, de a magyar ravasz nép, nem egyszerű táljárni az eszén. Egervári mondja is a megoldást, a maga zseniálisan egyszerű, letisztult, már-már dadaista módján, így ni:

„Valamilyen formában menedzselni kéne ma a magyar válogatott futballistákat, elérni azt, hogy olyan csapatokhoz kerüljenek, ahol állandó játéklehetőséghez jutnak - akár haza is hozni őket ennek érdekében, ahogyan most Gera Zoltánt. Ezt a javaslatot leköszönésemkor is megtettem az MLSZ számára, ez rövidtávú feladat lenne: a Pintér-, Koman-, Németh-féle csellengő játékosokat haza kellene hozni felkészíteni, mint régen a Honvédban, Steauában történt, mert a klubcsapataink nemzetközi szereplése is ezt teszi nyilvánvalóvá. Hazahozni, egy csapatba tömöríteni őket, ez nagyobb esélyt adna a válogatottnak is.”

Menedzselni, nahát, hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe! Ott van az kis ügyes csatárgyerek na, hogy is hívják, Németh, igen, az is, hát milyen nagyszerű volt, amíg külföldön játszott, erre nézem, csapat nélkül tengődik. Pedig öt év alatt rúgott 110 meccsen 20 gólt, mi ez, ha nem elég? De, hát a menedzselés igen... Legendásan gyenge itthon. Torghelle Sanyit is csak a Crystal Palace-ba sikerült eladni, pedig az a gyerek minimum egy Atlético Madridot érdemelt volna, amúgy is, az ő pengés játékstílusa jobban érvényesült volna a spanyoloknál, mint az ívelgető angoloknál. Koman meg, ez a zseni, hát, az övé aztán a szomorú történet. Őrá egyenesen utaznak külföldön, sorrendben a Baritól, a Sampdoriától, a Monacótól, a Kubantól és az Uraltól is úgy vágták ki mint a gerelyt. Mondták, hogy nem rúgott gólt, nem adott gólpasszt, de könyörgöm, hát a modern futballban már nem csak ezek minősítenek egy támadó középpályást...

Egervári tanítanivaló éleslátással tapint rá a magyar futball égető problémájára, de nem ez benne a zseniális, hanem, hogy egyfajta lángoszlopként funkcionáló váteszként utat is mutat a fejlődésnek. Sőt, ő megy elől, már be is nyújtotta az MLSZ-nek a terveit, ez is mutatja, hogy nincs benne tüske, feláldozza magát a hazai futball fejlődésének oltárán, ahol nem a személyes és a pozíciók, csakis a szent cél, a felemelkedés, a tudás és a siker számít. 

A labda most már nem az ő terfelén pattog. Jöjjön a kormány, jöjjenek az adóbevételek kárára, de példamutató társadalmi összefogással felpumpált akadémiák, az állam által kivezényelt szponzorok által életben tartott nagycsapatok, legyen Tata megint Tata! Sőt, ezúttal végre ne álljunk meg félúton, kapjon csapatot minden minisztérium, minden üzem és gyár, alakuljon újjá az OTSH, legyen megint nemzeti ügy a sport, a foci, érezzük magunkat megint nagynak és hatalmasnak. Én a magam részéről azt is javasolnám, hogy 30 éves kor alatt egyetlen játékosunkat se engedjük külföldre játszani, de, ha ezt nem is lehet teljesíteni, azt mindenképp elvárom, hogy Mezey György, Mészöly Kálmán, Bognár György és Détári Lajos óriási, felbecsülhetetlen értékű, a nemzetközi mezőnyben is párját ritkító színvonalú szaktudását használjuk, értékeljük, honoráljuk. Álljunk mögéjük, a büdös úristenit neki, sőt, ha nagyon muszáj, akkor szóljunk a horvátoknak is, hátha megint összeugrunk egy Eb-rendezésre, miután hazahívták a Realnál játszó Modric-ot, a barcás Rakitic-et és az atléticós Mandzukic-ot. 

Csak majd ne felejtsünk el felébredni, mielőtt bilibe ér a kezünk, elvsporttársak.