Taktikai Zóna

Jó tanuló, jó sportoló - meccselemzés, Real-Valencia

  • Kele János

Mourinho a hőskorhoz nyúlt vissza, Emery eminens éltanuló, a pápa viszont megkezdheti az aggódást. Meccset elemeztünk.

Unai Emery a spanyol liga igazi jó tanuló-jó sportoló díjasa, egészen hihetetlen, hogyan tud mindig a víz fölé kerülni annak ellenére, hogy éves váltásban adják el alóla a fél csapatot. Ráadásul egyáltalán nem könnyű a helyzete, mivel a szurkolók a TESCO pénztárait meghazudtoló fluktuáció ellenére sem érik be a becsülettel szállított harmadik helyekkel, nekik a Barca és a Real skalpja kell, hiába, no, sokakban hagyott soha el nem múló negédes emlékeket az ezredforduló Mendietával és Claudio Lopezzel felturbózott szupercsapata. Ebből a klasszikus loss-loss szituációból nem egyszerű kitörni, nem véletlen, hogy Emery-nél többet talán senki nem törte a fejét öriásölő-taktikákon, egyik-másik dolgozata ráadásul egészen pofásra sikeredett, arra például, ahogyan ősszel kihúzta a Barca méregfogát hazai pályán, csak csettinteni lehetett. Vasárnap este a Real és José Mourinho sétált bele gondosan felállított csapdájába, hiába tűnt felforgatottnak csapata, voltaképpen ésszerű és szükséges változtatásokat eszközölt csupán – az eredmény pedig a történelem talán legélvezetesebb 0-0-ja és egy végletekig elcsigázott Madrid lett.

Persze, ha csak a számokat nézzük, még így sincs kint a vízből a tavaszra nedves zokniként összeeső Valencia, a 2012-es tabellán csak a 14. helyen állnak, az utóbbi hetek rossz szériája pedig a korábban biztosnak látszó bronzérmet is veszélybe sodorta. Sokáig a játék is dadogott, az Alkmaar elleni EL- visszavágón nyílt csak ki a gólcsap, igaz, akkor emberesen, a hollandokat egy laza 4-0-lal pofozták el a húsos fazék közeléből. Mourinho Madridja ellen viszont más leosztás mellett is működött a csapatjáték, Emery a gyakorló kötéltáncosok magabiztosságával egyensúlyozott az 5-4-1 és a 4-5-1 között, mindig és mindenkor éppen oda csoportosítva a legnagyobb erőt, ahol a leginkább szükség volt rá.

A Real elleni védekezésnek pedig éppen ez a kulcsa, Mourinho elképesztően sok mozgáson és embertelen futómennyiségen alapuló stílusa ugyanis a támadók állandó helyváltoztatásával válik követhetetlenné, Ronaldóról például ember nem mondaná meg, hogy középcsatár, vagy jobbszélső, de Benzema vagy Higuaín sem a statikus ácsorgásáról híres, összekötőtől a centerig ezer és egyféle pozícióban megfordulnak egy mérkőzés során. És akkor Özilről/Kakáról még nem is beszéltünk, az ő szerepkörük egyszerűen meghatározhatatlan a klasszikus 4-2-3-1 keretein belül, de a 4-3-3-ba is csak nehezen szuszakolhatóak be – vagyis a közhiedelemmel ellentétben Mourinho egyik formációba sem szerelmes, ellenben viszont egyre gyakrabban dob fel egy kísérleti jellegű 4-2-4-et a pályára.

Ez elsőre talán meglepőnek hat, hiszen ki ne tudná, a 4-2-4 a hőskor kedvelt felállása volt, Bukovitól Sebesen keresztül Jimmy Hoganen át, egészen Zezé Moreiráig egy sor zseniális szakember foglalkozott vele és alakítgatta, mígnem 1958-ban a brazilok le nem igázták vele a világot Svédországban.

Mourinho pontosan ide nyúl vissza, miközben persze azért az új évezred kihívásaira is reagál, a lényeg azonban, a stílust meghatározó alapok, változatlanok. Fontos kiemelni, hogy a 4-2-4 vegytisztán csak elvétve jelentkezik a pályán, támadásban, az egyik felfutó szélsőhátvéd miatt leginkább 3-3-4-re hasonlít, míg védekezésben menetrendszerűen csuklik vissza 4-3-3-ba. Ebből is látszik, a rendszer alapkövei a szélsőhátvédek (igaz, ebben Mourinho kicsit variál, de erről majd később), nem véletlenül vett nyáron a kirobbanthatatlannak látszó Marcelo mögé minőségi alternatívát (Coentrao) a Madrid, és nem véletlenül hangos most attól a piac, hogy egy kiváló jobb-bekkért a teljes Pérez-eszcájgot ki lehetne menekíteni a fővárosból.

