Az egész legenda valamikor 2000 táján kezdődött (és most jóhiszeműen nem beszélek a Santiago Bérnabeu által fémjelzett hőskorról), amikor egy bizonyos Florentino Pérez került a Real Madrid elnöki székébe. A spanyol milliomosnak ugyanis az a gondolat ütött szöget a fejébe, hogy visszanyúl a gyökerekhez, miszerint a „Real Madridban a világ legjobb játékosai játszanak”. Valahogy úgy, mint Puskás, Di Stefano és Gento idejében.

Igen ám, csakhogy azóta kissé megváltoztak a játékszabályok. A világ legjobb játékosai az ezredforduló környékére szétszóródtak a világ mind a négy égtája felé, volt aki Olaszországban kereste a kenyerét, volt, aki Angliában, míg megint mások Spanyolországra esküdtek.

Aki össze akarta őket gyűjteni, annak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia. Florentino Pérez megtette.

Hat éves „uralkodása” alatt több százmillió eurót és fontot tapsolt el olyan, többnyire aranylabdás játékosokra, mint Zidane, Figo, Beckham, Ronaldo, vagy Owen. A csapat tehát kész volt, minden posztján a világ legnagyobbjai kergették a bőrgolyót – csak éppen a győzelmi éra/sorozat nem volt éppen összehasonlítható a 50-es évek végéhez és 60-as évek elejéhez. A galaktikusokkal is jól indultak a dolgok, a BL-győzelem is összejött Zidane-nal, de végül inkább visszaesés jellemezte a galaktikus-érát (amikor pl. már Becham is a csapat tagjává vált). Ennek pedig a következménye az lett, hogy Pérez szakmailag megbukott, és bár az anyagi összeomlásnak még a legapróbb jele sem merült fel, távoznia kellett.

Egészen pontosan három évig bírta a klub nélkül – vagy, ha más aspektusból nézzük a történteket, három évig bírta a klub őnélküle.

A „galaktikus” éra után ugyanis a következő, szürke eminenciásokra épülő rendszer is megbukott, és bár szegélyezte útját néhány spanyol bajnoki cím, az európai porondon 2004 óta volt képtelen egyenes kieséses párharcot nyerni a Real.

Jött tehát Pérez, s a megmentő szerepében tetszelegve gyorsan eltapsolt 250 millió eurót játékosokra. Nem csalás, nem ámítás, egy nyár alatt. Jött azonban a BL-nyolcaddöntő, érkezett a Lyon, a milliók pedig becsődöltek a futballpályán: Ronaldo ide, Kaká oda, a francia bajnok kiejtette a királyi gárdát. Perez második galaktikus projektje is összeomlott tehát, még azelőtt, hogy igazán elkezdődhetett volna.

Adódik a kérdés persze, hogy miképpen lehetséges az, hogy egy futballklub, amelynek bevételei bizony igen jelentős mértékben korlátozottak, egy évtizeden belül négy-öt alkalommal is olyan költekezést csapjon, amelyből egy kisebb harmadik világbeli országot is talpra lehetne állítani? Vajon miből fedezhetőek ezek a kiadások? Vagy a pénzherdálás magától értetődő folyamatként vezet el a gazdasági csődhöz? Egyáltalán fenntartható a Real üzletpolitikája?

Egyesek erre azt válaszolják, hogy némi finomhangolással nem lesz semmiféle gond, ez pedig ugye meg is történt José Mourinho alatt – nincsenek galaktikusnak címkézett sztárigazolások, van viszont szakmai elképzelés és posztra való vásárlás. Ezek a szakemberek, szurkolók azonban elfelejtkeznek arról, hogy Mourinho szerkezetbe történő igazolásai is gondosan emésztik az eurómilliókat, tavaly Di María 20 milliót kóstált, idén Sahin 10-et, Coentrao pedig 30-at, arról már nem is beszélve, hogy makacsul tartják magukat azok a pletykák, hogy Neymar 45 és 55 millió euró közötti összegért csatlakozik a habfehér alakulathoz. Az eladási részleg közben stagnál, Garay-ért adott 5 milliót a Benfica, Canalest kettőért vette kölcsön a Valencia (12-ért végleg megveheti), eddig tehát masszív 55 milliós mínuszban áll a madridiak átigazolási egyenlege.

