Pedig az első percek mást ígértek: a Videoton agilisan kezdett, a Sousa alatt már-már szokásosnak vehető agresszív letámadással indított a piros-kék alakulat, s úgy tűnt a Diósgyőr ellen egy hete már megcsodált űrfocival igyekszik elvenni a hazai gárda kedvét a futballtól. Jött azonban a sokk, Kulcsár semmiből lőtt gólja (a harmadik percben talán először volt a Debrecennél a labda), és a fehérvári fejekben valami végzetesen összekuszálódott (tisztelet persze a kivételnek).

Említsük meg Horváth Gábort, és Vaskó Tamást, hiszen nekik valószínűleg már a gól előtt sem volt minden tiszta - mással aligha tudom magyarázni azt, hogy gyermeki rácsodálkozással másodpercekig csak bámulják a jó ötven méteren keresztül szálló labdát. Mire elkezdtek kocogni, Kulcsár már sprintelt, mire érzékelték, hogy baj lehet, a debreceni hetvenes már emelt is; vannak akik Tujvelt is előveszik a gól miatt, én viszont amondó vagyok, a kimozdulás volt az egyetlen esélye arra, hogy esetleg hárítson. Nem jött össze neki, vagy húsz centin múlott...

A kezdeti sokk tehát megvolt, csak éppen nem az ezért majd’ mindent bevető Videotonnak, hanem a jobbára csendes vagdalkozásban kiteljesedő hazaiaknak. Ez a gól azonban pontosan elég volt nekik ahhoz, hogy nyugodtan hátradőljenek, és a vezetés tudatában magasról tegyenek a mérkőzésre. Sajnos más, találóbb magyarázat nem jutott eszembe arra vonatkozóan, hogy miért csak nyomokban emlékeztetett futballra az a sport, amelyet játszottak…

A középpályát a Loki uralta - Ramos visszalépett a védelem elé, felvéve a harcot Alves-zsel, miközben előtte Szakály, Bódi, és Nikolics is részt vett a védekezésben, sőt nemegyszer Kulcsár is a középpályán brusztolt.

Persze, ahogy mondani szokás, Sousa csapata sem volt jobb a Deákné vásznánál. A kisebb változtatásokon átesett 4-3-3 (Nagy Dániel végre-valahára kiszorult, a helyére Brandao került), ugyanis szerfelett döcögött, a középpálya sehogy sem állt össze, nemhogy a mezőfölény kialakítása nem sikerült a fehérváriaknak, de jórészt a folyamatos labdatartással is meggyűlt a bajuk. Nem volt persze egyszerű dolguk, a Debrecen öt, olykor hat(!) középpályással szállta meg a pálya közepét, és bár csak elvétve sikerült szabályosan szerelniük, azért annyira éppen elég masszívak voltak, hogy elvegyék a a fehérváriak kedvét a szlalomozástól. Meg egyébként is, hol lenne hely szlalomozni, amikor az ellenfél minden játékosa a saját térfelén van?!

Rosszul játszott Sándor (kíváncsi lennék egy részletes passz-statisztikára vele kapcsolatban, de hőtérkép is jöhet), Mitrovics pontatlan volt, Elek pedig talán a három nappal korábbi válogatott meccsnek is köszönhetőem lassan és összeszedetlenül próbálkozott. Nem volt hatékony a Videoton középpályája, a passzok rendre rossz helyre mentek (mondjuk úgy nem is egyszerű építkezni, ha az ember nyakán egyszerre lóg Ramos és Bódi), az iszonyatosan tördelt játék miatt a fehérvári fedezetek nem kapták el a fonalat, a csapat stabilitása pedig megszenvedte ezt. Az első félidőben így is bizonyította a Sousa-csapat, hogy sokra hivatott társaság, látszott az elképzelés, a felkészültség a játékosokon – miközben az is tisztán kivehető volt, hogy a Debrecennek az égvilágon semmi más célja nincsen, minthogy megakadályozza a vendégek gólszerzését.