A varia ott kezdődik, hogy Mourinho magasról tojik a hagyományokra, és nem alkalmaz visszalépő középcsatárt, holott annak idején Bukovi, vagy Sebes rendszerének is ez volt az alapja, a Borisz Arkagyijev trenírozta, korszakos Dinamo Moszkváról nem is beszélve. A 4-2-4-ben ugyanis létkérdés, hogy legyen, aki összekapcsolja egymással a támadásért és a védekezésért felelős egységeket, a stílusból is adódóan ugyanis rengetegszer előfordul, hogy kettészakad a pálya, és a középpályán ész nélkül rohannak át a csapatok.

Mourinho zsenije és egyénisége ott jelentkezik, hogy eszébe sem jutott ilyen szerepre kárhoztatni Ronaldót, Benzemát, esetleg Higuaínt, hiszen pontosan tudta, mind a hárman akkor igazán veszélyesek, ha a kapu közvetlen közelében helyezkedhetnek. Inkább kitalált egy, leginkább a hőskor összekötőjéhez hasonló feladatkörrel bíró szerepet Özilnek és/vagy Kakának.

A modern labdarúgásban egyébként is megfigyelhető egyfajta trend, mely a klasszikus tízesekre hajazó játékosok más szerepkörben való használatát célozza, egyre nagyobb jelentőséget kapnak az olyan középpályások, akiknek a játékintelligenciája és a technikája is adott ahhoz, hogy több fronton helyt álljanak. A típus mintapéldánya Özil, aki van elég gyors és jól cselező ahhoz, hogy a szélről induljon, passzol elég jól ahhoz, hogy szükség esetén hátrébb húzódva kezébe vegye az irányítást és a tempó diktálását, és a lövései is megütik azt a szintet, hogy jobb-vagy balösszekötőként funkcionálva egy 4-2-4-ben direkt veszélyt jelentsen a kapura.

A Valencia ellen például rendszerint jobbról, Jordi Alba mellől indult a német, hogy aztán középre keveredve Ronaldóval és Higuaínnal kezdeményezzen összjátékot, esetleg egyből kapura törjön. Közel sem tökéletes persze még a rendszer, a vasárnapi rangadó kiválóan bizonyította ezt is, de egyrészt Özil van annyira alkalmazkodóképes, hogy simán megoldja a rendszerrel járó minimális átváltozást, másrészt annyira jól ötvözi a német és a török futballkultúra jegyeit, hogy balgaság lenne nem kihasználni sokoldalúságát. Már pedig, ha valahol, akkor ebben a 4-2-4-ben van jelentősége ennek a tulajdonságnak, főképp a fentebb már boncolgatott 3-3-4-re és 4-3-3-ra való átalakulás miatt.

Mourinho 4-2-4-ének alapvetése ekképpen szól: húzd szét a pályát, szabadíts fel nagy területeket, hogy aztán ne lábra, hanem szabad folyosókba passzolhasd be a labdát. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen mobilis, rengeteg futásra és helyváltoztatásra épülő szisztéma ellenében a hagyományos értelemben vett emberfogás jelentősége elvész, semmi értelme például ráállítani egy embert Cristiano Ronaldóra, hiszen a portugál a pálya legalább harminc különböző pontján fel fog bukkanni a mérkőzés alatt.

Nem véletlenül sakkozott úgy Emery és a Valencia, hogy ötös védelmi vonalat húz a kapuja elé, Mehmet Topal leginkább klasszikus liberókra hajazó szerepköre például csak és kizárólag Mourinhónak szólt, és azt volt hivatott szavatolni, hogy a madridi támadónégyes még véletlenül se törhessen létszámelőnyben a támadóharmadba. Ha ezt kiegészítjük azzal, hogy az Aduriz, Tino Costa, Piatti hármas egy percnyi nyugtot nem hagyott a Real hátsó alakzatának, akkor máris remekül látszik, mire bazírozott Emery: bele akart mászni a Real arcába, idegesítő ripacskodással kizökkenteni nyugalmából az állatkert csúcsragadozóját, hogy akkor csapjon le rá, amikor az legfélelmetesebb erényét, a higgadtságát és a fegyelmezettségét veszíti el.

Ezért nem hagyta Feghouli, hogy Xabi Alonso nyugodtan galoppozzon a labdával, ezért követte Marcelót árnyékként Ricardo Costa, és ezért játszott agyig feltolva Pablo Piatti – nem feltétlenül az volt a Valencia célja, hogy magasan szerezze meg a labdát, inkább az, hogy jelentős madridi erőket kössön le hátul, és, hogy amikor az 5 a 4 ellen őrlődő Ronaldóek elveszítik a labdát, ötvenméteres folyosók nyíljanak meg Dani Parejo előtt. Így is lett, számtalan olyan Valencia helyzetet tudunk felidézni, amikor lendületből érkezett a veszedelem a madridi védőkre, miközben olyat alig, amikor Ronaldóék röhögve passzolgattak a vendégek kapuja előtt.

Az igazán meglepő viszont az volt, hogy a Valencia csaknem végig bírta a Real igásló-tempóját, széltében-hosszában szántották a pályát, alig volt holtidő, Emery pedig még a cserékhez is bátran nyúlt, Mathieu behozatala nagyon könnyen nyerő húzássá is válhatott volna a végére teljesen kitámadó, mindent egy lapra feltevő Madriddal szemben.