A Deloitte könyvvizsgáló cég rangsora az európai klubok éves bevételeiről
(az ábrán millió euróban vannak megadva a bevételek)

Egy kisebb csapatot már önmagában az el tudna lehetetleníteni, ha egyetlen átigazolási időszakban 55 milliós veszteséggel zárna, a Real viszont lassan egy évtizede halmozza az ilyen, és ehhez hasonló mérlegeket – látszólag mégis egészséges, és sérthetetlen. Persze ezt már a Barcelona példáján is láttuk, a látszat sokszor (az európai futballklubok esetében pedig szinte mindig) csal, és teljesen egyértelmű, hogy a minden évben mínuszban jelentkező eurómilliók előbb-utóbb valahonnan nagyon hiányozni fognak. A kérdés csak az, hogy honnan, és hogy előbb, vagy utóbb.

A kérdések megválaszolását alapvetően kétféle nyomvonalon haladva tehetjük meg. Az egyik iskolát a barcelonai egyetemen tanító José Maria Gay képviseli, aki szerint egyszerűen fenntarthatatlan a Real Madrid gazdasági modellje, az irdatlan nagyságú kiadásokat ugyanis sohasem fedezhetik a bevételek. A Real költségei a spanyol közgazdász szerint ellenőrizhetetlen mértékig szaladnak fel, és ahhoz, hogy kordában lehessen tartani őket, évente 20%-kal kellene növelni a bevételeket. Ez pedig, ahogyan Gay fogalmaz „már több, mint az üzleti életben vállalható egészséges kockázat”.

Nem ért egyet viszont spanyol kollégájával Simon Chadwick, a Coventry Egyetem sportgazdasági és marketing tagozatának vezetője. Ő ugyanis úgy véli, a Real semmi egyebet nem tesz „csak egyszerű, és nyilvánvaló beruházási stratégiát folytat, évről évre. Pont olyat, mint amilyet a legtöbb üzleti vállalkozás nap, mint nap megtesz, a világ minden pontján.”

De, vajon akkor hol is az igazság?

Chadwick úgy véli, a Real egészséges mértékben kockáztat, vagyis tőkét áldoz be annak érdekében, hogy a jövőbeni bevételeit növelje, és ezáltal ne csak fedezze az előre kockáztatott tőkét, de még profitot is termeljen. Ebből a szempontból vizsgálva tehát Pérez nem egy megalomán őrültnek, hanem dörzsölt, kőkemény üzletembernek tűnik, aki nem csak a saját, de a csapat sikeréért is hajlandó kockáztatni.

Ráadásul az adatok is azt támasztják alá, hogy a Real gazdasági működésében semmi eszetlenség, következetlenség nincs. Sőt mi több, eredmény van, eurókban kimutatható.

A hihetetlen, emberi ésszel szinte felfoghatatlan költekezés ellenére az elmúlt években a Real nemhogy pusztán nyereséges volt, de igencsak tiszteletre méltó profitot termelt. 2007-ben 44 millió euró, 2008-ban 51, 2009-ban 25, 2010-ben pedig 31 millió euró volt a Real Madrid összesített üzleti eredménye. Kéretik összehasonlítani a Barcelonával, amelyik (bár csökkenő ütemben) folyamatosan veszteséggel fejezte be az üzleti éveket. Még akkor is, amikor hat trófeát zsebelt be egyetlen szezon leforgása alatt.

A Real Madrid részletes mérlege az utóbbi öt szezonban 

Lehet, hogy a futballban a sportszakmai sikeresség nem függ össze a gazdasági potenciállal és eredménnyel? Mindenesetre erre enged következtetni az, hogy a Real az utóbbi négy szezon során 150 millió eurónyi profitot könyvelhetett el, miközben a bajnokságot zsinórban háromszor vesztette el a Barcelonával szemben.

Ráadásul nem csak a klub adózás előtti nyeresége növekedett 24%-kal (ugye, mint az előző bekezdésben írtam, 25 millióról 31 millióra), hanem az úgynevezett EBIDTA-indexe is. Ez az index azt mutatja meg, hogy mennyi volt a klub haszna levonva az összes létező minimalizáló tényezőt (adók, kamatok, értékcsökkenés, amortizáció). Nos, a Real esetében ez az érték az utóbbi egy esztendőben 20%-kal nőtt (93-ról 112 millió euróra), ez pedig egynegyed részét jelenti az összes, mintegy 442 milliónyi árbevételnek.

