Igencsak izgalmas utolsó BL-forduló kellős közepén tartunk, elviekben még olyan nagyvadak is a  pokol kénköves tornácára kerülhetnek a kiesés által, mint a Manchester United, vagy az angol bajnokságot utcahosszal vezető City, arról pedig nem is beszélve, hogy a német bajnok már kipottyant, mint a tejfog. A Dortmund blamája most persze felvet egy csomó kérdést, boncolgathatnánk, hogy mennyit számít a nemzetközi rutin, vagy éppen milyen problémája lehet a nemzetközi kupasorozatokkal az otthon kegyetlen igazságosztónak tűnő Kloppnak – mi mégis inkább arra hegyeznénk ki a kérdést, hogy vajon érdemel-e négy Bajnokok Ligája helyet az a bajnokság, amelynek bajnoka oda-vissza kikap Marseille-től, és sima vereséget szenved Pireuszban.

A helyzet ugyanis az, hogy a Bundesliga negyedik helyezettje jövőre már a Bajnokok Ligája selejtezőjében érdekelt csapatok táborát erősíti, ezzel párhuzamosan viszont a Serie A aktuális negyedikje mehet a levesbe – illetve egészen pontosan a BL-hez képest igazi szegényháznak tűnő Európa Ligába. Mondani sem kell talán, a leosztás sokak tetszését nem nyerte el, mondván a BL-kabát a Bayern kivételével az összes Bundesliga-csapatra nagy, miközben Olaszországban olyan tradicionális nagycsapatok kerülhetnek időszakosan partvonalon kívülre, mint az Inter, a Juventus, vagy éppen a Roma. Az olasz oldalt erősíti ráadásul az a tény, hogy az elmúlt öt évadban kétszer is a Serie A adta a BL győztesét, miközben a Bundesliga aspiránsai örültek, ha a csoportkört túlélték, eltekintve persze az egyszem Bayerntől, aki 2010-ben még a döntőbe is bejutott. Az ott elszenvedett veresége viszont éppen fájó pont lehet a vitában, lévén az az Inter győzedelmeskedett felette, amelyik jelen állás szerint a legnagyobb pofont kaphatja negyedik olasz BL-hely elvesztésével.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk a helyzetben, kicsit el kell mélyednünk az UEFA egyébként meglehetősen bonyolult, végső soron azonban mégiscsak tisztességes alapokon nyugvó koefficiens-rangsorának rejtelmeiben. Az ugyebár nem újdonság, hogy az európai szövetség minden évben rangsorolja a bajnokságokat a nemzetközi kupaszereplés, pontosabban szólva az előző öt szezon nemzetközi kupaszereplése alapján, majd ennek a sorrendnek a függvényében kiosztja, hogy melyik szövetség pontosan hány csapatot, és milyen európai kupasorozatban indíthat.

A dolog lényegi része tehát ennek a bizonyos bajnokság-koefficiensnek a számítása, lévén lényegében ezen áll vagy bukik, hogy egy ország hány csapatot delegálhat a Bajnokok Ligájába (vagy annak selejtezőjébe), és mennyit az Európa Ligába (vagy annak selejtezőjébe.) A helyzetet leginkább az bonyolítja meg, hogy az adott bajnokság koefficiensét nem a csapatok koefficienséből, vagy annak átlagából számolják ki, csakis az számít, hogy az előző öt esztendőben a mindenkori nemzetközi kupaindulók miképpen teljesítettek mérkőzésenként lebontva.

Jelenleg így áll az UEFA-koefficiensek alapján a bajnokságok rangsora, de teljes mérleg természetesen csak az idény végén vonható. Az azonban jól látszik, hogy a Serie A inkább a portugál Liga Sagres-szel van versenyben, mint a Bundesligával.

Az alap séma szerint minden egyes klub két pontot kap a nemzetközi porondon aratott bármilyen arányú győzelemért, egyet pedig a döntetlenért – a vereség értelemszerűen nem ér pontot. Ezeken felül minden egyes teljesített főtáblás fordulóért plusz pont jár, a nyolcaddöntőtöl egészen a fináléig. A gyakorlatban ez tehát azt jelenti, hogy hiába esett ki a tavalyi BL elődöntőjében a Schalke kettős vereséggel a MU ellen, a királykékek egy plusz pontot bezsebeltek pusztán azért, mert bejutottak egy újabb fordulóba. A juttatás jogosságán tehát aligha lehet vitatkozni.