A Videoton azonban nem adta fel, a formációjuk Eötvös-inga szerű fegyelmezettséggel ingadozott a 4-3-3 és a 4-3-2-1 között, miközben a széleken egyre többször tudtak a Kondás-legénység védelme mögé kerülni. Ha voltak gyenge pontjaik a debreceni védelemnek (már pedig volt), akkor azokat feltétlenül a védelem szélein kellett keresnünk – itt már, számbeli fölény híján sokszor került bajba a Loki, Nikolov bűnrosszul játszott, Korhut pedig egyszerűen talán túlságosan is lámpalázas volt ahhoz, hogy ne kövessen el kisebb-nagyobb hibákat.

A Videoton védelme az első adandó alkalommal elcsúszott, Horváth teljesen elbambul a balhátvéd posztján, hagyja, hogy megelőzze őt Kulcsár, miközben Vaskó figyelme is másfelé jár.

A Videoton szempontjából csak annyi volt a baj, hogy a csapat szélsői nagyon gyenge napot fogtak ki. Ami talán ennél is kínosabb, hogy nem először a szezonban. Tulajdonképpen, (bár kutatok az emlékezetemben, de)  nem sok olyan mérkőzést tudok felsorolni ebből a szezonból, amikor ne így lett volna.

Sousa taktikája viszont cserébe szinte teljes mértékben a szélsőkre épül.

Nem újkeletű a dolog, a mai labdarúgás trendjei éppen afelé tendálnak, hogy a vonal mellett játszók szerepét újraértelmezzük, s ne a klasszikus értelemben szélsőnek használjuk őket, hanem úgynevezett inverted wingerként. A modern posztfelfogás felszínes értelmezéséről már volt szó a sorozatunkban, így most nem is untatnám ezzel a kedves olvasót, legyen elég annyi, hogy az új idők futballjában egy szélső nem képviselheti pusztán a „megtolom és beadom”-vonalat, hanem egyéb, igen fontos tulajdonságokkal is rendelkeznie kell. Kezdetnek például legyen gyors, cselezzen jól, legyen labdabiztos mind a két lábával, lőjön jól ballal és jobbal is, valamint kíméletlenül értékesítse az adódó helyzeteit. Egy igazi, vérbeli inverted wingertől simán elvárható 10 gól és legalább ennyi gólpassz szezononként – miközben minden egyes mérkőzésen kénytelen eljátszani a mérleg nyelvének szerepét.

A Videoton szélsőjátéka csak elvétve működött; itt éppen az látszik, ahogy Gosztonyi sprintel a szélen, s középreadással próbálkozik, középen azonban Alves-nek és Brandaonak is megvan az embere, a középpályások pedig nem tudnak felérni az akcióhoz.

Nem könnyű szerep, annyi bizonyos.

Gosztonyi és Nagy Dániel például képtelen eljátszani, és nyilvánvaló technikai képzettsége ellenére Brandaonak is beletört a bicskája a feladatba.

Talán Alves lenne az, akinek feküdne a poszt, én mindenféleképpen megnézném a brazilt mondjuk a balszélen (az első félidő vége felé, húzódott is kifelé erre, és láss csodát, gól lett belőle…), középre mehetne Brandao, aki bántóan egylábas, vagy éppen az a Nemanja Nikolics, aki számtalanszor bizonyította már, hogy nem szívbajos, ha a helyzeteit kell kihasználnia.

No, de vissza a mérkőzésre, hiszen a Debrecen taktikájáról még alig szóltam – ami akkor is megbocsáthatatlan, ha mindössze néhány mondatban kimeríthető a téma. Kondás Elemér együttese az első félidőben mást sem csinált, csak csalta a focit (van akiknek az ölte kezdőszóval jobban bejön a kifejezés), és igazság szerint a másodikban sem nagyon tudtuk meg, mire lenne képes a csapat, ha a támadással is kellene foglalkoznia. Ramos bődületes gólja ugyanis a második félidő első percében helyre állította a status quót, a hazaiaknak nem kellett váltania, a Videoton pedig ismét, szinte menetrendszerűen merevgörcsbe rándult a bekapott gólra.

Sajnálom, vagy ha úgy tetszik, féltem Sousát. No, nem attól, hogy ne tudna elszámolni a lelkiismeretével, vagy éppen a szakmai tisztánlátásával. Ezekkel ugyanis (láttuk a pályán), nincsen gond.

Azzal már sokkal inkább, hogy néhány játékosa heti rendszerességgel hagyja cserben…