Egyszerűbben fogalmazva: minden megkeresett 100 euró után keletkezik 25 eurónyi többlet, amit könnyedén lehet a fedezeti költségekre fordítani. Ez egyáltalán nem mellékes, hiszen így a Realnak bőven akad befektetni való pénze, amit tetszés szerint elkölthet játékosokra, utánpótlás-nevelésre, infrastruktúrára, vagy épp pénzügyi stabilizációra és fizetésekre.

Nem árt megjegyezni, hogy ez a bizonyos EBIDTA-adat a játékoseladásokból befolyt pénzeket nem tartalmazza. Még rózsásabb tehát a Real helyzete, ha például számításba vesszük a holland kontingens (Robben, Sneijder, Huntelaar) kiárusításából befolyt, mintegy 34 millió eurónak megfelelő összeget. A 2009 augusztusi transzfer-bevételekkel felturbózva az EBIDTA-index 146 millió euróra kúszik fel, ami már igencsak tekintélyt parancsoló összeg.

Természetesen változik a helyzet, ha az összképbe beleillesztjük azokat a milliókat is, amiket a Real szinte minden egyes átigazolási időszakban elkölt játákosvásárlásra.  Ezek az összegek ugyanis az EBIDTA-indexben nem jelennek meg, lévén könyvelési értelemben veszteséget és nyereséget csak amortizáció és értékcsökkenés révén jelenthetnek. Ahogyan az várható is, ezzel számolva már romlanak a Real mutatói, a kombinált játékos amortizáció és értékcsökkenés jelenlegi egyenlege 102 millió euró, ez pedig 17 millióról 10 millióra csökkenti a játékos eladásokból befolyt összeg nélkül kiszámított profitot.

Akárhogyan is számoljuk azonban, a Real által a 2009-2010-es szezon végén elkönyvelt, 31 millió eurós adózás előtti nyereség mindenképpen szépen hangzik. Pláne, hogy ezzel az összes európai klubot vizsgálva a második helyen áll, csak az Arsenal 67 milliós profitjával nem tud mit kezdeni, miközben bőven előzi az átlátható, és takarékos gazdálkodásával mintát nyújtó, ám csak hat milliós nyereséget produkáló Bayern Münchent. Érdemes megemlíteni, hogy a fenti három klubon kívül egyedül a Juventus tudta minimális profittal zárni a szezont, az ötödik helyezett Lille már egy kicsivel a mérleg negatív oldalára billent át.

A vezető európai klubok adózás előtti nyeresége illetve vesztesége, 2009/2010

A Real 31 milliós nyeresége főleg akkor csodálatos eredmény, ha egybevetjük azoknak a kluboknak a mutatóival, amelyek közvetlen riválisai lehetnek a Bajnok Ligája címért való küzdelemben. Az Inter 68 milliós vesztesége például valósággal smafu ahhoz képest, amit a nagyok között újoncnak számító Manchester City elkönyvelhetett 2010-ben (146 millió euró) – persze egy dúsgazdag, kizárólagos tulajdonossal a hátuk mögött igazán ezeknek a kluboknak nincs félnivalójuk. Ugyanígy vígan sütkérezhet a 84 milliós veszteség dicsfényében az Abramovics pénzeszsákját maga után hurcoló Chelsea is. A Barcelona elsősorban a pazarló Laporta-gazdálkodás miatt zárt -83 milliós egyenlegen, míg a Manchester United látszólag érthetetlen, 140 milliós veszteségének az oka a tulajdonosok klubra terhelt, mintegy 600 millió eurót kitevő adóssága.

Alapvetően a madridiak profitja annak köszönhető, hogy milyen bámulatosan hatékony eszközökkel képesek bevételeket generálni az irdatlan kiadások fedezésére. Ők voltak messze földön az egyetlen futballklub, amely átlépte a 400 millió eurós éves bevételt, és ezzel a számmal idestova hat esztendeje vezetik a Deloitte nemzetközi könyvvizsgáló cég listáját. A Deloitte által kimutatott 439 millió eurós bevétel ugyan kevesebb, mint a klub által bevallott 442 millió, de így is magasan vezetik a listát, jó negyvenmillióval megelőzve a 389 millió eurós bevételt generáló Barcelonát és nyolcvanmillióval a 350-nél megálló Manchester Unitedet.