A Bajnokok Ligája főtáblájának eléréséért négy, az onnan való továbbjutásért pedig öt bónuszpont jár a csapatoknak. Ahhoz, hogy egészben lássuk a képet, azt is meg kell jegyeznünk, hogy a különböző sorozatok selejtezőjében elért eredmények után járó pontokat megfelezik – az Arsenal udinei sikere az idei BL-playoffban tehát csupán egyetlen pontot ért, a Sevilla hannoveri EL-selejtezős döntetlenje pedig felet.

A különböző bajnokságok koefficiense ezt követően már könnyedén számolható, mindössze annyit kell tennünk, hogy az adott ország csapatai által megszerzett összes pontot elosztjuk a bajnokság által összesen delegált kupaindulók számával. Ez az idei szezonra vetítve a Bundesliga esetében hatos, a Serie A vonatkozásában pedig hetes osztót jelent.

Az tehát, hogy a Bundesliga az UEFA rangsorában megelőzte az olasz pontvadászatot, egyetlen egy dolognak volt köszönhető, mégpedig annak, hogy reprezentánsai az elmúlt öt esztendő európai kupaküzdelmeiben összességében jobban szerepeltek, mint az olaszoké. Hiába nyerte meg 2007-ben a Milan, majd 2010-ben az Inter a Bajnokok Ligáját, ha közben tavaly például kis híján már az Európa Liga csoportkörében elfogytak az olasz gárdák. Pedig a hajdanánvolt UEFA-kupa rendszerének megreformálásával alaposan felhígult a mezőny, hisszük-e vagy sem, az EL csoportkörébe 48 csapat jut be, összesen 24 gárda még a tavaszt is megéri.

És itt jön a képbe az olaszok védekezésének alapja, miszerint nem lehet igazságos az a rendszer, amely pusztán azért csökkenti a BL-be küldhető Serie A-csapatok számát, mert a németek az Európa Ligában jobban szerepeltek. Ha némiképp belegondolunk a tradicionális értelemben vett nagycsapatokat tömörítő olasz futballelit kétségeibe, nem nehéz belátnunk, akár még igazuk is lehetne – lehetne, ha nem tévednének.

Az olaszok ugyanis nem pusztán az Európa Ligában szerepeltek gyatrán; a tavalyi évadban már a Bajnokok Ligájában is több pontot gyűjtöttek náluk a német együttesek. A 2010/2011-es évad eredményeit figyelembe véve a három német BL-csapat (Schalke, Bayern, Werder) együtt  57 pontot szerzett, miközben a négy olasz induló (Inter, Milan, Roma, Sampdoria) csupán 52-őt szorgoskodott össze. Ez pedig – elosztva az indított csapatok számával – kiadja a csupán a BL-eredmények alapján számított koefficienst (ez persze a valóságban nem létezik), ami nem meglepő módon markáns különbséget mutat, 19-13 a németek javára. Az olasz gondok tehát nem feltétlenül az Európa Ligában gyökereznek.

Ha az idei szezon értékeire pillantunk, még nagyobb fölényt tapasztalunk a Bundesliga oldalán: a németek hat kupacsapata eddig (a továbbjutásokért kapott bónuszokat is beleszámítva) összesen 60,5 pontot szedett össze, így a bajnokság koefficiense ebben az évben 10,083. Ez természetesen az évad végéig még változhat, a Bayern és a Leverkusen továbbjutott a Bajnokok Ligája-csoportjából, a Hannover nagyon jól áll az EL „B” jelzésű kvartettjében, csakúgy, mint a Schalke a J-csopotban. Az, hogy kipottyant a Dortmund és a selejtezőben a Mainz, ebből a szempontból nem sokat számít.

Így áll a koefficiens-rangsor az idei évad eredményei alapján - az olaszokat Ciprus és Belgium is előzi.

Csak összehasonlításképpen, az olaszok koefficiense az idei eredmények alapján mindössze 8,071. A szezon elején meglévő, tetemesnek is mondható hátrány tehát nemhogy csökkenne a Bundesligával szemben, hanem úgy fest, az olló még szélesebbre nyílik a két bajnokság között.