Egy ilyen mérkőzésnek (azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk biztosra) ezerből egyszer 0-0 a vége, csak aláfestésképpen jegyzem meg, hogy Ronaldo egymaga 11-szer lőtt kapura, de a félidőben beálló Di Maria sem tétlenkedett, hét kísérletével a második legszorgosabb madridinak bizonyult. Ez azonban mit sem von le a Valencia érdemeiből, Emery ugyanis nagy meglepetésre úgy vette fel Mourinho ledobott kesztyűjét, hogy túlzottan a fala egységét sem bontotta meg. Kiválóan kontrázta meg a legőszintébb támadófocit erőltető Real minden egyes gyengeségét, Mehmet Topal hatalmas meccset játszott, de Marcelo állandó előre poroszkálása miatt háromtagúra csökkent madridi védelmet sakkban tartó Piatti-Costa-Aduriz hármasnak is jár a pacsi. Guaíta a kapuban adta meg a kellő magabiztosságot a csapatnak, kézilabdás hasonlattal élve a legjobb pillanatokban mutatott be sorsdöntő bravúrokat – igaz, a túloldalon Casillas sem sokkal maradt el tőle.

Ami a bajnoki címet illeti, a pápa bizony (amennyiben Real-drukker) megkezdheti az aggódást, a négy pont ugyanis már közel sem megnyugtató előny, főleg nem annak fényében, hogy mindannyiunk – főleg José Mourinho – nagy örömére még hátravan egy Cláscio. Az elmúlt három év bajnoki klasszikusainak eredményét figyelembe véve például, a négy pontot kapásból egyre redukálhatjuk, de ha hajlunk is arra, hogy Mourinho tizedik nekifutásra végre kitalál valami korszakosat a Barca-henger ellen, azt akkor sem vitathatjuk, hogy tulajdonképpen bajnoki döntővé nemesedett a két gigász következő összecsapása. Ez pedig a lehető legrosszabb, ami Mourinhóval és a Madriddal történhet, pláne, hogy ezúttal nem lehet az üldöző kényelmes szerepében tetszelegni – ráadásul mivel rövid idő alatt hat pontot sikerült kidobni az ablakon, a csapat morális rendberakása sem lesz a legkönnyebb feladat.

Ugyanez képekben:


Már a tizenkilencedik másodpercben egyértelművé válik, hogy labdabirtoklás esetén három védővel  operál Mourinho, Marcelonak csak a hűlt helyét látjuk a képen.


Emery mesterien hívta életre az ötvédős szisztémát a Real ellen, Topal gyakorlatilag beállóst játszott (és a mindenkori visszalépőt fogta), míg mögötte szinte tökéletes vonalban helyezkedett a négy védő.


A 4-2-4 legnagyobb hátulütője a középpálya kiüresedése - a képen is remekül látszik, jó harminc méteres sugarú körben nincs egy teremtett lélek sem.


Megint 4 az 5 ellen támadhat a Real, ezúttal viszont Ronaldo helyett Özil van középütt - ez is remekül lefesti, mekkora sokoldalúságot követel tőle Mourinho rendszere.


Megint teljesen üres a Real középpályája, a Valencia pedig három emberrel is mesterien viszi végig a kontrát: Alonso lemaradva, miközben Piatti az Arbeloa, Aduriz a Marcelo mögötti résbe sprintel teljes erejéből. A főszereplő viszont Feghouli, akinek lövése centikkel zúg el a kapufa mellett.


Egyike a ritka pillanatoknak: csaknem tisztán rajzolódik ki a 4-2-4, az egyszerűbb átláthatóság kedvéért a képről éppencsak lemaradó Arbeloa helyét a nevének kiírásával jelöltük.

Primera División, 32. forduló:
REAL MADRID-VALENCIA - 0-0
Madrid, Bernabéu Stadion, vezette: Carlos Clos Gomez.
 
Real Madrid: Casillas - Arbeloa, Pepe, Albiol, Marcelo - Khedira (Kaká, 72.), Xabi Alonso - Özil (Callejón, 84.), Higuaín (Di María, 46.), Cristiano Ronaldo - Benzema. Vezetőedző: José Mourinho. Cserepad: Coentrao, Callejon, Kaká, Granero, Di María, Adán, Varane.
 
Valencia: Guaita - Ricardo Costa, Rami, Víctor Ruiz - Jordi Alba, Topal, Tino Costa, Parejo, Feghouli (Pablo Hernández, 63.) - Piatti (Mathieu, 63.), Aduriz (Soldado, 78.). Vezetőedző: Unay Emery. Cserepad: Mathieu, Maduro, Soldado, Barragan, Jonas, Pablo Hernández, Diego Alves.
 
sárga lap: Arbeloa (36.), Khedira (47.), Di María (58.), illetve Tino Costa (59.), Parejo (65.), Soldado (93.)