De, hogy még jobban el tudjuk helyezni a Madrid bevételeit a nemzetközi futball-térképen, vessünk egy pillantást a többi, általános értelemben gigaklubnak nevezett egyesületre. Nos, a Real Madrid éves bevétele csaknem 100 millióval több, mint a Bayern Münchené, 150 millióval veri az Arsenal, és hihetetlen módon 200-zal a Liverpool, az Inter és a Milan azonos mutatóját. Nem véletlenül persze: a Real Madridnak van Európában a legmagasabb meccsnapi bevétele (jegy- és bérletértékesítések), és a televíziós jogdíjak után is a második legnagyobb összeget söprik be a kontinensen.

Mindent egybevetve, azt hiszem, ilyen adatok mellett nyugodtan kimondhatjuk: a Real Madrid pályán mutatott némiképp visszafogottabb teljesítménye nemhogy nincs összhangban a gazdasági teljesítőképességgel, hanem inkább ellentétben áll vele. Ha ismét a számok felé pillantunk, azt látjuk, hogy a Real Madrid az összes riválisánál nagyobb mértékben tudta növelni bevételeit az utóbbi háromnegyed évtizedben – egyedül a Barca volt az, amelyik egy leheletnyivel jobb eredményt produkált nála. 2003-ban, egy évvel a kilencedik BL-sikert követően például a Deloitte listáján még csak negyedik volt a Real (a United, a Milan és a Juventus mögött) 193 milliós éves bevétellel. Ma ez az összeg éppen 249 millióval (129%-kal!) több, a vezető hely pedig toronymagasan a Madridé, lassan már fél évtizede. A Barcelona egyébként ugyanezen periódus alatt 275 millió euróval növelte az éves bevételét (229%!), viszont a katalánok alacsonyabb szintről (123 millió euró) indultak, mint a király gárda. Ezen kívül a két klubon kívül senki sem volt képes relatív értelemben teret nyerni az éves bevételeket tekintve.

Még visszább nyúlva az időben azt látjuk, hogy a madridiak saját kimutatásai szerint évente átlagosan 14%-kal voltak képesek emelni a bevételeiket 2000 óta. Az ezredfordulón, a nyolcadik BL-sikert követően 118 millió euró volt a blancók éves bevétele, majd hatalmas növekedés indult (az átlagos 14% nagyobb része ekkorra, a kezdeti évekre tehető), ám még a legutóbbi néhány szezonban is tudta tartani a 9%-os növekedési ütemet a Real. Szintén a klub felmérésére hivatkozva állíthatom, hogy a Real által egy év alatt produkált 442 millió eurós bevétel a legmagasabb az egyetemes sportvállalkozások között, beleértve az amerikai major sportágakat képviselő üzleti vállalkozásokat is.

Érdemes megvizsgálni azt is, miképpen tevődik össze ez a rekordnak számító éves bevétel – természetesen a meccsnapi bevétel, a média, és a kereskedelem háromszögében. A sikeresség kulcsa a számok és az én véleményem szerint az, hogy a Real ezen három tényezőt egyensúlyban tartva építi fel az éves bevételeit – vagyis diverzifikált struktúrával igyekszik felvenni a kesztyűt a bevételek jövőbeni ingadozásával szemben.

Ez egyébként markáns változást jelent a Real politikájában, korábban a csapat vezetői túlságosan és helytelenül a marketing-tevékenységre helyezték a hangsúlyt – ez a profil azonban meglehetősen nagy ingadozást képes produkálni. Ezt felismerve döntött úgy a királyi klub, hogy diverzifikálja a bevételi struktúráját, és mára az arányok a következőképpen alakulnak: meccsnapi bevételek- 159 millió; média, televíziós jogdíjak- 149 millió; kereskedelmi bevételek- 135 millió. Impozáns, mit ne mondjak, főleg úgy, hogy a Real az egyes strukturált egységeket tekintve több bevételt jegyez külön-külön, mint a TOP 16-ból kiszoruló európai csapatok összesen.