Ráadásul ebben nem feltétlenül az Európa Liga a ludas, bár kétségkívül szebben festhetne a helyzet, ha a Roma és a Palermo nem szórakozza el a selejtezőjét, és bejut a csoportkörbe. Nem így történt, ez viszont nem menti az Intert és a Milant, amelyek eddig mindössze tizenhat koefficiens-pontot szorgoskodtak össze (Ranieri fiai még szépíthetnek a helyzeten), és a Napolit, amely csupán tízzel dobja meg a megtakarításokat. És, hogy lássuk, hol az igazi gond, azt még meg kell jegyeznünk, miszerint az olaszok által összeszedett 56,5 pont jóval kevesebb, mint a németek 60-ja, pláne ha figyelembe vesszük, hogy előbbiek esetében hét, míg utóbbiakéban hat az osztószám a végleges koefficienshez. És, hogy nemzetközi kitekintést is kapjunk: az olaszok 8,071-es koefficiense jelenleg csupán a nyolcadik helyhez elég Európában, előzi őket a németeken kívül Hollandia, Belgium, Portugália és Ciprus is. Jó, az idő előrehaladtával ez nyilván változhat, a Milan, az Inter, a Lazio és az Udinese versenyképesebb lehet az egyenes kieséses rendszerben, mint az APOEL, az Anderlecht, vagy éppen az Ajax – a trendeket azonban kiválóan mutatja. Az olasz pontvadászat visszavonhatatlanul lejtőre került, az igazi riválisuk immáron nem is a Bundesliga, hanem a hátulról rájuk rohamléptekben zárkózó portugál bajnokság.

Hogy ennek a visszaesésnek, a nyilvánvaló lejtmenetnek milyen okai vannak, igencsak nehéz kérdés. Nyilván szerepet játszik benne a sajátos, önmagát sokszor megfojtó olasz futball-közeg (calcioként emlegetik a szakavatottabbak), az, hogy a kis-és közepes olasz csapatok hajlamosak látványosan tenni a kisebb haszonnal kecsegtető Európa-ligára; az sem mellékes viszont, hogy az olasz futball lényegesen gyengébben finanszírozott, mint a német, a csapatok többnyire képtelenek olyan kereteket fenntartani, amelyekkel egyszerre lehet jó eredményeket elérni otthon és külhonban egyaránt. Ez egyébként a Bundesligában sincsen másképp, arrafelé viszont a mezőny jóval kiegyenlítettebb: ha a Schalke odahaza belebukik a kiváló nemzetközi szereplésbe, bármikor be tud ugrani helyette egy Leverkusen, amelyik ugyanolyan könnyedén abszolválja továbbjutó helyen a BL-csoportját, mint előző évi alteregója. Otthon persze emiatt nem bírják a tempót, de a bajnokság és az UEFA-koefficiens ebből semmit nem sínylik meg, jön majd megint a Schalke vagy a Werder, esetleg a Stuttgart és a Hamburg, legrosszabb esetben a Hannover – a körforgás mondhatni tökéletes.

Az európai kupaküzdelmekben még versenyben lévő csapatok száma országokra lebontva. A kép egy-két hét múlva már lényegesen változhat.

A mintaszerű német szimbiózisnak is megvannak persze a maga hátulütői. Ilyen az, hogy mivel a csapatok nem szerepelnek folyamatosan a nemzetközi porondon, nehezen veszik fel a kupameccsek rutinját – arról nem is beszélve, hogy a csapatok kis-közép jellegéből fakadóan meglehetősen nagy a fluktuáció a játékoskeretben, így pedig könnyen megesik, hogy a Leverkusen három éven belüli két BL-szereplése alkalmával két teljesen különböző összeállítású csapat lép pályára.

Ezek a gondok azonban jóval kisebbek azoknál, amikkel az olaszok küzdenek, ráadásul a trendek is afelé mutatnak, hogy a Bundesliga csapataira nagyszerű idők következnek. Már csak alig néhányat kell aludni, hogy beköszöntsön a Platini Fair Play-modellje által fémjelzett korszak a világ labdarúgásában, ha pedig tényleg minden úgy alakul, ahogyan az UEFA elnöke eltervezte, az 50+1%-os szabály miatt sokáig gúzsba kötöttnek látszó, de valójában elképesztően racionális fejlődési pályát befutó német klubok aranykora is eljöhet. És akkor még nem ejtettünk szót az egyre inkább multikulturálissá váló német utánpótlás-nevelésről, amely a 2000-es EB-égés utáni újjászervezésnek köszönhetően elkezdte ontani magából a tehetségeket. A Borussia Dortmundnál seperc alatt ott termett Sahin pótlására egy Gündogan, de a Werder sem szenvedte meg sokáig Özil eladását, egy rosszabb év után máris a dobogón vannak, a szemtelenül fiatal Ekici vezetésével.

Az tehát, hogy az olaszok bosszankodhatnak és méltatlankodhatnak a németek negyedik BL-helyén, pusztán átmeneti állapot. A tendenciák azt mutatják, a Bundesliga fenntartható fejlődési pályát fut be; a mezőny kiegyenlített, mégis erős; a csapatok pedig ennek köszönhetően állják a sarat az európai kupaporondon. Nincs kizárva persze, hogy közben nyer egy-két BL-t az Inter vagy a Milan, azonban fájdalom, a bajnokság erejét nem egy-két kiugró anyagi lehetőségekkel bíró gigaklub eredményei határozzák meg.