A Real Madrid éves bevételeinek összetétele

Bár a fentebbiek alapján úgy tűnik, a Real Madridot az egyensúly-orientált bevételi politika emeli a kontinens krémje föle gazdaságilag, nem árt kissé árnyaltabban kezelni a kérdést. Igazság szerint a Real és a Barcelona is főképpen annak köszönheti helyzeti előnyét az európai topcsapatokkal szemben, hogy televíziós jogdíjuk klasszisokkal több pénzt biztosít nekik, mint a kontinens többi élkubjának. Csak összehasonlításképpen a Real Madrid a tavalyi szezonban úgy is 31 millió euróval több TV-s jogdíjat kapott a Manchester Unitednél, hogy az angolok a Bajnokok Ligájában 19 millióval többet markoltak fel a blancóknál. A különbség tehát abból adódott, hogy a spanyol televízió nagyságrendekkel jobban fizetett a Realnak, mint az angol a Unitednek.

Ez utóbbi jelenség persze nem a véletlen, vagy a hanyagság műve: egész Európában egyedülálló módon ugyanis a spanyol csapatok nem kollektívan, hanem egyenként értékesíthetik a mérkőzéseik közvetítési jogát. Így történhetett meg, hogy az elmúlt szezonban a Real Madrid és a Barcelona 140 millió eurót kasszírozott a TV-társaságoktól, míg a harmadik helyen álló Valencia csak kevesebb, mint harmadannyit, 42 milliót. Az arányok érzékeltetése végett álljon itt a tény: a Real Madrid a Mediapro csatornával kötött szerződése értelmében hét év alatt összesen 1,1 milliárd eurót kap a mérkőzései közvetítési jogáért cserébe.

A spanyol klubok újonnan jelentkező helyzeti előnye tehát elsősorban abból fakad, hogy jókora versenyelőnyt biztosít számukra mérkőzéseik egyedüli értékesítése. Más kérdés persze, hogy a Barcelona ennek ellenére veszteséggel zárta az elmúlt jó pár esztendőt, míg a Real Madrid nyereséggel… De hát ennek okait már jórészt kitárgyaltuk, fentebb.

A spanyol bajnokság televíziós jogdíjának csapatonkénti eloszlása

Vessünk egy pillantást Angliára is a televíziós jogdíjak szemüvegén keresztül: a bajnok Manchester United például szinte egészen pontosan fele annyi pénzt szedett össze ilyen csatornákon keresztül, mint Spanyolországban a Real és a Barcelona – holott a britek, felismerve a spanyolországi helyzetet javítottak a kondíciókon. Az ördög azonban a részletekben rejlik: hiába osztanak ki megközelítőleg azonos összegű pénzt a két bajnokság csapatai között, ha az elosztás nem egységes. Az Angliában legutóbb tökutolsóként kieső West Ham például több televíziós jogdíjat kapott, mint a Spanyolországban harmadik Valencia.

Maradjunk annyiban a következtetéseket illetően, hogy nem véletlen a különbség a két bajnokság kiegyensúlyozottságát illetően.

A spanyol bajnokság kiegyensúlyozatlansága ráadásul úgy tűnik, konzerválódik: egy szezonra is elég lenne akkora bevétel különbség, amekkorát idestova tíz esztendeje elszenved az összes kisebb csapat a Real és a Barcelona javára. Ahogy José Maria Del Nido, az utóbbi évtizedben nem éppen sikertelen Sevilla elnöke fogalmazott, „a két óriás az elmúlt tíz évben másfél milliárd euróval többet keresett, mint a harmadik helyen következő. Így lehetetlen kiegyensúlyozott bajnokságot fenntartani…”

Nem tudunk vitatkozni vele…

(A sorozat következő részében arról lesz szó, hogy milyen változásokat hozhat a pénzügyi fair play bevezetése a Real háza táján, illetve milyen veszélyeket rejt magában a spanyol gazdasági rendszer, és a tetemes adósságkupac.)

Forrrás: swissramble.blogspot.com

The drain to Spain - The Harvard Business School approves of Real Madrid

Ángel Barajas Alonso: A Model to Explain Support in Spanish Football

Economic concept differences between Barcelona and Real Madrid - Far Post Report, Economics, 2010